Nemes Fekete Edit már vár, becsapódik a bejárati ajtó, ahogy belépek rajta.
Kerámiák. Egymás mellett a polcokon, megtömve a falakat, mozdulatlanul a padlón.
A ház asszonya kifog rajtam, meglepő természetességgel egy tárlat kalauzául szegődik el. Nekivágunk a lépcsőknek, besurrantunk a szobákba, mélyen belehajolunk a polcok belsejébe. Edit ismerős mosollyal felém fordul és ismerős mozdulattal a kerámiái felé. ,,Jó érzés tölt el, hogy itt vannak körülöttem, a házban, ahol lakom – mondja –, néha rájuk pillantok, szeretem elemezni őket. A gyerekeim, olyanok nekem, mint az angyalok. Ha eljön hozzám valaki, mint most te, szeretem megmutatni őket.” Megmozdulnak, nyújtózkodnak, figyelő vagy hallgató testtartásuk vagy kifelé, sőt felém fordul, vagy belső szenvedélyeket tükröz. A mozdulatok által alakulnak át élőkké. Egyes darabok erőtől duzzadnak, a legtöbbje lelki megrendültséget fejez ki. Mindezt a mű szépsége foglalja keretbe. Én is Nemes Fekete Edit munkáinak a beavatottjává válok.
– Nagyon nagy kényszerrel válok meg tőlük. Olyan alkotásoktól könnyebben, amelyek számomra nem mondanak újat.
Nézd, itt ölt testet az „indulás”, a hegyesi periódus, a diplomamunkám egy darabja, ugyanis 35x70-es méretű volt az a falikép, amit akkor csináltam Újvidéken, az Iparművészeti Középiskolában. Madarak csicseregnek, nyílik a napraforgó, mákok lengenek, táncolnak a kislányok. Közvetlen környezetemből merítettem, átírtam őket színben, formában a magam elgondolása szerint. Valamihez mindig kötöttem a gondolataimat. Osztálytársaim neves művészek alkotásait utánozták, azt gondoltam, kapjak két osztályzattal kevesebbet, de úgy alakítom a dolgokat, ahogy akarom, hogy az belőlem fakadjon, egyedi legyen. Középiskolai tanárunk, Ljubiša Petrović egyszer azt mondta, húzzunk jobbra egy-két szaggatott vonalat meg balra is, és próbáljuk elképzelni, vajon mit ábrázolhatnak: esik az eső, fúj a szél, sarjad a fű. Nem idealizáltam senkit, minden egyes képzőművész műveit megismertem ugyan, átszűrtem magamon, de mindig is saját stílusom kialakítására törekedtem. Megtanultam önállóan látni. A kerámia alapja a fazekasság, abból indultam ki, a fazekasok begyakorolt formáiból, módszereiből, hogy a témáimat meg tudjam valósítani művészetem eszközeivel. Haladtam a saját utamon, a modern kerámia felé.
Ön nem is tud másként cselekedni, mint ahogy a bensője diktálja.
– Ami fontos, elraktározódik bennem és tovább érlelődik. Magam sem tudom, mi az. Valami előhívja, igaz, sokszor mélyre kell ásnom, hogy kihozzam ihletem legmélyéről, de van, hogy egyszer csak kitör. Erre mondják: tudatosítani az öntudatlant. Miután megcsináltam a munkám, néha észreveszem, mennyi minden van még benne, olyan dolgokat lehet belőle kiolvasni, amire nem is gondoltam. Egészen különlegesen hat rám, ilyenkor egy-egy kerámia újabb lendületet, hajtóerőt, inspirációt jelent.
Nőalakjai szinte megfoghatóak, néha meg láthatatlanok, mégis a közelünkben érezzük őket.
– Megformáltam a két nagynénémet, barátnőknek nevezem a szobrot. Ők a távozók is, az öcsém felesége, meg a nagynénjeim egy évben haltak meg. Egyszerűen megcsinálom azt, amit érzek. A távozókat a lelkük vonzza el, lehetnek akár zászlók is, lehetnek ruhák is, lehetnek madarak is. A távozás az maga a mozdulat, ami kifejezi a cél felé való törekvést. Nem is kell ott semmi más, csak egy megdőlt háromszög. Addig gyúrtam a témát, hogy a menni vagy maradni kérdéséhez is eljutottam. Ez pedig én vagyok – mutat egy újabb kerámiára – az egyetlen gyermekemmel, rajtam a nagykendő, a háromszögű kendő, s ha megfordítom, akkor olyan, mint a ház vége. A maradás fő jelképe az anya nagykendője, amit magára terít. Valamikor nálunk, falun nem is volt kabátjuk az asszonyoknak, vitték a karon ülő gyermeket, és bebugyolálták a nagykendőbe. Ebből nőtt ki ez a forma, nem a levegőből halásztam le. Azért nyújtottam el az agyagot egy érdes anyagon, hogy emlékeztessen a textilre. Gondoljuk el, hogy a nagykendő és az óvás, biztonságérzés között mekkora rokonság van.
Mesét és valóságot nagyszerűen tud vegyíteni, ez tapasztalható a menni és a maradni kérdéseit feszegető kérdéskörben.
– Jelentős állomásnak tartom az anyákat, gyermekeikkel. Akik megvetik lábukat, óvják gyermekeiket. Vigyáznak az otthonra, a házra, a családra. Belső drámaiságot fejeznek ki, ugyanakkor valóságközelségről tanúskodnak. A végtelenbe révednek, ahol csönd van. Sok munkám középpontjában az anya, a föld, az elmúlás áll. Az anyákból meg a távozókból nőtte ki magát a rög ciklus, mert akkor jutottam el a gondolatig, mi is az élet értelme. Jövünk, megszüljük a gyerekeinket, felneveljük őket és megyünk tovább. Olyan ez, mint a színpad, az egyik oldalról belépsz, végig sétálsz a deszkákon, majd kimész. Mi a vég? A rög, a föld, a por.
Önnél a fogalmak is megtestesülnek: szeretet, fájdalom, elmúlás.
– Egy ideig nem foglalkoztam vallásos témákkal, Fáy Ferenc verse, a Keresztjárás sokáig érlelt. A keresztút ciklus felépítése magamban sokáig eltartott. Szénnel rajzoltam meg, újságpapírra, átmásoltam a kerámialapra és kidolgoztam. Az újságpapírokat megőriztem, és amikor megszáradtak, elkezdtem színezni, s az előkészítő munka átalakult grafikává, amit bemutathattam. Így két sorozat született meg erre a témára, egy fehérbe öltözött Jézus-körút és egy sárgába áthajló, meg ugye a kerámia. Később megoldottam kollázstechnikával is, ahol fekete-fehér alapon jelennek meg a stációk. Pár állomást domborműbe öntöttem, de egyszer csak elfogyott belőlem a szusz. A keresztjárást értelmezhetjük az ember életútjaként is. Az ember milyen törékeny, néha ketté kell hasadnia, elfárad, megbotlik, elesik, felkel, újra kezdi, cipeli a saját keresztjét, legvégül megérkezik halála pillanatához. A keresztjárást általában Jézushoz, azaz férfi figurához kötik, de a nőkre is ugyanúgy érvényes. Arra, hogy mi végre születtünk, számomra ez a kielégítő magyarázat. A születés misztériuma ciklusom bibliai történések és hangulatok segítségével mond el dolgokat túlvilágiságról és evilágiságról.
Ennek a sorozatnak itt mi a címe?
– Ezek az őrzők. Egyik művésztelepen kaptuk a témát: Emlékezés 48-ra. Előtte jártam Szatmárcsekén a temetőben, ott láttam a csónakfejfákat, hatalmas, talán két méter magas, fáradtolajjal bemaszatolt, durván kifaragott, asszociatív formákat. Látványuk erősen hatott rám. Bele vittem a kerámiába a fejfákat, láthatunk élő fákat is, a sok-sok fa embereket alkot, akik lángot tartanak a kezükben. Égő, vörös tulipánt. Ez az a jel- és jelképrendszer, amit megalkottam. Nem légből kaptam, hanem a „mi” identikus közegünkből merítettem. Őseink múltjából. Alkotásaimban az égboltot szimbolizálja a félkör. A megfoghatatlant a szárnyas lények. A keresztet mindig a kiterjesztett kéz ábrázolja: várakozás, odaadás, megszentelés. A tisztaságot a liliommal fejezem ki, ugyanakkor a virágszirom egy élet kezdete is lehet. Műveim között fontos szerepet tölt be, itt ni, a Nagy ős kerámiám, képépítő elem rajta a két szemben álló csodaszarvas, hátukon egy-egy turulmadárral, arcot formálnak, az arcnak még a bajusza is kinőtt, és szakállat növesztett. Mindez egy felemelt kezű embert, azaz papot képez, akinek a ruháját egy búzakalász díszíti. Megjelennek az oltáriszentség szimbólumai, az áldozás, a pap, a kenyér. A Hullámok ciklust archaikus népi imádságok ihlették. Silling István néprajzkutató az egyik kerámiámmal illusztrálta doktori disszertációjának fedőlapját. Kaptam egy kiadványt, azt olvasgatva született meg ez a ciklusom. Egyszer a ludasi művésztelep vendége volt Raffai Judit néprajzkutató, aki a ludasi hiedelemvilágról mesélt. Kimentünk a temetőbe a sírokhoz, láttunk egy fakeresztet, a közepében egy vasszívet. Ezt formáztam meg. Hogy mit jelent? Ha az anya korán elveszíti gyermekét, s álmában sírást hall, ki kell mennie a sírhoz, vinni kell egy réklit, amit fel kell akasztania a keresztre, hogy a baba ne fázzon, ne sírjon tovább. Ez meg a ludasi templom a szárkúpok és kazlak között.
Voltak zenei vagy irodalmi inspirációi?
– Szívesen illusztrálok, ami egyrészt kötött, de szeretem és érzem az irodalmat és a zenét, hogy szívesen csinálom. Természetesen a saját képzőművészeti szótáram szerint. Szentelekynél az élni akarás ejtett rabul, sóvárgással eltelt természete, a Nap felé ment, a meleg éghajlatot kereste. Bartók zenéje nagy hatással volt rám, nagy „hangzatokra” zengetett. Az irodalomban Arany balladái álltak közel hozzám, a karakterei kezdtek el bennem élni. Páll Lajos korondi festőművész, híres fazekas család leszármazottja jegyezte meg József Attila-illusztrációimat szemlélve, hogy ez egészen különös világ, de a te világod, Edit.
Az agyag szeretete, gondos mívessége jellemzi Önt.
– Hogyne, hiszen az agyagban jelentek meg az első formák. Egyébként minden ember a sárból nő ki. Minden születés ott történik. A növények is kibújnak a földből. A Föld, ugyanúgy, mint az anya táplál, ad. Esetemben szétválaszthatatlan az anya, a föld, a rög. Olyan az alkotás, mint egy házépítés, elkezded az alapokat lerakni, ha valahol hiányzik egy tégla, összedől az épület. Újabb és újabb lépcsőket kell megugrani, újabb és újabb részleteket építeni hozzá, az utamon, amin haladtam, igyekeztem birtokba venni az anyagot, a formákat, a dimenziókat. Az anyagot tisztelni kell, addig lehet vele dolgozni, amíg nedves és változásban van. Akkor tudsz igazán mesélni vele, ha az agyaggal sáfárkodni tudsz.
Szent Ferenc kimondja: „Áldjon Uram tégedet Földanya nénénk”. A színeket is a földből keveri ki.
– A föld tiszteletet parancsol, és az ő színeit használom. Az alapszínem a barna és annak árnyalatai, aztán hozzá nyúltam a sárgához, a zöldhöz, kis mértékben a vöröshöz, így építettem ki a színvilágomat. Ha vízzel meg levegővel találkozom össze, akkor nem kerülhetem ki a kék szín használatát, az is egy jelkép ,vagy a vörös, a vér színe.
Milyen közönséghatásra törekszik?
– Nemcsak magamnak formázom az agyagot, öröm nekem, ha másnak is tetszik, amit csinálok. Öröm, ha a néző hosszasan szemléli, körbejárja. Közölni, kifejezni, élményt adni, megszólítani az embereket a kerámiámmal. A hannoveri expón felállított magyar pavilonban rendezett kiállításon egy idős házaspár megállt az egyik képem előtt, az egyikük összekulcsolta a kezét,és elkezdtek folyni a könnyei, a kerámia közvetlen utat talált az érzelmeihez. Én is majdnem sírni tudtam volna tőle, mármint ettől a vulkanikus jelenettől. Érdekes, hogy valamilyen formában tetszést váltanak ki a munkáim. Már Kishegyesen a takarítónőtől kezdve a kritikusig mindenki szerette, elismerte a munkáimat, de semmilyen elismerést nem kaptam. 40 évig a kutya sem ugatott meg. Utána érkeztek az elismerések, legutoljára a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntettek ki. Mindnek nagyon örültem.
Hogyan érezte magát a művésztelepeken?
– A kishegyesi Dévics Imre Kerámia Művésztelepen nőttem fel, minden nyaram itt telt, majd a szervezője lettem. Ács József mondta akkor, hogy az alföldi kerámia megújítója lehetek egyszer. Amikor a Forum-díjat megkaptam, azzal indokolták, hogy új stílust teremtettem a vajdasági kerámiában. Micsoda összecsengés! Ezenkívül hazai és külföldi művésztelepeken vettem részt. Az iloki művésztelepen elvont formákkal játszadoztam, ezek, látod itt, a fehér agyagból elvont figurák. A spiritusz benne, hogy asszociatív erővel bírnak, de fontos, hogy mögötte tartalom húzódjon meg. A makói és a hódmezővásárhelyi művésztelepen az alkotómunka és a baráti beszélgetések ébren tartották képzőművészeti érdeklődésünket, értékes alkotások születtek. A kollégák befogadtak. Emlékszem, amikor a szervező asszony hozott egy hatalmas disznócombot és végig kérdezgetett, fiúk, melyikőtöknek van éles bicskája, hogy szétdarabolja a húst. Egy se vállalta, én igen, egyedül megcsináltam. Felnéztek rám. A művész akkor jó, ha emberséges.
Ön harcos lény.
– Sram Olgának volt egy mondása, hogy amit én csinálok, az összetörhetetlen kerámia. Robusztus, nagy műveket készítek, mondta egy másik alkalommal egy magyarországi kolléganő. Csípőficammal születtem, anyám sokszor rendre utasított, dolgoznom kellett, mint a többieknek. Éreztem, hogy van igen meg nem, hogy ez aztán miben áll, azt későbbi eszmélésem magyarázta meg nekem. Anyám özvegyen nevelt bennünket, 5 éves voltam, az öcsém 16 hónapos, amikor meghalt apánk. Óriási bajokon tettem túl magam, anyám nem kezelt betegként és azóta sem viselkedem úgy. Én szembenézek a dolgokkal. Az egészséges emberekkel mérem össze magam. Ma is küzdök a fájdalommal, a fizikai leépüléssel, de az akaraterő, amit otthon láttam anyámon, a nagynéniken, engem is erősített. Bizonyára már előzőleg is élt bennem. A teljességet akartam, családot, gyermeket. Hányszor a vízbe dobtam mindent, s kezdtem elölről. Itt van, ezen a fotón a fiam, hét gyönyörű unokámmal.
Hogyan foglalná össze egy ön számára is érvényes magatartás normáit?
– Tisztábbaknak, őszintébbeknek kell lennünk. Ha egyszer igaznak érzünk valamit, amellett ki kell állnunk. A jóra és a rosszra a lelkiismeret figyelmeztet. Fontos még a becsület, az egyenes gerinc.
Kit tart példaképének?
– Nincsenek és nem is voltak példaképeim. Ragaszkodom a saját közegemhez, kultúrámhoz, a természethez, s mindahhoz, amit magán hordoz. Erőt, akaratot, egészséget, betegséget, újrakezdést, a férjemet, a gyerekemet, az unokáimat ettől a Földtől, ettől a Naptól, ettől a Világmindenségtől kaptam. A munkámban pedig a teljességre törekedtem. Vannak elképzeléseim, gyűjteni és adni, továbbgyűjteni az élményeket és kerámiáimban tovább is adni őket.
