2024. április 24., szerda

Az álmok valóra válthatók

B. Varga Emese lánycsapatával elkápráztatta a világhírű építészeket Londonban

Az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán tanuló egyetemisták csoportja a nyáron, július 6-án, megszerezte a londoni FabFest Építészeti Díját, ami nagy dicsőségnek könyvelhető el, hiszen az egész világ legsikeresebb tanulói vettek részt az eminens versenyen.

B. Varga Emese most fejezi be a harmadik évet az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán, építészet és várostervezés szakon. Tavaly októberben Emesében felmerült, hogy bizony rengeteg építész van, és ha szeretne valamit elérni az életében, akkor a vizsgákon kívül valami pluszt is kellene produkálni. Így került pár évfolyamtársával Marko Vučityhoz, aki a mentora lett, és egy kutatásba kezdtek. Nem tipikus építészeti kutatásról van szó, nemcsak a tervezésről és a rajzolásról szólt, hanem belefoglalta a robotika és a digitalizáció újdonságait is. A kutatás témája a biomimetika elveinek az alkalmazása volt az építészetben.

– A biomimetika valójában egy olyan tudományág, amelynek az a célja, hogy a természetben meglévő szerkezetet, konstrukciót megértsük, és azt megpróbáljuk alkalmazni különböző műszaki tudományágakban. Mondok egy nagyon egyszerű példát, vegyük a tépőzárat, amely a bogáncs növény mikroszálait utánozza le. Ugyanúgy működik mint a bogáncs, és nagyon jól funkcionál a mindennapokban. Ezt az építészetben is próbálják alkalmazni, mivel a technológia fejlődésével nekünk is fejlődni kell, nem szabad csak a kocka alakú épületekre korlátozódni, jó lenne kissé komplexebb, gömbölydedebb alakzatokat kialakítani – meséli Emese.

Miről szól a kutatás?

– Szerettünk volna egy olyan konstrukciót készíteni, ami nagyon-nagyon vékony. Volt egy meglévő pavilon, amit az egyetemen tanító professzorok készítettek, úgy hívják, hogy iglo pavilon, pár napig a BIG bevásárlóközpontban volt kiállítva Újvidéken. Hungarocellből volt megépítve, és az volt vele a gond, hogy nagyon vastag anyagot használtak hozzá. 20 centiméteres volt az anyag, ekkor jött az ötlet, hogy ezt a vastagságot legalább 2 centiméteresre kell levékonyítani, de úgy, hogy közben a biomimetikát alkalmazzuk. Egy csomó biológiai kísérletet és kutatást át kellett olvasni, hogy mit használhatnánk, és végül is egy nagyon egyszerű megoldást találtunk. A gyöngykagylót vettük példánknak, mert nagyjából úgy viselkedik, mint a többi kagyló, de neki meg kell védenie a gyöngyöt is. Ezért egy harmonikaszerű redőstruktúrából készíti házát, ami sokkal keményebb és tartósabb, mint az egyszerű kagyló háza. Ezt próbáltuk alkalmazni a pavilonon, különböző parametrikus modellezőprogramokat használva. Ezek alogaritmuson alapuló programok, magyarán: én programozom a programot, hogy ő mit csináljon egy adott geometriával. Ezeknek a programoknak köszönhetően mi nagyon precízen meg tudjuk határozni, hogy egy-egy pavilonnak vagy szerkezetnek melyik része pontosan hol kell, hogy álljon, és ezt nagyon szépen tudjuk optimizálni.

Emellett még egy érdekességgel foglalkoztunk. A külföldi egyetemek kutatócsoportjai egyre többet foglalkoznak azzal, hogy mi lenne, ha a varrást alkalmaznák az építészetben. Ezt speciális műanyaggal lehet elérni, ami nagyon gyorsan megolvad, és nagyon gyorsan megszilárdul. Robotok segítségével varrják össze az elemeket, és ez esztétikailag nagyon szép részlet amellett, hogy valóban szilárdan összetartja a részeket. Innét jött az ötlet a varrás alkalmazására.

Sikerült megtervezni a pavilont, milyen lett?

– Oda jutottunk, hogy ha ezt a pavilont valós nagyságban kiviteleznénk, akkor mindössze 2 milliméteres anyagra van szükségünk, tehát ez sokkal vékonyabb, mint a tanárok által tervezett 20 centis pavilon, ez óriási különbség. Mivel nekünk nem voltak robotjaink, de varrást akartunk alkalmazni, a pavilont kézzel varrtuk össze.

Itthon is bemutattad a kutatás eredményét?

– A kutatás eredményének a makettjét elvittem a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciára novemberben, ahol első helyezett lettem. 2019 tavaszán pedig ezzel a kutatással megyek az OTDK-ra (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is, amelyet Magyarországon rendeznek meg.

Aztán irány a nagyvilág…

– A projektünket szerettük volna bemutatni nemzetközi porondon is, és a mentorunk ajánlotta a londoni FabFest rendezvényt. Már csak három nap volt a jelentkezés határidejéig, de elküldtük a projektünket. Feltételként szabták meg, hogy öttől nyolc ember kell, hogy legyen a csoportban, így gyorsan összeszedtem a társaságomat az egyetemről, és természetesen örömmel fogadták. Jól ismerem őket, folyamatosan együtt dolgozunk, úgyhogy az együttműködést illetően nem adódtak gondok. Nem volt az sem mindegy, hogy ki állja majd a költségeket, mert Londonba elmenni egy hétre nem olcsó mulatság, de ezt is sikerült megoldani, hiszen nagy segítségünkre volt többek között a Magyar Nemzeti Tanács, Temerin község, az Újvidéki Egyetem, egy évfolyamtársam Boszniából is szerzett támogatást, valamint az Újvidéki Rotary klub is segített. Izgultunk, hogy nem fogadják el, de az első körben pozitív visszajelzést kaptunk, aztán következtek a „selejtező” körök, minden hónapban küldtünk egy újabb projekttervezetet. Ezek mind programokban voltak megszerkesztve, digitálisan „fabrikáltuk” őket, ami azt jelenti, hogy mindent robotok által állítanak össze és lézerrel vágják ki a szükséges részeket. Sikerrel jártunk, és júliusban oda jutottunk, hogy indulhattunk Londonba! Sajnos a mentorunk a végén nem tudott eljönni velünk, mert közben Koppenhágába kellet utaznia. Úgyhogy mi hatan, lányok, nekivágtunk a nagyvilágnak.

Mit tudhatunk a FabFest fesztiválról?

– A fesztiválnak az a célja, hogy bemutassák, mire képes a digitalizáció az építészetben, mivel kevesen foglalkoznak egyelőre ezzel a témával, ide szerették volna összehívni azokat az embereket, akik foglalkoznak vele. Így egy helyen találkozhattak azok, akik ezzel a témával foglalkoznak, és mindig jó másoktól is tanulni, tapasztalatot szerezni. A verseny úgy nézett ki, hogy volt egy meghatározott költségvetésünk, amit a fesztiválon elkölthetünk, kb. ezer euró állt rendelkezésünkre. Azért mondom körülbelül, mert ott egy speciális pénznemet találtak ki, ez volt a FabEuro, de nagyjából ezer eurónyi volt az értéke. Ezt a projekt kivitelezésére kaptuk, ebből kellett megoldani azt, hogy az ő gépeik ki tudják vágni a mi elemeinket, meg természetesen az alapanyagok beszerzését is. Az volt a feladatunk, hogy 5 nap alatt azt, amit mi megterveztünk, a több hónapos terveinket kivitelezzük, felépítsük.

Ki vett részt a londoni fesztiválon?

– Tizenkét országból jöttek egyetemisták, de például az indiaiak négy-öt csoportban jöttek, ugyanúgy a hongkongiak is.

Londonban mit szóltak a pavilonhoz?

– A szervezők eleinte semmibe vettek bennünket, lehet azért, mert lányok voltunk, meg még szerbiaiak is, sőt még a mentorunk sem volt ott. Ők úgy voltak vele, hogy ezek eljöttek megnézni Londont, úgysem csinálnak semmit. A szó szoros értelmében bármit is kértünk, ők ignoráltak minket. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy ott a helyszínen mi varrjuk össze a pavilont, és mást sem láthattak három napig, csak azt, hogy dolgozunk rajta, nem értették mit csinálunk.

A sok munka meghozta az eredményt is.

– Amikor minden része összeállt, akkor kezdtek felfigyelni ránk, és kezdtek megkörnyékezni, érdeklődni. Aztán megkérdezték, hova állíthatják ki, mert nagyon jól sikerült, és ők nem is gondolták volna, hogy majd ilyen jó lesz…

Aztán következett a sikerélmény…

– Igen, az a professzor, aki a hongkongi egyetemistákat vezette, és aki egyébként világhírű építész, odajött hozzánk, és elmondta, nagyon tetszik neki a dizájn és az ötlet is. Bemutattam neki a projektünket, mivel valójában én ismerem az egész kutatás folyamatát, és el volt kápráztatva, azt mondta, bármikor jöhetünk a hongkongi egyetemre, ő szívesen lát minket. Én úgy gondoltam, már ezért megérte eljönni, ha nem is nyerünk semmit.

És akkor jött a díj…

– Több kategóriában osztottak ki díjakat, én személyesen úgy voltam vele, hogy leginkább az építészeti díjnak örültem volna a legjobban, mert egy építésznek csak az a legdrágább. Emellett még volt a fabrikációs és a digitális díj, de voltak kisebb díjak is azok számára, akik segítettek egyes csoportoknak a fesztiválon. Amikor kihirdették, hogy mi vagyunk az elsők az építészeti szekcióban, akkor nem is fogtuk fel, mi is történt. Álltunk csak a színpad előtt, szólították a nyerteseket, nem fogtuk fel azt, hogy ezek mi vagyunk. Aztán jöhetett az öröm… A kiállítás még tartott pár napig, koncerteket is tartottak és sokan láthatták a pavilonunkat.

Mi az, ami leginkább érdekel?

– Mindig is érdekelt a biológia. Elég furcsa, ha megnézzük, hogy valaki mérnöki szakon tanul, annak nincs sok köze a biológiához, de eleve mindig tágabb látókörű voltam, és mindenből minden érdekelt. Nagyon tetszik ez a lehetőség, hogy össze lehet kötni a biológiát és az építészetet, és nagy kihívás lenne, ha valami új szerkezetet, új prototípust készíthetnék, amit majd valamikor, lehet, hogy 100 év múlva valaki felhasznál. Ez sokat jelentene számomra. Ha az építészet szeretne haladni a korral, akkor  nekünk is alkalmazni kell azokat a lépéseket, azokat a technikákat, amelyeket más műszaki tudományok alkalmaznak, tehát semmiképpen sem kell megállnunk annál, hogy csak malterozunk, téglával építünk… Innovációt kell alkalmazzunk.

Milyen terveid vannak a jövőben?

– Szeretném folytatni a kutatásokat, mindig azt gondoltam, hogy tervezek majd, és projekteket készítek, most már inkább a tudományos vonal vonz az építészetben. Diplomázni szeretnék, elvégezni a mesteri és doktori képzést, emellett saját céget akarok alapítani, egyelőre minden jó irányban alakul.