2024. március 19., kedd

Afrika a torzító tükör

Választások éve az idei esztendő Afrikában: az országok jelentős részében az idén köztársasági elnököt vagy parlamentet, a többségnél mind a kettőt választanak. Júliusban négy országban voksoltak, most szeptemberben három országban választanak. (Összefoglalónkat a hónap első választására, a ruandaira időzítettük.) Ez a magyarázata annak, hogy a világsajtó ezekben a hetekben többet foglalkozik ezzel a kontinenssel. Pedig máskor is jobban oda kellene figyelni az ott történtekre. Mert Afrika egyszerre kínál megszívlelendő vagy éppen csodálni való dolgokat, ugyanakkor mint egy nagyító és torzító tükör mutatja azokat a jelenségeket, amelyekkel a világ más részein is többet kellene törődni.

A szeptemberi három választás azért érdemel külön figyelmet, mert együttesen a legalkalmasabb arra, hogy képet kapjunk erről a földrészről. Elsősorban is két választás színhelye: Guinea és Ruanda egyformán képet ad arról, hogy az afrikai országok egy része ma már a világ leggyorsabban fejlődő részét képezik. Ugyanakkor azt látjuk, hogy Guinea viszonylag békés körülmények között jutott ebbe a szakaszba, Ruanda viszont az emberi történelem egyik legnagyobb népirtásán átesve jutott el a mai helyzetig. A hónap harmadik választásának országa, Swaziland pedig a múltból itt maradt Afrikának jellemző képét adja.

Guineában az a helyzet, hogy gazdaságának növekedése állandó gyorsulást jelez. Ez a növekedés 2011-ben 3,9 százalékkal indult, utána 2012-ben 4,2 százalékos, 2013-ban 4,8 százalékos és 2014-ben 5,6 százalékos lett. 2015-ben volt egy kis visszaesés, 3,5 százalékra. De 2016-ban már 6,6, 2017-ben 6,7 százalékos lett. Ruanda nem ilyen egyértelmű, de jellemző képet mutat. Gazdaságának növekedése ugyanis 2015-ben 8,6 százalékos volt, hogy ez 2016-ban 6 százalékra mérséklődjön és 2017-ben csak 6,1 százalékra gyorsuljon. (Afrikában azonban több gyorsan fejlődő ország van. A kiugró Egyenlítői Guineát nem számítva Angola növekedése az utóbbi két évben 6,8 és 6,7 százalékos volt, Tanzánia pedig az utóbbi három évben 7,7 és 6,8 százalékos növekedést produkált.)

Swaziland  – a hónap afrikai választásainak harmadik országa – pedig mintha egy darab, a múltból visszamaradt Afrikát akarna a világnak bemutatni. (Az ország közben a gyarmati korszakból visszamaradt nevét Eswatinire – a Swazik Földjére – változtatta, de a világ ezt még nem vette tudomásul.) Ebben az országban ugyanis Afrikának, de talán a világnak is az utolsó abszolút királysága létezik.

Most erre a királyságra terelődött a figyelem. (A Le Monde Diplomatique augusztusi száma egy egész oldalt szentelt neki.) Az „50 éve békében, stabilitásban és fejlődésben élő ország” királyának 13 felesége és 23 gyereke van. Az országban tilos a válás és a miniszoknya. A pártokat 1973-ban betiltották, a 65 tagú parlament 10 tagját és a szenátust a király nevezi ki. Amivel nem dicsekedhet: a lakosság 63 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, másfél milliónál is kevesebb lakosa közül 200 ezret nemzetközi élelmiszersegély táplál, és a lakosság 26 százaléka AIDS-fertőzött.

A mostani választássorozattal megnövekedett érdeklődésnek csak az egyik forrása a kontinens gyors gazdasági növekedése. Ez kisebb részben annak tulajdonítható, hogy a kontinens már helyet kap a világkereskedelemben (meglepő adat, hogy az USA a kontinensnek csak harmadik kereskedelmi partnere. Az első Kína évi 200 milliárd dolláros évi forgalommal, a második az Európai Unió 140 milliárddal, és csak ezután jön az USA 73 milliárddal), nagyobb részben pedig annak, hogy a kontinens ásványkincsei csalogatják a külföldi befektetőket. (Itt is fölényesen vezet Kína, de mellette ott van még Európa, India sőt még Brazília is.)

Az is okot az az érdeklődésre, hogy abban a korszakban, amikor az Európai Unió problémákkal küzd, a gazdasági társulások egymás után bomlanak fel, Afrika példát ad regionális együttműködésből. Nemcsak az Afrikai Egységszervezetből lett Afrikai Unió mutat példát arra, hogyan lehet az államok közösségét – egészen a közös katonai beavatkozásig menően – egy-egy ország problémái megoldásának eszközévé tenni, hanem fél tucatnyi regionális közösség is igen aktív. (A legújabbat Angola hozta létre öt másik afrikai országgal, hogy „az afrikai gondokat az afrikaiak oldják meg”.)

A legigazibb tanulságot azonban Afrika azzal kínálja, hogy felnagyított torzképét mutatja nemcsak a nemzetállamnak, hanem a politikának is. A politikánál egyszerű a képlet: azt látjuk itt a legvilágosabban, hogy a korrupció elburjánzásával hogyan válik a koncon való marakodássá. A nemzetállammal kapcsolatos problémák pedig úgy teszik tanulságossá az afrikai példákat, hogy látjuk: nincs egynemzetiségű állam. (Van afrikai ország, amelyben 100 törzs is van, méghozzá a gyarmaturalommal több országba szétszórva.)

Azok az országok váltak virágzóvá, amelyek ezzel a problémával sikeresen megbirkóztak. A sikertelenség viszont belharcok színterévé tette az országokat. (2004-ben még huszonvalahány országban dúlt ilyen küzdelem.) Békésebbé váló viszonyok között a jelenséggel együtt jár a választási eredmény el nem ismerése, mint most Maliban és Zimbabwéban. Továbbá: elszaporodnak az elnökjelöltek. (A rekordot a Kongói Demokratikus Köztársaság tartja 33 jelölttel.) És megoldásként találnak egy abszolút tekintéllyel bíró személyiséget, mint a most parlamentet választó Ruandában, ahol tavaly augusztusban Paul Kageme 98,8 százalékos többséggel nyerte az elnökválasztást, de az, hogy a nem számító pigmeusok mellett csak két törzs lakja, a legnagyobb népirtássá tette, hogy nem tudták eldönteni, melyik törzsé az ország.