Folyamatosan és jelentős mértékben gyengül a törökök pénze. Különösen az utóbbi időben. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a líra (a legjelentősebb külföldi devizákkal szemben) az év eleje óta elvesztette értékének majdnem 80 százalékát. A Törökországban évtizedek óta példátlan pénzügyi válság okozta drámai változás az importárakat fölfelé srófolta, vagyis az inflációban is egyre erőteljesebben érezteti a hatását. Ezt pedig mindenki megérzi, hiszen az árak hirtelen megugrottak, a fizetések és egyéb jövedelmek pedig egyre kevesebbet érnek.
A rekordnagyságú árfolyamesés okozta rettenetes zűrzavart azonban tévedés lenne csakis pénzügyi szempontból megítélni, mérlegelni. Sokkal többről van szó.
Recep Tayyip Erdoğan elnök nemzetközi összeesküvésre gyanakszik, és arra, hogy külső hatalmakból álló érdekcsoport indított támadást, amelynek célja a török gazdaság bedöntése. Ez azonban nem lesz könnyű, ha igaz az, amit Ankara állít. Erdoğan ugyanis azt próbálja elhitetni, hogy hazája gazdasága szilárd alapokon nyugszik. Ebből annyi igaz, hogy amióta átvette az irányítást (2003 tavaszától kormányfőként, majd 2014 augusztusától elnökként) a 82 millió lakosú ország a kínaihoz hasonló gyors növekedést produkált. Az elképesztő teljesítményt azonban nem szédületes ütemű exporttal sikerült elérni (mint Kína esetében), hanem a belső fogyasztás serkentésével és külföldi hitelek segítségével.
Erdoğan olyan feltételeket teremtett, amelyben a vállalatokat (külföldi) hitelfelvételre, vagyis eladósodásra bátorították. (Elég hatékonyan, hiszen a tartozásuk jelenleg már 300–350 milliárd dollárra rúg.) A temérdek pénz nagy részét azonban nem a legjobban költötték el.
A legnagyobb bajt éppen az okozza, hogy alig jutott olyan beruházásokra, amelyek hosszú távon is jövedelmeznének és serkentenék az exporttevékenységet. A pénz (hitelek) nagyobb része ehelyett építkezésekre (gyakran látványos infrastrukturális beruházásokra) ment el. Sok esetben olyan gigantikus állami megrendelésekre, amelyeket az Erdoğan által létrehozott gazdasági-pénzügyi gépezethez (értsd: a hozzá hű csoporthoz) tartozók kaparintottak meg.
PARANCSOLNA A PIACNAK
Hitelt azonban már nem szívesen ad senki (pedig óriási szükség van rá), hiszen a cégek, no meg a lakosság, hatalmas adóssága és a török folyó fizetési mérleg magas hiánya miatt a külföldi tőketulajdonosok attól félnek, hogy elúszik a pénzük a szakadék felé sodródó országban. Ilyen kellemetlen helyzetben már jóformán csak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) lehet fordulni, ám Ankara erre nem hajlandó.
Az elnök ehelyett – a rá jellemző módon – inkább parancsokkal, politikai eszközökkel próbálja befolyásolni a piacot és a gazdasági-pénzügyi folyamatokat. Arany- és deviza megtakarításaik lírára váltását tanácsolja megoldásként a lakosságnak, illetve a nemzeti valuta árfolyamának védelmére.
Ezzel viszont semmit sem lehet elérni, legfeljebb elszegényedni, az országgal együtt. Mert most épp ez fenyeget. (A lakosság nem is igyekszik túladni dollárjain, inkább a lírától próbál megszabadulni.)
ÖSSZEESKÜVŐK ÉS BŰNBAKOK
A veszélyt a józanabb gondolkodású szakemberek nem hazafias gesztusokkal hárítanák el, hanem sürgős monetáris és egyéb intézkedésekkel. Így például a jegybanki alapkamat azonnali és erőteljes emelésével, vagy egy átfogó gazdasági kiigazítással.
Számukra már egyértelmű, hogy a hitelezésre alapozott növekedési modell nem tartható fenn a továbbiakban. Az is nyilvánvaló, hogy a gazdaság már régóta túlfűtött és ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell.
A már-már teljhatalommal rendelkező Erdoğan azonban makacsul ellenáll a szakértők törekvéseinek. A hozzá hasonló vezetőkre jellemző módon inkább bűnbakokat, ellenségeket, összeesküvőket keres, rájuk hárítva a felelősséget. Az eddigi rossz tapasztalatok (Argentína, Venezuela, Zimbabwe és más országok esete) azonban arra utalnak, hogy a politikai dacolás értelmetlen és eredménytelen. Nem a megoldáshoz, hanem az ország elszegényedéséhez, zűrzavarhoz, felforduláshoz és bizonytalansághoz vezet.
Úgy tűnik, hogy az elmúlt másfél évtized hatalmas gazdasági sikere (amelyet kihasználva Erdoğan bebetonozta hatalmát) most visszaüt. Az országra mindenképp, de az elnökre is, aki a jelek szerint épp maga semmisíti meg azokat az eredményeket, amelyek segítségével félrevezette a lakosság jó részét, s megteremtette saját birodalmát. (Az eddigi rendszer felszámolásával.)
CSATATÉRRE SODRÓDTAK
Az elnöki döntések miatt a korábbinál immár jóval kevésbé demokratikus Törökország esetében súlyosbítja a helyzetet, hogy kapcsolatai megromlottak több fontos nyugati partnerével (így Ausztriával, Hollandiával és Németországgal), az EU-val és legjelentősebb szövetségesével, az Egyesült Államokkal is. A Fehér Ház nemrég már szankciókat is bevezetett (igaz, csak két török politikus ellen). Donald Trump amerikai elnök a múlt hétvégén tovább fokozta a nyomást: jócskán megemelte a török alumínium- és acélimportra kivetett vámot, további szigorításokat, korlátozásokat helyezve kilátásba. Látszólag jelentéktelen ügyért: egy amerikai lelkész (Andrew Brunson) törökországi fogva tartása miatt. A valóságban viszont azért, mert Ankara egyre szorosabb kapcsolatokra törekszik Moszkvával és többször is keresztbe tett már az amerikaiaknak a Közel-Keleten. Különösen Szíria esetében, de a kurdokkal kapcsolatos ügyekben is. (Törökország ellenségként tekint a szíriai kurdokra, míg az Egyesült Államok szövetségesként.) Az USA-ban főellenségként kezelt Iránnal is együttműködik, kijátszva az amerikai szankciókat.
A bajt tetézi, hogy Moszkva és Washington kapcsolatai is mélyponton vannak, érdekeik sok területen ütköznek, ellentéteik egy része mélyen gyökerezik, áthidalhatatlannak tűnik. Törökország és gazdasága alighanem épp a Washington és Moszkva közötti viszály csataterévé vált. Ukrajnához hasonlóan.
Az utóbbi időben ráadásul jelentősen fellazult az amerikai–török együttműködés is, sőt Trump vámjaira Erdoğan ellenvámokkal válaszolt. Kettejük viszonya régóta fagyos, ellenséges.
SÚLYOS VÁLSÁG FENYEGET
Mindebből az következik, hogy mind politikailag, mind gazdaságilag komoly és mielőbbi változtatásokra lesz szükség Törökországban. Ellenkező esetben nagyot koppanhat az ország, gazdasága tartósan mély válságba, recesszióba zuhanhat.
Emiatt akár Erdoğan is nagy bajba kerülhet, hiszen honfitársai eddig azért nézték el autoriter vezetési stílusát, mert hatalomra kerülése óta – a gazdasági szárnyalás eredményeként – gyorsan nőtt a lakosság életszínvonala. Ámde, ha ismét mély válság következik, s növekedni kezd a szegények, illetve elégedetlenek tábora, a népharag a vezető ellen fordulhat.
Ha pedig Erdoğan megbukna, és összeomlana a rendszere, annak bőven lennének tovagyűrűző hatásai. (A líra mélyrepülésének máris vannak.) Egy ilyen fordulat rengeteg gondot okozna a térségben, de Európa sem úszná meg. Gondoljunk csak a közelmúlt keleti migránsáradatára, amelyet épp Erdoğan állított meg a saját területén. Igaz, uniós eurómilliárdokért cserébe.
Már csak az a kérdés, hogy ellenfeleinek, meg az állítólagos külföldi összeesküvőknek, háttérhatalmaknak és a gonosz boszorkáknak hány milliárdot érne meg idő előtti távozása a hatalom éléről. Támogatóinak pedig további regnálása Törökországban, amelynek geopolitikai helyzete különösen fontos Európa számára. Az ország időnként ugyanis falként működik, megakadályozva, hogy a Közel-Kelet – fegyveres, vallási és egyéb – konfliktusai átterjedjenek az ókontinensre.
