2024. április 24., szerda

MagyarZó Pistike messéi

Helló, emberek, itt állok a sarkon, az Északi-sarkon, ahogy ígértem, didereg az egész család, de mondom, otthon meg ropogósra sülnénk ebben a melegben, amit a meteorológusok csináltak. És most én is úgy vagyok, mint az öreg Kón, aki Budapestről vándorolt ki Izraelbe, de havonta hazautazott a honvágy miatt, de már másnap nyargalt ki a röptérre, s vette a repülőjegyet vissza az új hazába. És a barátai már nem bírták cérnával, hogy le-föl szaladgál, és ráripakodtak, mondja már meg, hol érzi magát tűrhetőbben, itt vagy ott. Mire az öreg:

– A levegőben.

És engem is gyötör a honvágy, és feszt az otthoni híreket nézem, hogy most meg attól rémült meg a kormány, hogy kihal az ország, mert kevés gyerek szület. És a Corax bácsi rajzolt egy karikatúrát, hogy a Vucskó szemináriumon tanítja a gólyákat, hogy kell pólyás gyereket hozni a csőrükben. Holott egy régi népmese szerint a gólyák oda viszik a kisbabákat, ahol a szülőknek jó állásuk, jó keresetük és jó nagy gyerekpótlékuk van. Arról nem is szólva, hogy még a zexuálisan felvilágosított gólyák sem képesek bedobni a kéményen a kisbabát, ha az ifjú párnak nemhogy kéménye, de még háza senem nincsen. Jaés mi most nagyon jól érezzük magunkat a svéd eszkímók és a svéd migránsok között, habár itt most sok a migráns és kevés a fóka. De a legjobb a spanyoloknál lehet, ahova a tavalyihoz képest kétszer annyi afrikai érkezett. Úgyhogy ott nem is nagyon van szükség gólyára a népszaporulathoz.

No és a mi kedves, búzakalásszal ékes Vajdaságunkban már fizetik a kenyérgabonát az öt évvel ezelőttinél egyötödével kisebb áron. Mit mondana erre a Zacsek és Tamási Áron? Azt, hogy azért vagyunk a világon , hogy valahol otthon lehessünk benne.

Esetünkben ez Vajdaság, nem?

Vagyis addig, ameddig. Mutatta a héten az újvidéki tévé, hogy a szerb–magyar határon észak felé gördül egy autó, benne a család, apa, anya, két gyerek, megérkeznek valahova, ahol már vannak valakik innen, mert szerbül is, magyarul is beszélnek, arrúl, hogy no lám, itt minden csupa kő, homok, kopárság a mi szép szülőföldünkhöz képest, mégis milyen jól élnek itt, vagyis ott az emberek, és hogy ennek ki lehet az oka, hogy innen oda kell menni, mert fel kell nevelni a gyerekeket.

Hát ki lehet az oka? Egy biztos: nem az emberek, hanem a gólyák. Akik ide hoztak bennünket. (Mondja a Zacsek.)

Jaés a mama sehogy sem érti, hogyhogy ebben a pokoli hőségben így elhidegültek a viszonyok Szerbia és Horvátország között, és hogyhogy a Kolinda Kitarovity néni lemondja a belgrádi találkozóját sértődöttségében és csinos kiskosztümjében.

– Miért, te nem sértődnél meg, Tematild, ha tégedet vagy pláne az országodat a Hitlerhez hasonlítanák? Bár ami a bajuszodat illeti, látok némi hasonlóságot – viccelőde atata.

– Fele akkora bajuszom sincsen, mint a főnácinak, és ha még egyszer ilyen célzásokat teszel rám, Tegyula, megszakítom veled a diplomáciai kapcsolatokat, és várhatod, mikor sütök neked baracklekváros palacsintát – csattant fel amama a maga szelíd hangján, mire atata elkezdé békíteni:

– Látod, szerelmem, milyen könnyű félreérteni a tréfálkodást a családon belül is.

Ráadásul az anyanyelvünk is közös, nem úgy, mint a Kolindáéknak meg a Vucskóéknak, akik közé muszáj lenne egy tolmácsot állítani, hogy szót értsenek egymással.

Ezzel szemben a szomáliai kalózok nagyon jól szót értenek a németekkel – mondja a Zacsekpeti, és elmeséli kalandos történetüket:

Anno a szomálok a part közelében kalózkodtak az óceánban, és megtámadtak egy német hajót a parti vizeken. Igenám, de a tengerészeknek is volt fegyverük, és foglyul ejtették mind a tíz kalózt. Eme gazfickókat aztán elvitték Németországba, ahol a bíróság csak néhány év dutyit rótt ki rájuk, mivel támadásukkor nem folyt vér. Le is ülték szépen a büntetést, kiszabadultak, de akkorra felszámolták a kalózkodást, Szomália pedig nem akarta visszafogadni őket. Mit tehettek, Németben maradtak, némelyikük meg is nősült, munkájuk nincs, így hát a német állam ezereurónyi havi segélyt folyósít nekik. Fejenként.

Ezt a saját fülével hallotta a Peti, és biztosan igaz, mert nem politikus mesélte. Hanem a tévériporter. Aki le is fotózta a szomálokat, akik a német humanizmus bizonyítékai. Mi jöhet még ez után? Reneszánsz?

Jaés a mostani volt az év legforróbb hete. Világszerte égnek az erdők, leég az emberek képéről a bőr, hogy nem tudjuk megóvni a Föld nevű bolygót a globális fölmelegedéstől. Kutatók már verik félre a vészharangot, hogy elolvadnak a jéghegyek és a gleccserek.

Ámde most a Zacsekné azt mondja rémülten, hogy menjünk gleccsert nézni, míg az utolsó is el nem olvad. Mert a Zacsekné mindig ilyen lelkes. És nem akar úgy járni, mint a Sztálinnal az üvegkoporsóban. Azt is addig készült elmenni és megcsodálni, míg végül a generalisszimuszt kihajították a Kremlből.

Erről szól az alábbi sztori:

Bicajozik a proletár Moszkvában, amikor elsuhan mellette egy kamion, tele emberekkel, akik az öklüket rázva kiabálják:

– Vesszen Sztálin, vesszen a Párt!

– Elvtársak, várjatok, köztetek a helyem! – kiáltja emberünk, s elkezd veszettül pedálozni, utoléri a kamiont, felhúzzák, s ő lelkesen kérdezi:

– Hova megyünk?

– Akasztásra.

(Mi ebből a tanulság?

Előbb tájékozódni, azután lelkesedni.)

Pistike,

lelkes tájékoztatási proletár a sarokról