Közép-Európa közös emlékezete

Mák Ferenc

2018. augusztus 27., 15:02

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Kiss Gy. Csaba azon közép-európai történetírók sorába tartozik, akik nemcsak a legendák, a magasba nyúló várak, királyi paloták és díszes emlékparkok pompájában, de eldugott mellékutcáival és homályos sikátoraival együtt ismerik a régió sok évszázados múltját. Ő – könyvei tanúsága szerint – nemcsak olvasmányélményei alapján ismeri a valahol Krakkó és Zágráb, Prága és Raguza, Selmecbánya és Fiume között elterülő, félkontinensnyi térséget, de ő az, aki nemzeti mítoszoktól kezdve a tapintható történelmi emlékekig igyekszik mindent a helyszínen felkutatni, a maga valóságában látni.

S mert széles ismeretei alapján kellő alapossággal szervezi rendszerré élményeit, azonnal megmutatkozik írói-gondolkodói értékrendjének példamutató ereje is. Erről utoljára – minden korábbinál kiforrottabb formájában – a 2015-ben megjelent, a magyar–horvát évszázados együttélés kérdéseit taglaló Budapest – Zágráb: oda-vissza című történeti esszékötete olvasásakor győződhettem meg, örömmel és újabb elvárásokkal nyúltam hát egy korábbi, 2013-ban megjelent, általam csak most fölfedezett Nemzetek és előítéletek – Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig című könyve után.

A szerző a kötete élén álló Nemzeti identitás és emlékezet című elméleti írásaiban rámutatott: a nemzet valójában emlékezetközösség, egyéni és közösségi identitás nem létezik emlékezet nélkül. „Meghatározó történelmi eseményekre, közösen elfogadott jelképekre van hozzá szükség. A közösségi emlékezet kánonjának a kialakítása nemzedékek sorának a munkája” – írta. Ezt nevezi másutt nemzetépítésnek. Fontos szempontok ezek ahhoz, hogy fölismerjük a közép-európai nemzetek – magyarok, lengyelek, horvátok, csehek és szlovákok – történelmében és sorsában a közöset, azt tudniillik, hogy a XIX. században önálló állam létezése nélkül kellett vállalniuk a modern nemzet létrehozását. Ezért mutat sok esetben hasonlóságot a német és az orosz nyelvterület közé szorult népek története.

A modern nemzetépítés korában „a saját szuverén államiság csak történelmi emlék lehetett, hol erősebb-hosszabb, hol gyöngébb-rövidebb hagyományt jelentett” – fogalmazott tanulmányában Kiss Gy. Csaba, majd hozzátette: ezért történhetett, hogy „a hagyományok ápolása elengedhetetlen összetevője volt a nemzeti tudat építésének”. Van azonban egy lényeges különbség a magyar, és a szomszéd nemzetek történelmében, s ezt a szerző így emelte ki: „történeti tudatunkban máig nincs tisztázva, hogy a Magyar Királyság nemcsak egy nemzet, hanem nemzetek hazája volt. A magyarral együtt formálták itt – némi késéssel – nemzetüket a horvátok, románok, szerbek, szlovákok is.” Lényeges különbség ez a lengyel vagy a cseh történelemmel szemben.

Összefoglalva a közös közép-európai sajátosságok jelentőségét, a szerző Kelet és Nyugat között című írásában kiemelte: „tapasztalatom szerint Magyarország ma sem ismeri szomszédait. Néha úgy érzem, nem is akarja ismerni.” S hogy súlyos megállapítását alátámassza, a régió nemzeteinek irodalmából merít érveket. A Raguza magyar könyvéből című esszéjében az Adria-parti város magyar emlékezetét foglalta össze, tette ugyanezt a Fiume a magyar irodalomban című írásában is, Kossuth Lajos 1841-ben megfogalmazott gondolatát idézve: „Fiumét egy bizonyos nemével a szent vonzalomnak szerettük említeni.” És rendre bemutatja azokat a magyar szerzőket, akik műveikben megörökítették a magyar Adriát. „Fiume magyar irodalmi jelenlétéről a város címerének jelszavával elmondhatjuk: indeficienter. Vagyis kiapadhatatlan, kifogyhatatlan” – foglalta össze kutatásainak lényegét a szerző. Ezen a ponton érdemes újra kézbe venni a Kiss Gy. Csaba szerkesztésében megjelent Magyar írók az Adrián (2006) és az Adriai képek – Magyar útirajzok (2008) című antológiákat is.

Különös színfoltja a Nemzetek és előítéletek című kötetnek az Ahol a kéményhez kötik a kecskét – Selmecbánya irodalmi mitológiájából című tanulmánya. (A nevezetes kémény olyan házhoz tartozik, amely a hegyoldalon éppolyan magasan van, mint a lenti ház udvara.) Valamikor – évszázadokon át – Selmecbánya volt a Magyar Királyság legfontosabb arany- és ezüstbányája, s mint szellemi és gazdasági központ, jelentős szerepet játszott nemzetünk történelmében; 1763-ban a bányavárosban alapították Európa első műszaki felsőoktatási intézményét, a Bányászati Akadémiát.

Nem véletlen hát, hogy a századok alatt a városnak tekintélyes német, szlovák és magyar irodalmi mitológiája született, egyebek mellett: J. Bernhard Spander Erinnerung an Schemnitz (Emlékezés Selmecre) című diákénekeinek gyűjteménye (1843), Mikszáth Kálmán Tavaszi rügyek (1887) című elbeszélése, Lovik Károly A leányvári boszorkány (1905) című kisregénye mellett Kosáriné Réz Lola Álom (1921) című regénye. A szlovák regényirodalomban kimagasló alkotás Josef Horák Halál tart az arany város felé (Smrt’ kráča k zlatému mestu) (1968) című műve.

S amíg Kiss Gy. Csaba kötetbe gyűjtött tanulmányaiban az együttélés konfliktusai mellett a történelem csöndes, alkotó korszakainak teljesítményét kutatja, Tormay Cécile Emberek a kövek között (1911) című nagy sikerű regénye kapcsán megjegyzi: „Érdemes kísérlet volna egyszer végigkövetni a magyar irodalomban, akárcsak a 19. századra szorítkozva, hogy miképpen jelent meg nálunk az irodalmi művekben a régi ország soknyelvű, különböző népeket, kultúrákat magába foglaló világa.” Ha jól sejtem, az elkövetkező években a szerző újabb könyveiben az itt megfogalmazott kérdés kibontásával is találkozunk.

 


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége