A citera az első Durindó megszervezésével – a hetvenes évek közepén – került le a padlásokról és vált újra élő hagyománnyá Vajdaságban. Szilasi Mihály, a vajdasági citerázás egyik úttörője, a muzslyai citerazenekar alapítója volt, aki egyedi játékával, az úgynevezett sánta-ütéssel hagyott magának emléket. Ennek hagyományát a muzslyai Lele József ápolja, és próbálja továbbadni a fiataloknak. Mint mondja, annak idején nem volt könnyű bekerülni a muzslyai citerazenekarba. Nem kottából tanult, és sokáig maga sem tudta, hogy valójában a „sánta-ütéssel” citerázik. Számos elismerést kapott, augusztus 17-én pedig a Budavári Palotában átvette a magyar állam egyik legrangosabb kitüntetését: a Népművészet Mestere díjat.
Lele Józsi bácsi életét szinte végigkísérte a citera. Kilencéves korában ismerte meg a hangszert, szülőfalujában, Magyarcsernyén. Mint meséli, a szomszédságukban Palatinus Sanyi bácsi „pöngetgette” a citerát, a fiatalok pedig közben táncoltak a zenére.
– Megtetszett a citera szép hangja, és inkább arra figyeltem. Gondoltam, jó volna azt megtanulni. Szünet volt, Sanyi bácsi kiment, én meg odamentem és elkezdtem pengetgetni. Mikor visszajött, én még mindig ott voltam. Kérdezte, hogy „szeretnéd megtanulni?” Mondom, szeretném. Aztán át-át szöktem a szomszédba pöngetni a citerát. Így kezdődött. Fejből játszottam, hisz kottát nem is tanultunk. Két év után már Sanyi bácsit néha fel kellett váltani, amikor egy kicsit pihent, meséli Józsi bácsi.
Aztán a nagybátyja, aki asztalos volt, megbeszélte Sanyi bácsival, hogy megpróbálnak csinálni neki egy citerát. Nagyobb volt a szokványosnál, mélyebb hangú. Utána elment szakmát tanulni, jött a katonaság, megházasodott, Muzslyára került. A citerázás egy kicsit a háttérbe szorult. Valaki megtudta, hogy tud citerázni, ezért elhívta a muzslyai citerások próbájára. Kiderült azonban, hogy hiába ment el.
– Idősebbek voltak nálam, átlagban hatvan-hetven évesek, és nem szívesen fogadták a fiatalokat citerázásra. Volt bennük egy fajta büszkeség, hogy ők azt jobban tudják. Egy év múlva azonban már ők hívtak. Én meg persze igyekeztem mindent elsajátítani tőlük – emlékszik vissza a 80-as évek elejére, amikor Szilasi Mihály vezette a muzslyai citerásokat.
Következett a korosztályváltás, közben a citerazenekar mellé megalakult a vegyes kórus is, és így együtt a mai napig is a Petőfi Sándor MME nevét öregbítik. Lele József szorgalmas munkájára pedig egyre inkább felfigyelt a szakma. Egymást követték az elismerések, a Bodor Anikó-díjtól az Életfa díjig. Fellépett szinte minden jelentősebb Kárpát-medencei népzenei találkozón.
Mint vallja, a mai napig nem érti a kottát, de a jó hallásának köszönve gyorsan megtanulja a dalokat. Elég, ha meghallja a dalt a rádióban vagy elkezdik énekelni. Gyorsan megjegyzi, néha sajátos módon le is jegyzeteli, de nem kottázza. Ehhez a született tehetséghez pedig alázat, szerénység és szorgalom párosul. Ez utóbbinak köszönve már nem csak saját zenei tudását csiszolja, 2003 óta az utánpótlást is próbálja nevelni. A Pöngető citerazenekarral szép eredményeket ért el, most – immár ötödik éve – a Kisbanda csapatát tanítja. Évről évre díjakat kapnak, ami elismerés az oktató számára is. Hírét viszik a sánta-citerázásnak, mint ahogy azt nemrég az egyik muzslyai tehetség, Szalma Árpád Szentendrén tette.
Lele Józsi bácsi addig nem hagyja abba a próbát, míg úgy nem szól a citera, ahogy azt ő szeretné. Mint mondja, gyorsan felméri ki a tehetség, ki a szorgalmas, de azt is látja, hogy ki jár csak a próbára azért, hogy ne legyen otthon. Mert nem könnyű ma a gyerekekkel foglalkozni, de, mint mondja, annak ellenére sem bírja abbahagyni. Minden tanév elején betér a helybeli iskolába toborzásra.
Józsi bácsiról még csak annyit: kertész szeretett volna lenni, de cipészmester lett.
