2024. április 18., csütörtök

Duna-kép a Duna panorámájában

Ana Tudor egy kilométeres festményét Belgrádban állították ki

A világ leghosszabb, Dunáról készült festménye a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig vezető útján utolsó állomásához érkezett, Belgrádban a Kalemegdanon állították ki. A vajdasági származású, Horvátországban élő Ana Tudor festőnő egy kilométeres vásznon örökítette meg a Duna egyedülálló tájait és a veszélyeztetett növény- és állatfajait, majd a Baden-Württemberg Alapítvány támogatásával, illetve a németországi freiburgi AWP (Association for Wildlife Protection) Vadvédelmi Egyesület szervezésében ezzel a képpel indult vándorútra. 14 városban és 8 országban mutatták be a nagyközönségnek az olajfestményt. A kiállítás részeként pedig olyan kreatív rendezvényeket valósítottak meg a helyi partnerekkel, amelyek a Duna transznacionális élőhelyével és egyedi jellegével foglalkoztak.

Belgrádba ugyan nem érkezett meg a teljes egy kilométer hosszú kép, csupán egy töredékét sikerült a Győztes szobránál kiállítani. Sajnos azonban úgy tűnt, a turisták teljesen természetesnek tekintik, hogy a korlátot a folyó látképe díszíti, így inkább a mögötte található Duna panorámájában gyönyörködtek. Pedig a vászon kifüggesztése a Kalemegdan magasságában is nagy kihívást jelentett, a szél nem kímélte a több éves munka eredményét, helyenként fel-felkapta, lengette. Ezért, illetve a helyhiány miatt döntött a festőnő úgy, hogy a belgrádi közönség csupán egy töredékét tekintheti meg az alkotásának. Felismerhető volt azonban a Duna és a Száva torkolatát megörökítő részlet, és persze ami ennél is fontosabb, mindazok a madár- és rovar-, illetve növényfajok, amelyeket a kihalás veszélyeztet, amennyiben továbbra sem viszonyulunk kellő tisztelettel a Duna iránt.

A festményről, illetve annak üzenetéről Ana Tudorral beszélgettünk.

– Amikor Gombosnál átjövünk a határon, ott található Szond. A festményt én itt készítettem, mert itt születtem. Doroszló és Szond az én otthonom. A szüleim sokácok – magyarázta a festőnő kötődését Vajdasághoz, hozzátéve, ő már több mint ötven éve Hvar szigetén él, de mind a mai napig fontosnak tarja, hogy visszatérjen a gyökereihez. Figyelmét gyorsan elvonta a szél. Aggódó tekintetét a festmény felé fordította, hiszen a szél elkezdte erősen lobogtatni a felerősített vásznat. – Ez az utolsó állomása a kiállításnak, hát amit az Isten ad! – mondta.

Mi inspirálta egy ilyen kép elkészítéséhez?

– Valaki, aki folyamatosan visszatér a szülővárosába, annyi év elteltével is visszatér a gyermekkorába. Én a Dunánál töltődöm fel, itt születtem, a gyermekkoromat a Duna mellett töltöttem el. Amikor férjhez mentem, a dalmát férjemet is elhoztam ide, megszerettettem vele a Dunát. A nászutunk is a Dunánál volt, vagyis számos emlék fűz engem ehhez a folyóhoz. Az évek azonban múlnak, és úgy döntöttem, szeretnék megszolgálni a Dunának mindazért, amit kaptam tőle. Egy olyan képet szerettem volna elkészíteni, ami hasznos lehet. Persze minden képnek megvan az értéke, én viszont egy üzenetet szerettem volna küldeni a világnak, azt, hogy őrizzük azokat az erőforrásokat, amelyek még megvannak. Nem lehetünk önzőek, hiszen a Duna sokunkat kiszolgál, harmincmillió ember a Dunából kapja az ivóvizet. Ennek ellenére még mindig csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt, és nem foglalkozunk a természet megőrzésével. Fajok pusztulnak ki a szemünk előtt. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet, arra, hogy előtérbe kell helyeznünk a víz iránti szeretetünket, mert anélkül nem tudunk élni. Természetesen szeretettel kell lennünk egymás iránt és az élővilág felé is. Enélkül látjuk merre halad a Föld. Hát mentsük meg legalább azt, amink még van.

Milyen volt a kép fogadtatása?

– A Duna forrásánál Donaueschingenben, a Fekete-erdőnél a kiállítást csodálatos fogadtatásban részesítették. Az egész város támogatja a kultúrát, a festészetet, a szobrászatot… Jelen volt a polgármester, és nem volt olyan egyesület, amely ne vett volna részt a rendezvényen. Ezt követte Ulm, majd Passau, majd szinte minden nagyobb város, amelyen keresztülfolyik a Duna. Jártunk Bécsben, Pozsonyban, Budapesten, illetve jártunk Romániában, Bulgáriában és eljutottunk a Duna deltájáig is, a Fekete-tengerig. Mindenki nagyon szívélyesen fogadott minket, de a leghálásabb a magyarországi vendéglátóinknak vagyok, hiszen ők valósították meg az egyik álmom. Egész életemben alkotok, a világ minden kontinensére eljutottak már a képeim, de az egyik legnagyobb vágyam az volt, hogy a Duna legalább egy kis szakaszán végighajózhassak. És Budapesten ez megvalósult. Csodálatos volt.

Ez az utolsó állomása a képnek, mi lesz a sorsa?

– Hetvenéves koromban kezdtem el festeni, és most hetvennégy vagyok. Nagyon sok lemondással járt elkészíteni a képet. A beteg férjemmel, akit gondozni kell, mindennap lejöttünk a Dunára, hogy megfigyelve azt, fessek. Amikor már nem bírtam fogni az ecsetet, az ujjaimat mártottam a festékbe, úgy folytattam… És most már nyolc hónapja távol vagyok a családomtól. Kötődöm ehhez a képhez. Nem az alkotás volt nehéz, hanem minden más körülmény.

Miután a világ leghosszabb festményéről van szó, pályáztam, hogy bekerüljön a Guinness-rekordok közé. Várom a válaszukat.

Hol lesz a kép végül kiállítva? Megkeresték már ez ügyben?

– Miután a projektum még mindig nem ért véget, ezt az információt egyelőre szeretném megtartani magamnak.