2021. június 18., péntek

A titokzatos Bukovina II.

Hazajönnek akár szekéren is
A Rudolf László szerkesztésében megjelent Bukovinából Bácskába 1941 – Az áttelepülés krónikája című dokumentumgyűjtemény tanúsága szerint 1940 októberétől már nem lehetett megállítani a Bukovinából Magyarországra indult székelyek elszánt csoportjait. Técsői Móricz Kálmán a „visszatelepítési tudományos munkaközösség” 1941. február 14-én megtartott üléséről készült elnöki jelentésében a következőket írta Bonczos Miklós kormánybiztosnak: „hónapok óta sürgetjük ezt a kérdést, a bukovinai magyarság hazahozatala érdekében a kormány részéről még semmilyen pozitív intézkedés nem történt, illetőleg semmilyen tényleges döntés a problémát a megvalósulás stádiumába nem hozta”. Ugyanezen az ülésen Németh Kálmán józseffalvi plébános a bukovinai székelyek ügyének legelszántabb támogatója otthonról érkezett levelek részletei alapján bizonyította, hogy „a legnagyobb bizonytalanságban él ott máról-holnapra a magyarság, nem tudja, mitévő legyen, elherdálja-e mindenét, és jöjjön át minden engedély és vagyon nélkül?”. De elpanaszolják ezek a levelek azt is, hogy az 1940. október 22-én kötött német–román telepítési egyezményre hivatkozva a román hatóságok részéről a székelyek is állandó fenyegetésnek és zaklatásnak vannak kitéve, s minden eszközt megragadnak ahhoz, hogy elüldözzék őket az otthonaikból. Németh Kálmán lelkes, de nagyon elkeseredett hangú beszédben hangoztatja, hogy nem kell a hazatelepülő magyaroknak semmiféle „átképző tábort elkészíteni, nem kell semmiféle bizottsági munka, hanem arra van szükség, hogy ezeket végre a kormány hazahozza, és települési helyüket kijelölje, és ez a sokat szenvedett, sorsüldözött magyarság, amely nemzetünk fajilag, gazdaságilag és kulturálisan legértékesebb részéhez tartozhatna, végre az anyaföldön folytathassa mezőgazdasági tevékenységét”. 1941. március 17-én egy Nagyváradról küldött MTI-hír szerint a székelyek maguk döntöttek. „Besztercéről a mai napon 60 bukovinai magyar menekült indult el Kolozsvárra, hogy onnan Nagyváradon, Szolnokon és Hatvanon át Losoncra utazzék.”                                                                                         

Horváth József fényképalbumából, 2011.
Horváth József fényképalbumából, 2011.


Ezek után a magyar kormánykörökben valahol végre megszületett a döntés, melynek nyomán 1941. május első napjaitól egyszerre rendszeressé váltak a MÁV-táviratok a hazatelepülőket szállító vonatok indulásáról. Ekkor már egyértelmű, hogy a szerelvények az utasaikkal Szegedig közlekednek, ahol a hatóságok átmeneti elosztó állomásokat létesítettek. Egy 1941. május 4-én a menekültügyi kormánybiztoshoz intézett távirat szerint Szeged berendezkedett a menekültek fogadására. Másnap, 1941. május 5-én az MTI már arról tudósított, hogy Bonczos Miklós menekültügyi kormánybiztos Szegedre utazott, hogy személyesen győződjön meg a bukovinai székelyek Bácskába történő telepítésének zavartalan lebonyolításáról. Május 6-én a Szegedi Új Nemzedék vezércikkben számolt be: Ezer csángó érkezik Szegedre és néhány napi itt tartózkodás után folytatják útjukat dél felé. (Jellemző, a lapok rendre nem tettek különbséget a csángók és a székelyek között, holott erre maga Németh Kálmán is minden alkalommal figyelmeztetett.)

1941. május 7-én a Bukarestből küldött követi jelentés szerint „a bukovinai magyarság minden egyes tagja, a legszegényebbtől a leggazdagabbig, minél előbb vissza akar térni Magyarországba, és ezen elhatározásában még gazdasági természetű hátrányok sem befolyásolnák”. Az ingóságukat összecsomagoló útnak indulók  román területen csupán a Floreni nevű határállomásig jöhettek vonaton, ahonnan tovább csak az általuk „uzsoradíjon bérelt” magánfuvarokon folytathatták útjukat a Kosna faluban lévő magyar határőrségig, illetőleg a vasútállomásig. A Szegedi Új Nemzedék 1941. május 11-én a magyar–román határról küldött beszámolója szerint: Bukovina felől hosszú menetben érkeznek a hazavágyó székely testvéreink. „Jönnek! Igen, jönnek! A szekerek mellett férfiak, asszonyok, gyermekek csoportja jő át a hídon. A sorompónál megállnak, keresztet vetnek. A férfiak megemelik kalapjukat, s ügyetlen mozdulatokkal nyújtják kezüket a honvédeknek, a tiszteknek, a tanítóknak, mindenkinek, aki ideát várja őket: […] Bota Gergely vagyok, hazajöttünk.”

 

Néhány nappal később a Szabadkáról érkezett MTI-hír arról számolt be, hogy folyamatban van a bukovinai székelyek Délvidékre történő telepítése, a falvakba és a városokba már több száz székely érkezett, akiket Közép- és Dél-Bácska területén a volt dobrovoljác telepeken helyeznek el. […] Az újonnan érkezetteket mindenütt nagy szeretettel fogadják. Egy nappal későbbi tudósítás szerint a Cservenka nagyközséghez tartozó Újcservenka volt dobrovoljác telepre szombaton délelőtt Istensegíts és Józseffalva bukovinai községekből 445 székely-magyar érkezett. Kóka Rozália Bukovina, Bukovina… című könyvéből tudjuk, ezekben a napokban Bácska Szabadkától Újvidékig terjedő területére 13 198 bukovinai székelyt és mintegy 1000 moldvai csángó magyart telepítettek le, s az újonnan érkezettek 31 településen szóródtak széjjel.