Különös könyv foglalkoztat immár lassan két hónapja. Különösségét igazolja számomra, hogy nem került el kézközelből, helyet sem kerestem neki a könyvespolcomon, mert naponta többször is kézbe veszem, belelapozok, miként a bölcsek szent könyveikbe vagy öreganyám az imakönyvébe. Ők talán megszokásból is, nem csak belső kényszerre pillantottak a szövegekbe, ám én nem, mert állandóan föl-fölvillan valami kép vagy hang, s pontosan tudom, a tárcakötet apró szövegeinek mely darabja éledt meg bennem.
Legelőször vonaton vettem kézbe. Lapozgattam, csipegettem innen-onnan, megakadt a szemem egyik-másik mondat ízén, hullámzásán, hangszíne variációin. Valamikor, még a két árva hídláb korában, amikor kompon, csónakon vagy úszva érhettük el a zentai Tisza torontáli oldalán elterülő ezüst strandot, akkor éreztem azt a pompásan megterített asztalt, amely a strand melletti erdőben várt ránk, rengetek szeder, s bárhová nyúltunk, ott is volt egy. Egész nyáron át lila volt sokunk ajaka, mert nem kopott róla le Isten édes festéke. A mondatok, szókapcsolatok ízlelgetése hamarosan ráirányított a szövegekkel való találkozásra. Visszatértem hát a könyv elejére.
Mutamur – olvastam a címet, s abban a pillanatban fölvillant a gimnáziumi első osztályom képe, latin óra, tanárunk és osztályfőnökünk, Vojislav Janković fölír valami mondatot a táblára, háttal diákjainak, aztán hirtelen szembefordul velünk, magasba emeli a jobbját, antennás mutatóujja majdnem a plafont súrolja, tekintetével végigpásztázza nyáját, aztán lassú hanghordozással kinyilatkoztat:
– Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Változnak az idők, és velük (bennük) változunk mi is. Ovidius latin költő maximája ez, utalva Hérakleitosz ógörög filozófus bölcseletére: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Egész órán erről beszélgetünk, és igencsak érdekes a kommunikáció, mert először találkozunk a költő és a filozófus nevével is, ámbár azt a bizonyos varázsszót, a mutamurt én már esztendők óta ismerem, csak éppen jelentését, a változást és a múló időt, azt nem tudtam. A nagy osztrák meseíró, Wilhelm Hauff gólyakalifáról szóló történetét számtalanszor elolvastam már előbb. Hauff történetében álnok varázsló cselvetése kapcsán egy kalifa és a nagyvezíre gólyává változnak, és az emberré visszaváltozás varázsszava a mutamur. Ám ha elnevetik magukat a gólyaruhában rejtőzködők, ez esetben ők emberré soha vissza nem változhatnak. És a mesék törvénye szerint elnevetik magukat. Gólyafoglyokká válnak. Szabadulásukat keservesen próbálgatják.
– Mu-mu-mu! – hajlonganak kelet felé a gólyák.
A mese természetesen megoldódik, kalifánk is visszaváltozik emberré.
Talán hangosan fölnevethettem, mert Vojo tanár úr rámkérdezett:
– Valami nevetséges?
– A változás megállíthatatlansága. Meg lehet állítani. Vissza lehet lépni.
És fölmondom Hauff tézisét.
– Ám most értettem meg, miért mutamur a varázsszó!
Vojislav Janković fölnevet.
– Nekem ez eddig eszembe sem jutott. De a jó pap is holtig tanul!
Sinkovits Péter igazgyöngy kisnovellája a gyerekkort varázsolja olvasója elé. A csöpp történet minden gyerek vágyát emlegeti, fölrepülni, aztán lenézni, mi újság odalent. A repülés varázsszere szerzőnk nagymamája szerint a mutamurpor, amelyből a kölyök kér is tíz dekát, ám éppen kifogyott, így a kereskedő.
Többé nem került szóba a dolog.
Csak a nyolcadik iksze körül topogó szerző bízik benne, hogy biztosan érkezik majd új szállítmány, vagy összekaparnak részére valamennyit a fiók aljából. Hogy kéznél legyen, ha megint nagyon szeretne repülni.
Repülés, röpdösés, kellemes utazás árkon-bokron, hegyen-völgyön által e könyv olvasása. Kedves találkozások személyesen vagy csak hírből ismerős személyekkel, hiteles képek tájakról, helységekről, utcákról, épületekről, amelyeket a szövegeknek köszönhetően magunk is bejárhatunk.
Szőlőfürthöz hasonlítanám a kötetet, amelynek öt kis ága van. Mindenütt ott vannak a szőlőszemek, ragyognak, mint az igazgyöngy.
A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. Hányszor idéztem diákjaimnak Petőfi Apostolából e nagy bölcseletet! Ám a szőlőszemet nem igazán láttatjuk lelki szemeinkkel, fürtön vannak az apró csodák, miként jelen fürtön öt kicsi ágán is. A szerkesztőt, Beszédes Istvánt is fölemlegetem, mert aprólékos és pontos mestermunkája teremtette számomra meg e metaforát. Sinkovits szövegfürtje valamennyi darabját, szövegszemét szinte pár perc alatt elolvashatjuk. Ám a nyár esőjének, napsugarának gondos érlelése az alkotó tollának a hegye.
Ízlelgetem a szöveg-szőlőszemeket, számomra részleteiben is ismert tájék tűnik fel, az Aranka világa, a szikesek, az elárverezett, lerombolt szülőfalu, amelyet könnyes szemmel mutatott meg nekem még gimnazista koromban a későbbi kedves költő és krónikása a tájnak és embereinek, s kinek lelke ott van minden szál sóvirágban, Cs. Simon István. Sinkovits is sokat barangolt vele, szövegeiben át- és újraéli az eseményeket, a találkozásokat, a barátságokat. Szinte hallani a pohárba csorduló pálinka örömét, érezni ízét és illatát, s mindenütt ott parázslik a szó melege.
Viszont szerzőnk nem szépíró csupán e kötetben! Vérbeli publicista ő, tárcáiban ott az időszerűség, jelen esetben az örökérvényűség, s mint bűvésze a mondat- és szövegszerkesztésnek, szinte észrevétlenül vált át az esszé mezejére, de csap néhány lépésre, hogy a bölcselete ne váljék öncélúvá.
Élete és foglalkozása olyan szerencsésre sikerült Sinkovitsnak, hogy találkozhatott személyesen is jelentős alkotókkal, írókkal, de a nagy Sinkovitscsal is, Imrével, a magyar színház és film egyik meghatározó alakjával, bejárhatta tán a fél világot, erről aztán kellemes történeteket prezentál, s ezekre bizony fölfigyelhet a szakmai közönség is.
Tulajdonképpen ezek az utazások, világlátások és megismerések, barátságok és más kapcsolatok kiépítése azt bizonygatja előttem, szerencséje volt szerzőnknek, mert a gyerekkorban áhított, repülést biztosító mutamurport csak meghozták abba a régi boltba, s kapott is belőle valamennyit. Talán ő is valamilyen madárrá változhatott általa, mert szövegeiben ott van a madár perspektívája és a repülő idő oda- és visszaváltozása is. És nem neveti el magát, miként tette azt hebehurgya módon Hauff gólyakalifája, szerzőnk bölcs, komoly, és néha szemünkbe mosolyog. És szövegei bizonyítják: az idők változásával nem teljesen változunk, továbbra is bennünk él a gyerek- és diákkor, megélednek barátok és barátságok. Visszavarázsolhatók a régi utcák, Krúdy Podolinja, még a kísértet is, amelyik azóta is ott jár, ha éjfelet üt a toronyóra.
