Az elbeszélhetetlen elbeszélése

Szilasi László: Luther kutyái

Fekete J. József

2018. szeptember 6., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Kíváncsi lennék, más olvasók mire gondolhattak Szilasi László könyvének címe, a Luther kutyái kapcsán. Nekem volt egy sejtésem, amit korábbi regényére, a távoli múltba is elkalandozó Szentek hárfájára, annak protestáns hátterére és arra alapoztam, hogy a szerző a régi magyar irodalom egyetemi tanára. Történelmi regényre gondoltam, de a szöveg első oldala nyomban kitörölte belőlem ezt az előfeltételezést. Közelebb áll ez a mű egy másik Szilasi-regényhez, a hajléktalanok életével foglalkozó, A harmadik hídhoz, ha másban nem is, de a megtalált elbeszélői nyelv tekintetében mindenképpen.

Ennek megértetéséhez kis kitérőt kell tennem. A Luther kutyái kíméletlenül személyes tartalmú könyv, föl se merül, hogy az író és az elbeszélő (elbeszélt) ne ugyanaz a személy lenne. A könyv – könyvet írok szándékosan, nem regényt, ezt később meg is indoklom –, arról szól, hogy Szilasi kétszer is legyőzte a halált. Először gyerekként túlélte az agyhártyagyulladást, amire orvosa szerint esélye se volt, majd 2015-ben, alig túl az ötvenen, óriási lendülettel jelentkezett nála az agydaganat, epilepsziás rohamot és két napos amnéziát okozva, majd sikeresen megműtötték, ő meg a későbbiekben igyekezett visszaszerezni a tudatából kiesetteket, újra összerakni magát, ami során kérdések garmadájával szembesült. Házassága korábban fölbomlott, azóta új kapcsolatban élt, a betegség alapvető ismereteket radírozott ki a koponyájából – ez magyarázza a könyv borítóján egy emberi fej MR-fölvételeinek megjelenítését.

Magvető Kiadó, Budapest, 2018, 288 oldal

Ennek az élménynek a megjelenítéséhez kellett megtalálni a narráció nyelvét. Hogy a könyv ne legyen picsogós, önsajnáltató, depresszív, orvosilag és lélektanilag szakszerű (steril), hiszen alapkérdés, hogy egy ilyen személyes és vallomásos történet elbeszéléséhez fölhasználható-e valamelyik korábbi prózanyelv. Az olyan mélységből fakadó konfesszióhoz, mint Szilasié, aligha áll rendelkezésre kész epikai tartomány, újat kellett kitalálni hozzá. Olyannyira sikerült, hogy a magántéma olvasmányos, kesernyés humorú, tragikusságában is szórakoztató szöveggé terebélyesedett. Az ilyenre mondják, hogy letehetetlen könyv. Pedig olykor le kell tenni, vagy, mert elszorul a torkunk, vagy, mert kibuggyan belőlünk a kacagás.

Szilasi egy egyetemi előadása során lett rosszul, epileptikus tünetei 48 órára blokkolták tudatát, a történésekről kollégája, volt felesége és akkori párja számoltak be neki, igyekezvén kipótolni az időkiesés során történtek emlékét. Az író ezekre az elmondásokra építve kezdi könyvét, ami a napló és a vallomásos elbeszélés jellegét ölti, és átjárja a fikció szellője, de dokumentumok, orvosi leletek, elektronikus levelek is beépülnek a műbe. Ezért nem tartom regénynek, ugyanis a külön (próza)nyelv külön műfajt is követel magának.

Amikor a mások emlékezetére hagyatkozó önelbeszélés átvált a saját emlékezet diktálta narrációra, távlat nyílik a családtörténet megismerésére, a XX. század történelmére, a legintimebb élmények taglalására. Az agyban növekvő tumor produkálta roham drámai leírását oldja a szerző visszaemlékezése, például hogy hol, milyen alkalmakkor volt kénytelen nadrágjába üríteni, és miként kezelte az adott helyzetet. Ez a neuralgikus eseménytörténet kétszer is megjelenik a történetben, annak leírása pedig, hogy miként járt egy cukrászda illemhelyén a kemény székrekedéstől szenvedő kislányával, a szülő tehetetlensége, a probléma megoldásának drámaisága és feloldása mellett szinte kabarészerű helyzetkomikumot teremt. Szilasi halálos betegen is szórakoztató. És magánéletének az olvasó elé tárása során őszinte, nem játszik szerepet, legfeljebb annyit, amit a tényeket egybeszálazó fikció megkövetel.

A kötet címének magyarázata pedig a következő: „A műtét után egy héttel kerültem haza. Úgy gondoltam, Luther Márton Asztali beszélgetései kellően egyszerű stílusúak és eléggé kicsiny részekből állnak ahhoz, hogy meg tudjam érteni őket. Luther elsöprő, erővel fordítja ki a sarkaiból Európa hitét, az pedig külön örömöt okozott, hogy a kutyájának az volt a neve, hogy Tölpel, magyarul nagyjából: Tökfej. (Amikor Tölpel a tekintetét a feléje nyújtott húsdarabra szegezve hosszan és kitartóan várakozott, Luther így sóhajtott fel: Bárcsak úgy tudnék én imádkozni, ahogyan ez a kutya figyeli a húst!)” (117–118. o.)

Szilasi úgy fürkészte magát, ahogyan Tökfej figyelhette a húst. Elbeszélte történetét, ám meggyőződése szerint nem minden beszélhető el: „El nem mesélhető történetekkel vagyok tele. Ezekről az el nem mesélhető történetekről néha azt gondolom, éppen ez vagyok én. A történetek, amiket el tudok mesélni, csak a produktumok, termékek, az eredmény. De amit az el nem mesélhetők tesznek lehetővé. Kikényszerítenek belőlem, és mit. A ráismerést, hogy ezt se és ezt se mondhattam el.” (92. o.) Szerintem ebben a könyvében, annak az önfegyelmező mondatának ellenére, hogy „Ne áss túl mélyre, mert nem tudod, mit találsz.” (92. o.), pontosan azt a nyelvet találta meg, amivel elbeszélhetővé tette az elbeszélhetetlent.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége