Nem a közmondás szerint történt, hogy minden csoda csak három napig tart, de egy hétnél tovább nem tartott, hogy a lapok első oldalon tárgyalták: a világgazdaságban kitört a vámháború. Azóta már – kevésbé előkelő helyen – csak hírek jelennek meg az újabb történésekről. Maga a probléma áttevődött a hetilapok, folyóiratok hasábjaira, amelyeken a közgazdaságtan kiválóságai taglalják: megmaradhat-e, megmarad-e a globalizáció? Pedig a kérdés nagyobb általános figyelmet érdemel. Az, hogy dúl a vámháború – a migránskérdés után – a legnagyobb problémává lett, az atomháború és a terrorizmus után az emberiséget fenyegető legnagyobb veszéllyé vált.
Úgy kezdődött, hogy Donald Trump nekilátott legfőbb választási ígéretének, az Amerika mindenekfelett jelszava lényeges részének megvalósításához, eltökélte, hogy változtat azon a helyzeten, amelyet szerinte az jelez, hogy az amerikai gazdaság hátrányos helyzetbe került, mert gonosz külföldiek kihasználják. Első lépésként 35-ről 20 százalékra csökkentette a társasági adót. Utána felmondta a nemzetközileg vállalt környezetvédelmi korlátozásokat. Majd törölte Obama rendelkezését, hogy a bankok nem használhatják spekulációkra a betétesek pénzét.
Csak ezek után látott neki a legsúlyosabb probléma megoldásához, az amerikai külkereskedelmi hiány lefaragásának kísérletéhez. (2017-ben 776 milliárd dollár különbség mutatkozott a behozatal és a kivitel között, ami 20 milliárd dolláros növekedés a 2016. évi hiányhoz viszonyítva.) Szerinte a bajt úgy kell orvosolni, hogy a világot rá kell kényszeríteni, ne csak eladjon Amerikának, hanem vásároljon is tőle. Ennek az orvoslására csak egy eszközt tudott elképzelni: március 23-án 25 százalékkal növelte az acélra és 10 százalékkal az alumíniumra kivetett vámot.
Már ez elég lett volna ahhoz, hogy zavart keltsen a világgazdaságban és megbontsa a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) négy „fordulón” a vámok csökkentésében elért sikereket. (Ma már szinte hihetetlenül hangzik, hogy a mára minimumra csökkentett vámok azelőtt a termékek árának 40 százalékát jelentették.) Mert az USA ugyan 1980 óta megháromszorozta acéltermelését és első számú termelőként a világ acéltermelésének 30 százalékát adja, még így is acélszükségletének 60 százalékát behozatallal (elsősorban Kínából) kell fedeznie. (Alumíniumból a 15 százalékát.) A bajt csak tetézte, hogy „ a minden háború azzal kezdődik, hogy a másik visszalő” alapon Kína nem azzal válaszolt, hogy növelte az amerikai árucikkek behozatalát, hanem ő is vámot vetett ki az amerikai termékekre.
Így aztán megindult a vámemelésnek és a visszavágásnak az ördögi spirálisa. Trump június 15-én bejelentette, hogy az Egyesült Államok 50 milliárd dollár értékben 25 százalékos vámot vet ki a Kínából behozott csúcstechnológiás termékekre, és július 6-án be is vezette a 25 százalékos adót 818 termékre 34 milliárd dollár értékben. A hátramaradó 16 milliárdnyi vámot csak akkor vezeti be, ha Kína visszavág. Ez azonban nem riasztotta el Kínát, és 25 százalékos pótlólagos vámot vetett ki az amerikai termékekre, ugyancsak 34 milliárd dollár értékben. Utána jött a visszavágások sorozata, hogy ma már az egész kínai exportot megvámolják, és más országok is egymás után jelentik be a bevezetett vagy megnövelt vámokat.
Ma már vámháborúról beszélhetünk. Trump ennek az ördögi folyamatnak a beindítását úgy próbálta indokolni, hogy „a szellemi tulajdon és a technológiák ellopása, valamint más tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokra tekintettel” van rá szükség. De ezzel a lépésével beláthatatlan veszélyeket zúdított a világgazdaságra. Ma már ezeknek a veszélyeknek és következményeknek a számbavételénél és felmérésénél tartunk.
A hidegháború felszámolása után ugyanis felgyorsult egy globalizálódási folyamat. A folyamat maga abból áll, hogy eltüntették az utolsó akadályt a világkereskedelem útjából. Így aztán nemcsak teljes erővel megindulhatott a versengés a piacokért, az energiaforrásokért. (A közgazdaságtan kiválóságai azért hangsúlyozzák, hogy nem gazdasági háborúról, hanem vámháborúról kell beszélnünk, mert szerintük a gazdasági háború már a hidegháború befejezésével megkezdődött.)
Ezen túlmenően hihetetlen méretű külföldi beruházás kezdődött. (Gondolná valaki, hogy Kína többet ruházott be az USA-ban, mint az Kínában?) Így állott elő az az elképesztő helyzet, hogy amikor amerikai vámot vetnek ki, az jelentős mértékben sújtja a Kínába kihelyezett amerikai tőkét és fordítva: az amerikai árura kivetett kínai vám kínai befektetéseket is érint. Csak e gubanc felismerése után következik az a tény, hogy a vám sújtja a hazai vásárlókat is, mert emeli a termékek árát. Mindezen felül számolni kell azzal, hogy Kína meg több más ország is a keletkező többletből az amerikai adósságot fedezte.
A közvetlen következményeket csak ezután kell említenünk. Mert az amerikai gazdaság még könnyebben elviseli, hogy a vámháború érzékenyen érinti az amerikai szójatermelést. Mert Kínára esik a szója összfogyasztásának 65 százaléka és ennek a hatalmas szükségletnek egyharmadát az USA-ból szerezte be. (Már 340 ezer tonnáról 850 ezerre növelte az Oroszországban vásárolt mennyiséget.) Az azonban már elgondolkodtathatja Trumpot, amikor a General Motors közli, hogy a vámháború milyen kárt okoz az autóiparnak. A legföbb gond azonban az, hogy ma a szakértők már azt vizsgálják, hogy a vámháború mennyire akasztja meg a világgazdaságban éppen megindult javulást.
