2021. június 20., vasárnap

A titokzatos Bukovina III.

Boldog bácskai aratás

1941. június 17-én a magyar határállomásról, Kosnáról küldött távirat szerint, 16-án elindult Szegedre a hadikfalviakat szállító utolsó, 22 kocsiból álló szerelvény, amely 22 órakor meg is érkezett, és ezzel a bukovinai magyarok hazatelepítése befejeződött. Azt hihetnők, hogy az 1941 tavaszán a Bukovinából Bácskába telepített székelyek nehezen törődtek bele sorsukba, s az otthonteremtés mindennapi feladatai felemésztették megmaradt energiájukat. Rudolf László Bukovinából Bácskába 1941 – Az áttelepülés krónikája című, értékes történelmi dokumentumgyűjteményéből azonban ennek az ellenkezője derül ki. Németh Kálmán plébános 1941. május 30-án kelt jelentésében ez áll: „a Bukovinából áttelepített nép hangulata a legkitűnőbb. Valóságos lélektani csoda az, hogy egyetlen egyet sem találtam közöttük, aki visszavágyódnék elhagyott otthona, régi hazája felé, egyetlen tekintettel is visszanézne.”

Zombor, Szabadka és Újvidék magyar hírlapjai versengve tudósítottak az érkező székelyek derűs hangulatáról: a Délvidék népe szeretettel fogadta az idetelepített székelyeket, állt a lapok élén. Bácska visszacsatolását követő, alig két hónap alatt a magyar kormány 192 000 hold szántóföldet osztott szét a földnélküli, korábban kisemmizett magyar lakosság között, melyből 53 000 hold jutott a székelyeknek. Másutt arról számolnak be, hogy a székelyek a délvidéki telepeiken már mindenütt szervezett községi életet élnek. Élelmezésükről június 10-ig a katonaság gondoskodott, attól kezdve a fölmerülő gondjaikat maguknak kell megoldaniuk. És meg is oldották.

A bukovinai székelyeket hazaszállító utolsó vonat (Horváth József fényképalbumából, 2011.)

Illés Sándor a zombori Délvidék 1941. július 9-i számában Aratnak a Bácskában – Nótázva vágják a búzát a Délvidéken című írásában lelkesen írt a hazatelepített bukovinai székelyek első bácskai aratásáról. Számukra igazán szent pillanat volt az első kaszasuhintás. „A család apraja-nagyja ott szorongott a kaszás mögött. A megilletődés csodálatos fénye és árnya reszketett az arcokon. […] Ledőlt az első rend. Zizegve hullott az első búza. Az öreg kaszás karja csak kettőt lendült és aztán hirtelen letette a kaszát. Lehajolt, összefogta markában a búzaszálakat. A család felé fordult, s egyenként osztotta ki közöttük a szent szemet. Mindenkinek egy dús bácskai kalász jutott. Öreg anyóka szétmorzsolta tenyerében, és a sárga búzaszemek láttán hirtelen sírva fakadt. Végigfolytak arcán a kövér könnyei. Az öreg is elérzékenyedett. Levette kalapját, és arcát az ég felé fordította.”

A Szabadkán szerkesztett Hírlap 1941. július 20-i számában megjelent Tímár Ferenc Bukovinából jött magyarok bácskai fészekrakása című tudósításában arról számolt be, hogy a Nagyfény környékére telepített székelyek pár hét alatt takaros portává varázsolták az üresen maradt házak udvarát. A józseffalviak egybeforrt lelkesedéssel éppen a magukkal hozott harangot készültek felszentelni. Némi megilletődéssel állapította meg: van valami ősi erő az emberek egymás közötti viszonyában, messze a polgáriasodástól, a templom, s nem a jegyzői hivatal köré tömörülve, az emberi közösségnek egy régi formája kelt életre. „Az embernek az az érzése, hogy itt a lelkész és az asszonyok nagyobb szerepet játszanak, többet hordoznak az életből, mint mifelénk” – olvasható a tudósításban. Bizonyára ő fogalmazta meg a lap egy későbbi írásában: „Úgy élnek a bukovinai magyarok, mint egy nagycsalád. Mindannyian mindannyiukért dolgoznak. Áthatja őket a munka öröme, és a bácskai hazában tett első kaszavágás szertefoszlatta lelkükben a kétszáz esztendei hazátlanság minden keserűségét.” Közben Ravasz László református püspök Bácsfeketehegyen járt, ahol Ágoston Sándorral a lelki élet újjászervezéséről tárgyalt, Ortutay Gyula pedig népdalgyűjtő körutat tett a Bácskába.

Csuka Zoltán a Délvidéki Magyarság 1941. szeptember 14-i számában Újfutakon nyugszik gróf Hadik András tábornok, a bácskai székelyek őseinek egykori bukovinai letelepítője című írásának első soraiban megállapította: gróf Hadik András még halála után is gondoskodott szeretett székelyeiről. Az írásából kiderül, maga Németh Kálmán plébános sem tudta, hogy a népét valaha Moldvából Bukovinába telepítő magyar tábornok hamvai az újfutaki templom kápolnájában nyugszanak. Teljesen véletlenül bukkant rá a márványtáblára, melyen ez állt: „Itt nyugszik futaki gróf Hadik Franciska Borbála, akinek ezt az emléket emeltem, melyet őszinte könnyeimmel öntöztem. Gróf Hadik András.” A székelyek jótevőjének hamvai fölött pedig a felirat: „Itt nyugszik futaki gróf Hadik András tábornok”. Az Újfutak környéki székely telepek lakói, akiknek ősei valamikor régen, a nagy üldöztetésben a tábornok bukovinai birtokán leltek menedéket, kétszáz év múltán megtalálták egykori jótevőjük, Hadik András bácskai síremlékét. S még hány hasonlóan megindító történetet rejtenek a korabeli lapok. A Rudolf László szerkesztette Bukovinából Bácskába 1941 – Az áttelepülés krónikája című dokumentumgyűjtemény azonban csak egyetlen esztendő eseményeinek sorába nyújt betekintést. Az elkövetkező három év krónikája még valahol kallódik, fölfedezőjére vár.