Hornyák Árpád ahhoz a viszonylag fiatalabb történész generációhoz tartozik, amely idővel vélhetően a magyarországi történetírás gerincét adja majd. A pécsi egyetem doktori iskolájából nőtt ki, ahol külön hangsúlyt fektettek a Magyarországgal szomszédos országok és népek történetére, így esett, hogy Hornyák Árpád lett a Pécsi doktori iskola legkiemelkedőbb történésze, ami a szerbeket illeti, ezenkívül a délszláv népek és a Balkán történelmét is kutatja. Munkájának elismerése, a sok kutatási ösztöndíj mellett, az volt, hogy az 1944/45-ös eseményeket is vizsgáló Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozatának titkára volt. A bizottság 2010-től 2017-ig kutatott intenzíven, és adatbázisokat létrehozva működött. Ezek ma is bővíthetők, ha új adatok kerülnek elő.
A szerző könyvének van egy magyar, szerényebben kiállított elődje is, amelyet 2010-ben adtak ki (Találkozások-ütközések – fejezetek a 20. századi magyar–szerb kapcsolatok történetéből. Bocz Nyomdaipari Kft., Pécs, 2010.). Az eredeti magyarul megjelent kötet tíz fejezetéhez képest a szerző még öt fejezetet írt a szerbül megjelenő kötethez, ebből három más helyeken magyarul is megjelent.
A szerb kiadás hiányt pótló, hiszen ritkán jelennek meg szerbül olyan kötetek, amelyek prekoncepciók, és a megérteni akarás nyitottságával próbálnak közeledni a magyar és a szerb nép történetéhez. Hornyák Árpádnak volt bátorsága ahhoz, hogy kihagyjon néhány „slágertémát” (többek között azokat is, amelyekkel az Akadémiai Vegyes Bizottság titkáraként foglalkozott). Így aki a „szétszaggatott Magyarország golgotájáról”, vagy a 44-es tömeggyilkosságokról, valamint más, sokszor érzelmileg túlfűtött retorikai fordulatokkal terhelt művet akar olvasni, ne is vegye kezébe a könyvet, azaz, ha éppen a tisztánlátás érdekelné, akkor érdekes lenne ezt a könyvet is elolvasni. A szerző nem kíván választ adni minden fontos és lényegbe vágó kérdésre, és nem is hoz fellebbezhetetlen ítéleteket, leginkább adatokat tár fel, azok belső logikáját, és így rendezi őket tanulmánnyá. Véleményezni sem akar, meghagyja azt mindenkinek, hogy maga tegye a tények ismeretében, sommás megfogalmazásokat és ítéleteket hiába keresnénk ebben a könyvben. A könyv nem szól arról, mert más kérdés, hogy 1918-ban milyen hévvel próbáltak a szomszéd államok területeket szerezni, és arról sem, hogy Trianon mennyire igazságtalan a magyarsággal szemben, ezeket a szerző elegánsan szövi bele a szövegbe, de nem ezekre helyezi a hangsúlyt. A szerző megállapítja, hogy a magyar és szerb ezeréves együttélés nagyobbik része nem volt konfliktusos, és ez így is van, annak ellenére, hogy a közbeszédben a konfliktusokról több szó esik. Ebben a tankönyvek sem igazítanak el, mert nagyon felületes képet nyújtanak mindkét oldalon – a könyv utolsó írása foglalkozik ezzel. Egyfajta bátorság, hogy a szerző és a kiadó is a szerb kiadásban is szerb megszállásnak nevezi azt, ami szerb megszállás volt, így vélhetően erős reakciókat vált ki azokból, akik csak szerb felszabadításról tudnak, akarnak beszélni. Egyszóval a kötet kijózanító történelemszemlélettel íródott, és Németh Ferenc személyében a kiadó értő, és az eredeti szöveg szellemiségét híven visszaadó fordítót talált. A kiadóról érdemes tudni, hogy az elmúlt kb. másfél évtizedben számos minőséges tudományos kiadvánnyal volt jelen a szerbiai könyvpiacon, nem csak a történelmet illetően. A Clio tett már egy kísérletet Magyarország történetének megismertetésére is 2002-ben, azonban az kiegészítésekre szorul, főleg a huszadik századi rész. A Clio utóbbi könyvei könyvészeti szempontból is kiemelkedően jók. Tehát az olvasó egy jól olvasható, igényesen szerkesztett könyvet vehet a kezébe. A szerző elsősorban a szerb közönségnek ajánlja munkáját, azzal a reménnyel, hogy lesz érdeklődés az északi szomszédjuk iránt. Így a lehető legjobb időben, és a legjobb helyen jelenik meg a könyv.
Hornyák Árpád műve tehát nem a szerb–magyar kapcsolatok egészét feldolgozó könyv, noha történelemszemléletünk egészét érintheti, ha figyelmesen olvassuk a könyv tanulmányait. A könyv nem több, de nem is kevesebb, mint amit a címében is ígér: egy-egy fejezet egy adott korszak történetének feldolgozása, egy adott kérdés körüljárása, amelyet a legtöbbször kerek egészként tár elénk. A kapcsolattörténet egészéről a teljességre törekvés nélkül ír, vélhetően azért, mert az hosszú évszázadokra nyúlik vissza, és mert egy teljességre törekvő munkának még talán nem jött el az ideje. A kapcsolattörténet egyes fejezetei közismertek, vagy ismertnek véltek (pl. Magyarország szerepe 1941-ben), némelyek pedig kevéssé ismertek (a szerző a britek politikájára többször hivatkozik). Az írásait jól alátámasztotta. Nyelvismerete folytán változatos forrásokat használt, mindkét, esetenként mindhárom, oldalról megvizsgálta a történteket, azaz különböző releváns dokumentumokra hivatkozik.
Úgy tűnik, hogy a kiadó és a szerző logikája nem teljesen esett egybe. A szerző, és a könyvet méltató szerb kutató, Zoran Janjetović is négy jól elhatárolható szempontról beszél. Az egyik az államok közötti kapcsolat, a másik az, ahogy a magyarok látják a Dunától és Szávától délre eső területek lakosságát, embereit, a harmadik az, ahogy a szerbek látják a magyarokat, és a negyedik a kisebbségi kérdés, főleg a magyar kisebbségi kérdés. A négy szempont szerint elég nehéz lett volna szétválogatni a tanulmányokat, hiszen több olyan is van, sőt az írások többségében több fenn említett szempont is előjön, így a kiadó egyszerűbb, szerkesztői szempontból jobban megragadható logikája érvényesült. Olvasói szempontból ez nem zavaró, az viszont igen, hogy a szerző gyakran, azaz több írásában nem törődött azzal, hogy a nagy szövegtömböket kisebb egységekbe szervezve mutassa be. Ebben az angolszász stílust követi, a kiadó pedig ezt azzal tetézte, hogy a tanulmányok alcímei – amelyeknek van – nem is szerepelnek a tartalomjegyzékben, ezenkívül az irodalomjegyzék megadása sem következetes, azaz következetlen, hiszen ezt csak egyik szövegnél láthatjuk, viszont az is igaz, hogy a szerző sok levéltári forrást használ, és ezek láthatók a lábjegyzetekben. Nincs névmutató sem a könyv végén, ami a Clionál általában lenni szokott. A szövegek szerkesztésében érvényesülő szemléletmód nem kedvez sem a gyorsuló világunkban olvasni akaróknak, sem az egyes állítások visszakeresésének, és az sem volt cél, hogy a könyv olvasmányos legyen. Vagyis minden fejezetnek erősen neki kell gyürkőzni, és felkészülni arra, hogy sallangok nélküli szakmai szövegeket fog olvasni az olvasó. Ami viszont olvasóbarát az az, hogy bármelyik fejezet maga magából is érthető, egyet kivéve, kerek egészet alkot. Összességében véve a könyv talán egy kicsit jobb, több szerkesztői munkát érdemelt volna.
A megjelent kötet belső logikája tehát a következő: az első négy tanulmány az első világháború után kialakult helyzettel foglalkozik, anélkül hogy sokat foglalkozna az előzményekkel. Egyszerűen adottságnak veszi, hogy a délszláv állam létrejött, és hogy az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyarországot felosztották. A négy tanulmányból viszonylag jó képet kapunk az előállt helyzetről. A hivatkozási apparátust a régebbi, sőt az angolszász világban már régiesnek tekintett kontinentális, főleg a német történetírást jellemző hosszas lábjegyzetelés jellemzi. Ez az alaposság, noha az apró betűs részeket is nehéz olvasni, a könyv végéig megmarad, és szakmai szempontból ez erénye is a kötetnek, kapaszkodót nyújt más kutatóknak.
A további nyolc tanulmány a diplomáciatörténettel foglalkozik, ez nem meglepő, hiszen a szerző eddigi kutatásai főleg diplomáciatörténeti jellegűek voltak, és doktori munkájának eszenciáját is összefoglalta az első diplomáciáról szóló tanulmányban (a könyvben az ötödik: Jugoslovensko-mađarski odnosi 1918–1927.). Ebben a részben olyan tanulmányok is találhatók, amelyek egy korszakot próbálnak áttekinteni (a diplomáciai kapcsolatokat, vagy a magyar és a szerb külpolitikát). Vannak olyan tanulmányok is, amelyek egy-egy kérdést vagy történést járnak körül (pl. a már említett 1941-es szerepet, vagy a Jugoszláv területi követelések kérdését a második világháború után). Így egyaránt nehéz volt a kronológiai és a történések logikáját érvényesíteni, a szerző is kiemeli, hogy a kronológiai mellett egy gondolati kontinuitás mentén próbálta sorba rendezni a tanulmányokat a könyvben, és ez nagyjából sikerült is.
A könyv harmadik, rövid része, három tanulmány, a magyarságképről szól. Nekem a jugoszláv külpolitika magyarságképéről szóló írás, azaz, ahogy a szerző nevezi vázlat (hiszen ez még abban a fázisban van, hogy nem lehet kerek egész), volt a legérdekesebb. Ebben az írásban benne van a továbbfejlesztés lehetősége. Ezenkívül Hornyák az Osztrák–Magyar Monarchiáról kialakult képpel is foglalkozik, és a tankönyvek magyarságképével is. Azt hiszem, hogy aktualitását tekintve ez a fejezet a legfontosabb, hiszen az érdeklődő szerb közönség egy komplex reflexiót, visszajelzést kap mindarról, amit a magyarságról gondolt a 20. század nagy részében. Ez segíthet abban, hogy egy mértékletességre törekvő magyarságkép alakuljon ki a szerbek körében.
A könyv erénye, hogy nincsenek benne talányos megfogalmazások, nem kell a sorok között olvasni, a szerző egyenesen beszél minden témájáról, és teheti, mert már több mint két évtizede foglalkozik hasonló kérdésekkel, és mindannak, amit ír, jól utánanézett a különböző levéltárakban.
