Mutatós, virágos adatlapot találtam a minap postaládámban. Honi (magyarországi) cégtől, ékes magyar nyelven. E vállalatnál bizonnyal abban reménykednek, sokan küldik vissza kitöltve szórólapjukat, melyen először „utónevet”, aztán „vezetéknevet” kérdeznek, majd először utcanevet házszámmal s csak azután a helység nevét, ahol lakom. Bevallom, engem rettenetesen zavar, hogy családjogi és egyéb polkorrektségből olyan évszázados, kultúránkkal összeforrt terminusokról is le kell(ett) mondanunk, mint a családnév, keresztnév, leánykori név, de ezt most hagyjuk. A sorrend, a magyar észjárás, a magyar nyelvi gondolkodás szerinti sorrend bősz borítása az, ami igazán zavar.
Tudom, nem mondok vele újat: a világhálón hemzsegnek a hasonló, angol sorrendi mintára létrehozott adatlapok. Említhetnék persze angol helyett számtalan indoeurópai nyelvet is, ahol a sorrend hozzánk képest ugyanígy „fordított”, csakhogy az angol, s nem más nyelv az, melyet annak jobb s gyengébb ismerői manapság feltétlen követendőnek tartanak. Úgy látszik, már nemcsak a fölösleges szócserék (magyar szó helyett idegent), a fölösleges idiómacserék (a magyar társadalom- és művelődéstörténetben gyökerező szólások és közmondások helyett idegent) jellemzőek, hanem a nyelvi gondolkodásunkban is tükröződő világképünket is ki kell cserélni. Divatosabbra, trendibbre. Bálványozáskor az angolul nem feltétlenül anyanyelvi szintű, az anyanyelvi önvédelmi reflexüket viszont mégiscsak rég levetkezett kérdőívgyártók bele sem gondolnak abba, mivel jár, ha egy nyelvi rendszert nemcsak hangjainál, szavainál és jelentéseinél erőszakolunk meg, hanem a nyelvi gondolkodás legbelső összefüggéseibe is belerondítunk. Mint szép virágos lapocskánkon a nyelvi (szub)kategorizáció alapeseteibe. Ilyen alapeset például, hogy a családom a nagyobb egység, melynek én egyénként része vagyok, ezért a családnevem az első, a keresztneve(i)m csak ezután következik/következnek. Vagy az, hogy melyik településen lakom, amely az elsődleges tudnivaló ahhoz, merre küldjék többek közt az efféle reklámanyagokat a postai főelosztóból. Nyilván nem a Kossuth vagy a Fő utca lesz az első számú információ, hiszen azokból Magyarországon ezernél is több van, Bősárkányból meg Budapestből viszont csak egy. Nagy különbség.
Megjegyzem, pontosan a nagy egységtől a benne foglaltatott kisebb egységek felé haladás logikája az, amelyre praktikus okból még azokon a nyelveken is szükség van, ahol egyébként az angolban is honos úzussal, azaz kisebb egységtől a nagyobb egységig való haladással megegyező a nyelv(használat)i hagyomány. Ahogy az irányítószámokat is a nagyobb egységektől kisebb egységek felé haladás logikája szerint alakították ki világszerte, úgy egy hagyományos, hétköznapi adatellenőrzésen is lényegtelen első körben, hogy valakit Boglárkának, Steve-nek vagy Václavnak hívnak-e, inkább a családnév felől érdemes közelíteni. Igaz, ez csak a hagyományos ellenőrzési módokra vonatkozik, digitális adatbázisok esetében jóval árnyaltabb és gyorsabb lehet minden azonosítási/csoportrendezési folyamat. Azt azonban nem szeretném sem madáchi, sem huxley-i vízió módjára meglátni, mivé válnának a Föld emberi nyelvei, ha ugyanarra a falanszteri egykaptafa-logikára kényszerítenének minden emberi beszélőt, anyanyelve(i) típusától, történetétől, kultúrtörténetétől függetlenül, csak azért, mert a digitalizáció „áldásai” immár mindent áthatnak. Ne a farok csóválja a kutyát, ne a digitalizáció és ne múló nyelvi divatok írják át a nyelvet és nyelvi világképet, hanem próbáljunk már végre értelmes nyelvtervezéssel odáig jutni, hogy a digitalizációt állítjuk anyanyelvünk szolgálatába! A nyelvi sznobéria, az anglománia őrjöngő szintjéről pedig visszakozzunk egy elviselhetőre! Korántsem lehetetlen feladat egyik sem. Csak gyártóként, informatikusként és végfelhasználóként is le kellene mondani végtelen nyelvi igénytelenségünkről. Akár apró, napi tettek formájában.
