Hatvanöt évvel ezelőtt, 1953. október 15-én, ünnepre készülődött Zombor magyarsága. Színházat avattak a parkok városában, hivatásos magyar színházat.
A zombori Népszínház nézőtere zsúfolásig megtelt. Az akkor alakult kis társulat (mindössze öt hivatásos színésszel indult útjára az új színház – Pearl Buck: Kwei-Lan vergődése /Keleti szél, nyugati szél) című drámáját mutatta be, Vladimir Savić rendezésében. A művet Weigand József, a társulat művészeti vezetője alkalmazta színpadra. A darabban az öt hivatásos színész: Heck Paula, Dováth Amália, Csapó Erzsébet, Rind Károly és Faragó Árpád mellett részt vett a zomboriak akkori ismert színésze, Karcher István is.
S a bensőséges, felemelő avatóünnepély után egy csodálatosan szép, a kis színház létjogosultságát megteremtő és megtartó időszak következett. A hálás zombori közönség nemcsak felkarolta a színházat, hanem önzetlenül melléje állt. Igaz, őszinte ragaszkodásának számtalan megnyilvánulásával támogatta, segítette a kis társulatot. A zsúfolt nézőtér, az emberek, a nézők állandó jelenléte, érdeklődése nemcsak a műsor iránt, hanem a munkafolyamatban jelentkező, esetleges gondok, problémák megoldását illetően is, mindig tudtunkra adták, hogy számíthatunk rajuk. Latinovits Zoltán, a magyar színjátszás kiválósága mondta: A színház azért örök, mert titka az együtt légzésben van. Igen. Ez az együtt lélegzés határozza meg a zombori közönség és az akkor alakult színháza kis társulatának a kapcsolatát.
De ott volt a vidék, Zombor környéke is. Kupuszina, Apatin, Telecska, Bezdán, Doroszló, Nemesmilitics, Gombos, aztán ott voltak a Drávaszög kis falvai, mert akkor, ugye, a Duna még nem volt határfolyó.
Aztán, az akkor alakult magyar színház második évadjában, a kis társulathoz szerződött Kiss Júlia és Pataki László, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának két tagja. Sokat, nagyon sokat jelentett ez az átigazolás a zombori Népszínház magyar tagozatának. Pataki Lászlónak, a délvidéki magyar színjátszás meghatározó egyéniségének, már a puszta jelenléte is arra utalt, hogy a zombori kis társulat életében érdembeli változások történnek majd. S a változás, vagy mondjam inkább úgy, hogy a változások igen hamar be is következtek. Pataki László ugyanis a zombori kis társulat művészeti vezetője és főrendezője volt, mindenekelőtt a minőségre helyezte a hangsúlyt. A rendező-pedagógus türelmével foglalkozott a színészekkel, és előadásról előadásra, fokozatosan emelte a minőségi mércét, ami meg is látszott, amit nem volt nehéz sem a közönségnek sem a szakmának észrevenni. Határtalan lelkesedéssel dolgozott a zombori magyar társulat. Abban a lelkesedésben ott volt, ott érződött a mélységes művészi alázat, a hivatás iránti őszinte elkötelezettség.
Most, 65 év után, valahogy úgy érzem, hogy sohasem beszéltünk arról, ami ott a zombori Népszínházban széppé, felejthetetlenné tette a színészek munkáját. Ez pedig a Zombori Népszínház két társulatának, a magyarnak és a szerbnek az egymás közötti példás kapcsolata volt. Egy színház voltunk. A nyelvi korlátok elmosódtak, statisztáltunk egymás előadásaiban, ott ültünk egymás próbáin. S annak az öt szerződtetett magyar színésznek jólesett, hogy 1953-ban, a magyar színház alapításának napján, a magyar színház felavatásának napján, amikor a magyar színészek beléptek az öltözőbe, minden tükör előtt három szál virág volt és egy fehér cédula a következő szöveggel: „Sok szerencsét és sikert kívánnak a szerb társulat tagjai”.
S a zombori magyar színház társulata, Pataki László vezetésével, előadásaival jelen volt nemcsak Zomborban, hanem a Duna-táj falvaiban is. Méghozzá egész évi repertoárjával. S amikor az a kis társulat úgy érezte, hogy jó úton halad, hogy érdembeli munkát végez, akkor mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a társulatot, a színészeket a megdöbbentő, hihetetlennek tűnő hír, miszerint a zombori magyar színházat egyszerűen megszüntették!? Kacsa az egész – mondogattuk egymásnak –, valaki ízléstelen tréfát űz velünk, a színházzal! Aztán lassan rádöbbentünk, hogy igaz a mendemonda, hogy valahol, valamelyik zöld asztalnál, valakik úgy határozták, hogy erre a kis színházra, erre a két évvel azelőtt alakult együttesre nincs szükség?!
Igen! Minden utólagos magyarázat nélkül, egyik napról a másikra felszámolták, semmisé nyilvánították a színházalapításról hozott döntést. Az okokat, amelyek alapul szolgáltak, szolgálhattak a zombori magyar színház felszámolásához, nem hozták nyilvánosságra. Titok maradt. Nem beszéltek róla, egyszerűen elhallgatták! S úgy látszott, hogy sohasem tudjuk majd meg, hogy miért szüntették meg az életképes, a sokat ígérő kis magyar színházunkat!
Azonban, amikor 1996-ban, az Életjel kiadásában megjelent Barácius Zoltán: Megkésett Rekviem című könyve, amely három magyar színháznak, a zomborinak, a nagybecskerekinek és a topolyainak szégyenletes megszüntetésével foglalkozik, sok mindent megtudtunk, többek között azt is, hogy nem a többségi nemzetnek köszönhetjük a zombori és sajnos a nagybecskereki és a topolyai magyar színház felszámolását.
A zombori színházzal kapcsolatban csak néhány mondatot idézek Barácius Zoltán könyvéből „A zombori Népszínház egykori igazgatója szerint a magyar társulatot az akkori zombori népbizottság szüntette meg. Nehéz megbolygatni a városi népbizottság tagjainak és az őket (ki)szolgáló magyar janicsároknak az álmát! Mert a zombori magyar színház megszüntetését „közös ügyként” kezelték, ugyanúgy, mint 1955-ben a nagybecskerekit, valamint a topolyait 1959-ben!”
Mindenekelőtt el kell itt mondani, hogy Barácius Zoltán miért „használta” a janicsár kifejezést. Erre a legilletékesebb választ a Magyar nyelv értelmező szótára adhatja meg. Eltekintve attól, hogy kik voltak a janicsárok, a szótárból, ezúttal, csak azt idézem, ami arra utal, hogy mik voltak (emberi magatartásukban): gazdáinak, urainak érdekében saját népe ellen mindenre kész, engedelmes, elszánt szolgai szerepet betöltő személy.” Ennyi!
Akkori szellemi életünk „kiválóságainak”, vagy ahogyan azt Barácius Zoltán írta : janicsárjainak nem kis része, lojalitását a zombori népbizottsággal szemben (s nemcsak a népbizottsággal), azzal igyekezett kifejezni, hogy a zombori magyar színház minden lépéséről tájékoztatta. Különösen vonatkozott ez az „igyekezett” a színház műsorpolitikájára. Merthogy az a szocialista társadalom erőteljes fejlődésében a burzsoá giccsirodalom színpadi műveit igyekszik műsorára tűzni, azok bemutatását erőlteti. S amit nagyon aggasztónak tartottak honfitársaink, janicsárjaink, az az volt, hogy a legtöbb bemutatott színpadi műnek magyarországi a szerzője!
Különösen Molnár Ferenccel, pontosabban a neves, rendkívül népszerű színpadi szerző műveinek műsorra tűzésével, bemutatásával nem tudtak „megbékülni”. S mivel az akkori kis zombori magyar színház az ismert szerző három darabját is műsorára tűzte (az Olympia és a Doktor úr című vígjátékát, Pataki László rendezésében, és a szerző Delila c. vígjátékát, Garay Béla színpadra állításában), a színház megszüntetését szorgalmazók „kórusa” mind hangosabb lett.
Ahogy most gépelem ezeket a sorokat, egy számomra (és sokunk számára) felejthetetlen esemény jut eszembe. 1981. április 5-e volt. Bécsben, a Burgtheaterhez tartozó Akadémia Színházban a vajdasági kultúra ausztriai napjainak műsorában tartományunk színházművészetét az Újvidéki Színház társulata képviselte, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékával. Ott a Liszt utcai Akadémiai Színházban fellépni nagy megtiszteltetést jelentett számunkra, már azért is, mert a bécsi közönség nagyon jól ismerte Molnár Ferenc műveit, és nemcsak ismerte, hanem becsülte is a neves szerzőt.
Az előadás után, színésznaplómban, egyebek között feljegyeztem: „ A szünetben már vastaps köszöntött bennünket, a végén pedig, amikor felsorakoztunk a függöny előtt, a vastapsot „bravó, bravó!” kiáltások tarkították. Azután virágok, ismeretlen arcok, kézfogások, újságírók, tévések, ránk csodálkozó tekintetek. Nagykövetségünk képviselőinek szinte hitetlenkedő arca, hogy hát ez nem igaz, ekkora sikerre igazán nem számítottak. Azután igazgatónknak, Németh P. Istvánnak egyetlen mondata: „Köszönöm, gyerekek!”
Szükségesnek tartottam szóba hozni az említett Molnár-darab bécsi fogadtatását, mert most, több mint 65 esztendő után sem tudom megérteni, egyszerűen elfogadni, hogy voltak, akik politikai poénszerzés miatt, elhitették az illetékesekkel, hogy a zombori kis magyar hivatásos színház a Molnár Ferenc-féle „giccses darabokkal” megfertőzi az itteni közönség szellemi életét, és ezért szükség van arra, hogy megszüntessék a színházat!?
63 esztendővel ezelőtt véglegesen leszólították a színpadról az akkor már életképessé vált zombori hivatásos társulatnak a tagjait. S a hűséges zombori közönséget megfosztották színházától.
A város, Zombor, ezt nem érdemelte meg, mint ahogy Nagybecskerek és Topolya sem érdemelte meg. Sokszor hallom, hogy a legjobb ezt elfelejteni. Igen. El lehet felejteni, de nem szabad! Nem szabad, mert figyelmeztetés is az említett három város esete! Nem szabad, mert poénszerzők még mindig vannak – gondoljunk csak első hivatásos színházunk meghurcoltatására!
