A népművészeti táborok nemcsak arra adnak lehetőséget, hogy a gyermekeket fejlesszük mind néptánc, éneklés és kézművesség terén, hanem olyan utakat is megnyitnak előttünk, hogy mi, felnőttek, pedagógusok is jobban megismerjük egymást, tanuljunk a másiktól, illetve jobb betekintést kapjunk egymás munkásságába, amiből meríteni is tudunk. Ilyen volt a Hatetudnád népművészeti tábor is, amikor jobban elmélyültünk a néptánc, elhivatottság, a táncos miliő adta lehetőségekben, álmokban.
Erről beszélgettem Lukács Sárával, aki már kisgyermek kora óta táncos körökben mozog.
Lukács Sára (Szabó Nóra felvétele)
Hogyan kerültél ebbe a közegbe?
– A szüleim, Lukács Imre és Lukács Fodor Valéria néptánctanárok. Vagyis főleg édesapám, de nagyon sokszor anyu is kisegítette aput, mint női szereplő a táncban. Megmutatta a kislányoknak, hogy mit is kell lépni, hogyan kell a fiú partnerhez közeledni, hogyan kell megfogniuk egymást a pároknak. Én már ebbe születtem bele, hogy a szüleim ezt csinálják, szóval nekem természetes volt, hogy ez vesz körül, nagyon szívesen kezdtem el én is a néptánccal foglalkozni. Tetszett minden része, a táncházak, a táborok, a tánctanulás, az ének, egyszóval minden.
Ezek szerint nem is volt kérdés, hogy része leszel-e ennek a világnak.
– Valóban nem volt kérdés, de nekem is, mint ahogy, gondolom, sok más kamasznak, volt olyan időszakom, amikor nem annyira szerettem, és mindezektől távol szerettem volna tartani magam. Csakhogy annyi barát, barátnő kötött ehhez a közeghez, hogy képtelen voltam huzamosabb ideig távol maradni. Így utólag azt mondhatom, hogy inkább a dac beszélt belőlem, mert nem csak a társaság, maga a népzene, a tánc, tulajdonképpen az egész közeg hiányzott.
Mióta táncolsz?
– Ötéves koromban kezdtem el a népi játékokkal foglalkozni. Aztán ahogy fokozatosan tudtam ügyesedni és a kortársaimmal együtt fejlődni, úgy értek be az első tánclépések, táncanyagok, aztán az egyre nehezebb, egyre bonyolultabb folyamatok is elkezdődhettek. Óbecsén táncolok a Szelence táncegyüttesben 2011 óta, amit nagyon szeretek. Sok táncanyaggal foglalkozunk, énekcsoportunk is van, így sok dallal ismerkedünk, fellépésekre járunk, jó a közeg, szóval maximálisan jól érzem ott magam.
Tekintve, hogy milyen régóta táncolsz, melyik oldalon erősebb a szereped? Együttesben való táncos tagként vagy oktatóként?
– Ez eléggé változó. Legtöbbször talán táncos tagként említeném magamat, de mondjuk amikor Szegedre jártam egyetemre, akkor csak hétvégente jártam haza Temerinbe. Ott a próbák mindig hétköznap voltak, így onnan kimaradtam. De volt időszak, amikor sűrűbben voltam oktatói szerepben. Volt, hogy apának segítettem tanítani, vagy helyettesítettem, ha szükség volt rá, de ilyenre nagyon ritkán akadt példa. Táborokba is jártunk tanítani, pl. Adára, ahol szintén oktatói szerepben voltunk mindketten, és nagyon élveztem. Most itthon maradok Temerinben, és úgy tervezem, hogy szeretnék tanítani én is. Akár kisebb, akár nagyobb gyerekeknek.
Az oktatás és a közös munka a Hatetudnád táborban is nagyon jól funkcionált. A szervezők, Lázár Zitáék hogyan találtak rád?
– Zitát édesapám tanította táncolni Zentán, innen ered az ismeretség közöttünk. Hogy hogyan jutottam én eszébe? Részben akár innen is, hogy apu tanította, meg Vajdaságban azért sokan vagyunk, akiket lehetne hívni, hogy segédkezzenek hasonló programokban, köztük engem is. Annak meg külön örültem, hogy én jutottam eszükbe, és egy percig sem haboztam, hogy elvállaljam-e, ami nagyon jó döntés is volt, hiszen nagyon jól sikerült. Az óvodáscsoportnak voltam a kisegítő vezetője. Összesen hárman voltunk, Kálmán Luca, Sőregi Anna és én. A gyerekeket vártuk reggel, hogy megérkezzenek, aztán kint az udvaron, esetleg a tanteremben játszottunk egy kicsit. Főleg mozgásos ritmusgyakorlatokat végeztünk, mondókáztunk, énekeltünk, tulipánoztunk, vagyis kartontulipánokkal csináltunk különféle lépéses ritmusgyakorlatokat. A kis feladataink után tízóraiztunk, aztán jött egy kis kézművesalkotás, ahol a finommotorikájukat fejlesztettük. Az alkotóidő után ebédeltünk, utána pedig egy kis alvást iktattunk be, hiszen ez a korosztály még igényli a délutáni szundit. Ilyenkor meséltünk nekik, pihentünk velük egyet, a délután folyamán pedig megint egy kis alkotás vagy tánc következett, attól függően, hogy mennyire voltak fáradtak.
Mennyire tudod a táncot összeegyeztetni a hétköznapi életeddel?
– Én gyógypedagógusként végeztem a Szegedi Tudományegyetemen, pontosabban logopédusként. Nagyon össze tudom hangolni a kettőt. A gyermekek beszédét fejleszteni mondókázással, ritmikus gyakorlatokkal nagyon célszerű és hatékony. Az egyetemen külön örültem annak, hogy volt egy néptáncos, mondókás előtudásom, amit kamatoztatni tudtam a szakomon. Nagyon össze tudtam hangolni a gyakorlatok során, az otthoni munkám során, szóval számos alkalommal nagy segítséget nyújtott nekem.
A jövőben célod összekapcsolni ezt a két dolgot? Mi a terv?
– Igen, mindenképpen szeretném, mert nagyon jól kiegészítik egymást. Szerintem szükséges is lenne, ha már itthon szeretnék lenni, itthon szeretnék dolgozni, és a néptáncos közeg is adott. Ne csak logopédus legyek, aki a gyerekek beszédét és hangját fejleszti, hanem egy olyan pedagógus, aki mondókázik velük, ritmusos gyakorlatokat is csinál, ami már a táncba is belevihető és ott is kamatoztatható. Mindenképpen rajta leszek e két dolog összekapcsolásán, hiszen a szép beszéd mellett magát a táncot is ápolni kell, amit mindannyian szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk. Azt gondolom, hogy ezzel foglalkozni kell. Ez nem egy múltbéli dolog, ez jelen és a jövő, és nem utolsósorban tudás, aminek birtoklása minden ember számára érték!
