Egyre fogyunk, olvasom. Útközben is ezt látom, pang a főutca, másfelől épphogy szaporodás: idegenek jönnek szemből és szélesen, csapatban. Árokszél a jussom, az árkot kubikos öregapám ásta, mérnöki útmutatással. Egy a családi legendáriumból, legalább éltető gondolat.
Van egy hely, nem Sziget, pedig akár, de legyen inkább Csendes ház. Odaérve, ha kikattan a zár és becsapódik a kapu, kint marad a világ összese, bár a kapuréseken rendszeresen bekukkoló X. Y. néninek ez érzékelhetetlen határvonal; a gyerekek Bécsből nézik, hogy X. Y. néni a megállíthatatlan pusztulásba rohanásunk közepette is bírja a strapát: oda-vissza jár és les pózba görbül, miközben bent változatlan. Kapcsolódj a wifire, meg a tévé is rendben, mondja a Lány, de természetesen a zárkattanás után ezek mind maradnak kívül, legfőképpen a tévé.
Gyerekkoromban már mindenkinek volt, így mondtuk, pedig nem is mindenkinek, mert például egyik öregszülőmnek sem, és nekünk sem. Végül apám hazaállított az örökké sült krumpli és sült szalonna szagú házba, hogy akkor most mester és szerelés lesz, hatalmas alumíniumantenna a kétszáz éves háztetőre. Három napig idegbaj, végül fekete fadobozból fekete-fehér képek, hétfőnként csend, hetente Józsi az úthengerrel, híradó, iskolatelevízió. Ennyire emlékszem. Halványan egy rajzfilmegérre, motoron. Kacigával, mondja az unoka, és a fejére rakja, amikor erről mesélek, hogy régen így volt. Motoregér. A gyerek örül, olyankor kikerekedik a nap.
Ő az egyetlen, aki mindig kérdi: Mama, hogy vagy? És nem siklik át az udvarias köszönöm, jól mondaton! Hatéves, és komolyan érdekli, pedig tudja és alkalmanként gyakorolja az illemből föltett kérdésekre az illem-válaszokat. Neki belőlem több kell, és hamarosan úgy nyavalygok, mint senki másnak a fölnőttek közül, akik ritkán kérdeznek, és vagy választalan futnak tovább, vagy megfojtanak a maguk szövegével. A gyerekkel jó, visszaigazolás. Lát és hall, veszi a jeleket, számára létezem, amikor magamnak alig, és a feladás határáról így ránt vissza. Olyankor jön az összeszedés.
Szedd össze magad, mondja más, a Hatévesen kívül mindenki más ezzel jön, ha véletlenül mégis meghallgat. Összeszedés következik és indulás a Csendes házba. Néha otthon marad a kulcs, olyankor káromkodás. A Hatéves nem káromkodik, pedig én előtte is gyakran, pedig tudom, hogy a példa…, és az összes többi szabályt.
A Csendes ház kiégeti a nyílt sebeket: érzéstelenítés nélkül tűrt fájás. Senki sem fejti meg, mondja a mondatokra a Másik, aki ugyanakkor Én. Nem baj, értse ki belőle magát, lassan csak az őrültek írnak és olvasnak, mondja, az efféle szövegekre gondol, természetesen. Gyerünk tovább.
A Csendes ház a nemírás. Nem Szeged, hogy ledobott csomag, le sem vett kabát, hőskori laptop az asztalra, aztán az ott írt dolgokból élés évekig. A Csendes ház tükör, a belső csend kinti tárgyiasulása.
(A hajnal még közel, félálmos, de a Mester valóság, átcammog a szobán, ahol idegenek soha, de a Mester az más. Mint régen az orvosnál, kényelmetlen, de szükségszerű. Válaszokat vár: hosszában vagy keresztben, a minta így, vagy fordítva inkább? Azt hiszi, facebookozok, megvárja a mondat befejezését. Biztosan a galambok röptetésére gondol, kell valami, amiért reggelente felkel az ember, ráadás öröm. És akkor pont. Félelmetes, hogy akkor is pont, ha akadna még ismeretlen napi öröm.)
A Csendes ház órái állnak. Némelyik a nap első felében, némelyik a másodikban rögzült, és találgatok: a háromnegyed kilenc igazából húsz óra negyvenöt percet jelenthet? Mert nem mindegy az, hogy valaki csak a napkeltét érte meg, vagy kijutott aznapra a naplementéből is. Grátisz, kávéhoz a tejszín.
Az írás tönkretesz, elvesz az élettől. A gép altatásban, vár a kint. A madarak teleszöszölték a bejáratot, seprű és fogadalom, hogy otthon majd megnézem, mi a nevük. Vörös színből sok, szürkében a vörös, és jellegzetes hangok. Rosszul fordulás, a tiszafa túlnőtt hajtása arcba csap. Mérgező. Elűzi a gonoszt, mondta nagyanyám akkor, amikor még senki sem emlegetett ezotériát, a társait. Babonaság? Élésbe illesztett útmutatók, igazodási pontok. Talán a faragott kapuoszlopokra emlékeztetőül, apám mintát varázsolt az öntött betonoszlopra, mögé nem tiszafa, hanem fehér orgona került. Titokban Gonoszűzőnek neveztem. A babona tilos, mondta a tanító néni, aztán soha többé nem beszéltem úgy. A dolgaimról. A gondolatokról. Elkezdődött a bezárulás.
Régi kertek hűvösére gondolva oda tévedek, ahol a költő a régi kertekről versel. Miféle varázslat, fejtegetném, régi kertek, ízlelem, szagolom, tépem és taposom. Vissza az időben, ezért az írás: mások a jelen megoldását, én csak – dehogy csak! – ezt akarom. Önmagam paródiája, mondtam tegnap, és azt is, hogy amiért nem adnád mindened, inkább ne áldozd rá az idődet sem. Okoskodás, rögzítése a percnek, áthidalás, kapaszkodó, jelek valami, valaki felé. Penészes fal felé fordulás.
