Sokan elmondták és még többen leírták már, hogy van valami sorsszerűség abban, hogy a koszovói gordiuszi csomót éppen Aleksandar Vučić és Hashim Thaçi vághatják át. Egyikük uszító retorikájával határozta meg az elmúlt két évtizedben a szerbiai és a balkáni politikai színteret, míg másikuk fegyverrel a kezében küzdött szülőföldje önállóságáért, vagyis ismét csak leszögezhetjük, hogy a sors „humorérzéke” olykor páratlan. Már annak a lehetőségét is meglebegtették, hogy a két államfőt Nobel-békedíjra jelölhetik, amennyiben belátható időn belül sikerül közös nevezőre jutniuk Koszovó témájában és hosszú távú megoldást felkínálniuk. Ha tudjuk, hogy például Benito Mussolinit, Sztálint és Slobodan Miloševićet is jelölték a szóban forgó eminens kitüntetésre, Jasszer Arafat pedig el is nyerte, egyáltalán nem lenne meglepő, hogy az a két politikus is magáénak tudhatná a jelölést – vagy esetleg a kitüntetést –, aki korábban személyesen is éltette a gyűlölet tüzét.
HANGULATFELMÉRÉS A SAJTÓ HASÁBJAIN
Az elmúlt néhány hétben a média kegyes részvételével szinte soha nem látott „közvélemény-kutatás” vette kezdetét, úgy Szerbiában, mint Koszovóban. A felek ezúttal a határok újrarajzolásával, illetve a szerbek és az albánok egymástól való elkülönítésével kapcsolatban szeretnék felmérni a többség álláspontját. A két nemzet elkülönítésének fogalmával kapcsolatban egyelőre több megoldási javaslat felmerült, ezek közül leggyakrabban a területcserét emlegetik: a szerbiai Preševo-völgyét, azaz Medveđa, Preševo és Bujanovac helyi önkormányzatokat Koszovóhoz, míg a java részt szerbek lakta négy, észak-koszovói községet (Zvečan, Leposavić, Zubin Potok és Kosovska Mitrovica északi része) Szerbiához csatolnák. Ennek lehetőségével kapcsolatban Aleksandar Vučić idén februárban még azt mondta, hogy „a területcsere komolytalan felvetés, ő pedig kizárólag komoly dolgokkal foglalkozik”, a közelmúltban viszont már úgy nyilatkozott, hogy „támogatja a szerbek és az albánok egymástól való elkülönítését, ugyanakkor erre a népnek is rá kell bólintania”.
Szinte Vučićtyal egy időben Thaçi is feszegetni kezdte a területcsere lehetőségét. Első megnyilvánulásai még igencsak vérlázítóak voltak a szerb politikum és közvélemény számára, hiszen kifejtette, hogy „az országhatárok újrarajzolása azt jelenti, hogy Preševo-völgye Koszovóhoz fog tartozni, Koszovót viszont nem osztják fel, a szerbek pedig nem kapnak autonómiát”. Erre a fejtegetésre Ramush Haradinaj, Koszovó miniszterelnöke, Thaçi koalíciós partnere is reagált, mondván, hogy „Koszovó határait háborúkkal alakították ki és csakis egy újabb háború módosíthatja ezeket a határokat”. Az utóbbi nyilatkozat jól szemlélteti a koszovói hatalmi koalíción belüli ellentéteket a szóban forgó téma kapcsán, ami igencsak megnehezíti a koszovói kérdés kezelését, nem beszélvén a pristinai ellenzékről, amely hallani sem akar a határok újrarajzolásáról és a képviselőház napirendjére tűzné annak felülvizsgálatát, hogy vajon Thaçi-e a megfelelő személy a Belgrád–Pristina-párbeszédben való részvételre. Szerbia cipője ebből a szempontból biztosan kényelmesebb, hiszen nem valószínű, hogy a Szerb Haladó Párttal koalíciós megállapodást aláíró pártok bármelyike is megkérdőjelezi majd Vučić megoldási javaslatát.
RÉGI ÖTLET ÚJ KÖNTÖSBEN
A szerbek és az albánok egymástól való elkülönítése nem új keletű elképzelés, mint ahogyan a szerb–albán ellentét sem az, amely a XX. század elején, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakítását követően kezdett kiteljesedni, és azóta sem sikerült senkinek megoldania. Dobrica Ćosić író, akadémikus munkásságának egyik leggyakrabban visszatérő témája természetesen a szerbség és Koszovó. Ćosić először 1991-ben, majd később 2004-ben, Koszovó című művében vetette fel a szerbek és az albánok elkülönítésének a lehetőségét, mivel értékelése szerint a két nemzet közötti ellentéteket másképpen képtelenség megoldani. Négy pontban fogalmazta meg megoldási javaslatát: a koszovói szerbek és albánok közötti területi elkülönítés alapja kizárólag a történelmi és a nemzeti jogból táplálkozó kompromisszum lehet; a területi elkülönítés során a kiindulópontnak a „szecesszionista albán lázadás” és a Szerbia ellen irányuló NATO-agressziót megelőző demográfiai mutatóknak kell lenniük; az elkülönítésnek a teljes egyenrangúságra, továbbá az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartására kell támaszkodnia; a peći, dečani és deviči középkori kolostoroknak az államosított földek és erdők visszaszolgáltatását követően az athoszi modell alapján önrendelkezési jogot kell adni.
Pristinai sajtóértesülések szerint a szerb államvezetés kezdeményezésére hat szerbiai értelmiségi még idén áprilisban elkészítette a Belgrád és a Pristina kapcsolatainak az ésszerűsítéséről szóló megállapodás tervezetét, amely 90 oldalon át részletezi a felek közötti kapcsolatok rendezésének a különböző lehetőségeit. Ezek egyike a területcsere, a másik a területcsere nélkül megvalósuló megállapodás, a harmadik a 2013-as brüsszeli megállapodás teljes körű alkalmazása, míg a negyedik a status quo helyzet fenntartása. Az említett értekezés szerint a területcserét Medveđa vonatkozásában lenne a legbonyolultabb igazságosan megvalósítani, mivel itt az albánok csupán a lakosság 25 százalékát alkotják – Preševóban a lakosság 89 százaléka albán nemzetiségű, míg Bujanovácon 56 százalékuk –, ám azt is tudni, hogy 2011-ben a szóban forgó térség albán lakosságának egy jelentős hányada bojkottálta a népszámlálást, így a nemzeti összetétel pontos arányáról csak találgatni lehet.
VISSZAFOGOTT NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG
A koszovói helyzet kezelésének során nem hagyható figyelmen kívül a nemzetközi közösség véleménye sem, erről a múltban nem egyszer megbizonyosodhattunk már. Ivica Dačić szerb külügyminiszter értékelése szerint éppen a nemzetközi közösség, azaz az Amerikai Egyesült Államok politikájában jellemző pálfordulással magyarázható, hogy a szerbek és az albánok elkülönítésének a lehetősége mind kifejezettebben a közbeszéd középpontjába kerül. Július végén egyesült államokbeli látogatását és a Wess Mitchellel, az USA Külügyminisztériumának európai és eurázsiai kérdésekért felelős államtitkárával, valamint a John Boltonnal, Donald Trump nemzetbiztonsági tanácsadójával folytatott beszélgetést követően Dačić elégedettségének adott hangot, mivel szavai szerint az USA végre hajlandó meghallgatni és figyelembe venni Szerbia álláspontját is. Dačić értelmezése szerint ez azt jelenti, hogy az USA-nak a területcsere ellen sincsen semmi kifogása. A napokban Philip Kosnett, az USA pristinai nagyköveti tisztségének a várományosa valamelyest pontosított ezzel kapcsolatban, kifejtvén: „Az államokbeli politikusok azon kijelentése, hogy Szerbiának és Koszovónak a jövő alakítására kell összpontosítaniuk és kapcsolataik rendezése során a kreatív megoldásokra törekedniük, nem a területcsere szinonimája.”
A nemzetközi politika egyik fontos alakítója, Angela Merkel német kancellár, szintén kifejtette véleményét a témában, úgy, hogy közben egyszer sem említette explicit sem Szerbiát, sem Koszovót, az időzítés okán mégis mindenki számára egyértelmű volt, hogy mire gondol, amikor a következőket mondta: „A nyugat-balkáni térség országainak a határait és szuverenitását már meghatározták. Ezt nem lehet elég gyakran hangsúlyozni, hiszen egyesek folyamatosan az országhatárok témáját feszegetik, ez pedig egyáltalán nem indokolt.”
DOMINÓ-EFFEKTUS FENYEGET
Érvek és ellenérvek tárházát lehet felsorakoztatni a szerbek és az albánok elkülönítésének, vagy a területcserének a témájában. Tény, hogy a négy észak-koszovói szerb helyi önkormányzat területén nagyjából 51 ezer szerb él – a pontos számok szintén a népszámlálás bojkottja okán senki számára sem ismeretesek –, aki nem óhajt Koszovó állampolgára lenni, Preševo-völgyében pedig legalább 16 ezer albán – a valós szám ennél jóval nagyobb –, aki nem érzi magát Szerbia állampolgárának, és mint az a közelmúltban újfent kiderült, Koszovóhoz szeretne tartozni. Ugyanakkor szerbek az Ibar folyótól délre is élnek – számuk állítólag 30 ezer körül alakul –, de a Preševo-völgyében élő szerbekről sem szabad megfeledkezni, így a koszovói kérdés mindenki számára többé-kevésbé igazságos megoldása adott esetben nem merülhet(ne) ki a területcserében.
A területcserében rejlő legnagyobb veszély mindenféleképpen az, hogy dominó-effektust indíthat el a nyugat–balkáni térségben, amelyet nem indokolatlanul jellemeznek továbbra is a lőporos hordó szókapcsolattal. A Boszniai Szerb Köztársaság, Macedónia, Montenegró – ezek mind olyan országok, amelyekben a Szerbia és a Koszovó közötti esetleges területcsere precedense indítékként és érvként jelenhetne meg bizonyos nemzetek önrendelkezési és önállósodási törekvéseiben, utóbbi pedig szinte soha sem valósulhatott meg a Balkánon vérontás nélkül. Persze a Szerbia és a Koszovó közötti területcsere felvetését támogatóknak erre is van válaszuk. A balkáni viszonyokban jártas Wolfgang Petritsch – Ausztria volt belgrádi nagykövete, az EU koszovói különmegbízottja, európai főtárgyaló a Rambouillet-ben és Párizsban folytatott koszovói tárgyalásokon – a lehető legjobb elképzelésnek tartja a területcserét, mondván, hogy a megállapodásnak az EU, az EBESZ és az ENSZ védnöksége alatt határozat formájában kellene megszületnie. Ebben a határozatban egyértelműen kihangsúlyoznák, hogy Szerbia és Koszovó mellett sehol senkinek – sem Bosznia-Hercegovinában, sem Macedóniában, sem Montenegróban, vagy Horvátországban – nem áll jogában hasonló területcserét követelni, magyarázta, hogy miként lehetne elkerülni a dominó-effektust. Kizárólag a térség nemzeteinek a mentalitását és történelmét jól ismerők vannak tisztában azzal, hogy egy ilyen kikötéssel meghozott határozat milyen reakciókat váltana ki ezekben az országokban. Úgynevezett Balkán-szakértőként Petritschnek tudnia kellene, hogy a térség fejlődését akadályozó egyik legsúlyosabb kerékkötő az áldozatszindróma és éppen ezzel magyarázható, hogy ezeknek az országoknak a némelyikében több száz évvel bizonyos vélt, vagy valós sérelmek megtörténtét követően is képesek életben tartani saját „történelmi igazságtalanságukat”.
