2024. április 19., péntek

Kőalvók a küszöbön

Acsaji Györgyi, a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj idei kitüntetettje: A művésznek elsősorban őszintének, önazonosnak kell lennie

A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj bírálóbizottsága (Ninkov Kovačev Olga, Náray Éva és Csernik Attila elnök) egyhangú döntése alapján a 2018. évi Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Acsaji Györgyi óbecsei származású, Újvidéken élő képzőművész és pedagógus kapja. Az elismerést a Topolyai Napok keretében, szeptember 14-én adják majd át a topolyai Művelődési Ház galériájában, ahol megnyílik a díjazott kiállítása is. Acsaji Györgyinek, akivel ez alkalomból szülővárosában, Óbecsén beszélgettünk, a topolyai mellett az idén még Belgrádban és Šabacon (Szabács) is lesz önálló tárlata.

,,A múlt és a jelen kapcsolódását kutatja a magán és a nyilvános társadalmi kontextusok találkozópontjában az emberi testen vagy egy-egy tájképen keresztül, figuratív formakezeléssel és a szürrealitás attitűdjével.” Magadra ismertél a zsűri indoklásában vagy rácsodálkoztál kissé?

– Félig-meddig magamra ismertem, de volt olyan rész, amire rácsodálkoztam a méltatásból. Nem szeretem kategorikusan kijelenteni magamról, hogy milyen stílusban alkotok, ezt leginkább a művészeti kritika vagy az idő dönti majd el. Én reális, figuratív, fölismerhető módon festek, de a képeim mondanivalója átvitt értelmű – talán ezért vélték szürreálisnak a stílusomat.

A múlt és jelen kapcsolódása viszont nagyon is stimmel, ez egyértelműen tetten érhető a képeiden.

– Valóban így van, mert gyakran használok fel régi fotókat a képek előkészítéséhez: zenészeket, halászokat, letűnő mesterségeket örökítettem meg így például. Arról van szó, hogy ugyan a mai világban keresem a motívumokat a munkámhoz, de sokszor régi dolgokat örökítek meg olyan jelképekként, amelyek szerintem értéket képviselnek.

Tavaly Óbecsén is láthattuk a Festészeti napló az eltűnésről című sorozatodat, amelyben az általad említett portréképek mellett fontos szerepet kapott a Tisza is.

– A kiállításon szereplő tájképsorozatomat a Tisza ihlette, ahova gyakran jártam le fotózni. Ezeken a fotókon az elhagyatottság érzése ragadott meg leginkább, ebből született meg az eltűnésről szóló kiállítás. A Tisza mindig is fontos energiaforrás volt a számomra, a mai napig, ha hazamegyek, első utam a folyóhoz visz.

Kiváló rajztudásodat is méltatták a szakemberek. Ez a készséged nem az akadémián szerzett tudásodnak köszönhető, igaz?

– Én már ötödikes koromban tudtam, hogy rajzolni és festeni szeretnék, pedig a családomban senki nem foglalkozott még csak hasonlóval sem. Én a művészeti alapokat – elsősorban a rajzot – tíz éven át tanultam Óbecsén Skrabány Viktor festőművész műtermében, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Az akadémián a rajztudást már elvárják a hallgatóktól, pedig nincs minden akadémista ennek birtokában, amikor oda kerül.

Az akadémia elvégzése után volt-e az életedben üresjárat?

– Volt bizony. Nagyon nehéz olyankor feltalálnia magát egy művésznek, ami a tanítási módszer hibája is. Munkával, türelemmel, hittel és kitartással végül nálam minden a helyére került.

Min dolgozol most?

– Fél éve egy nagy kiállításra készülök, ami szeptember 11-én nyílik majd meg Belgrádban az NLB Galériában, ezek kevert technikával készült festett rajzok lesznek, amelyeken akrilt, ezüstszínt és grafitceruzát használtam. Kőalvók címmel volt már nemrégiben festményekből és rajzokból álló kiállításom, a téma most is hasonló, csak a technika lesz más.

Mit jelent az, hogy Kőalvók?

– Ez egy személytelen arcképekből álló sorozat, amihez valamiféle belső tájképet szimbolizáló kőtextúrát választottam. A korábbi kiállításomhoz képest ez első látásra egy jóval nyugodtabb, letisztultabb anyag, de szerintem mégis van benne valami felkavaró, bár jómagam is csak akkor fogom teljesen átlátni és megérteni ezeket a képeket, ha a kiállításon teljességében és összefüggéseiben tudom majd nézni és értelmezni őket. Ez fog majd irányt is mutatni, hogy merre kell tovább haladnom.

Elég-e ma szépet, harmonikusat alkotni vagy a sikerhez kell a provokáció, a meghökkentés is?

– A kortárs művészet provokatív és meghökkentő, de tőlem ez távol áll, mert szerintem a provokációnál a gondolati mélység sokkal fontosabb. A provokáció csak kivételes esetben lehet hosszú hatású. A művésznek elsősorban őszintének, önazonosnak kell lennie.

Mi foglalkoztat mostanság?

– Nem tudom, hogy eláruljam-e, mert nem tudhatom, miként fog sikerülni, de a Kőalvók sorozatból szobrokat is szeretnék készíteni.

Miből merítesz újabban inspirációt?

– Mostanában leginkább könyvekből merítek ötleteket, a Kőalvókat például Danilo Kiš és David Albahari könyvei ihlették. Nemrégiben olvastam Steinbeck Egerek és emberek című könyvét, és azonnal láttam magam előtt a képet, amit megihletett. Nagy hatással volt rám az egész történet, de olykor egy szó is elég ahhoz, hogy elindítson bennem valamit. A diákjaimat is igyekszem az olvasás felé irányítani – arra tanítom őket, hogy legyenek kritikusak azzal kapcsolatosan, amit olvasnak és látnak a világból.