A titokzatos Bukovina I.

Két évszázad száműzetésben

Mák Ferenc

2018. augusztus 5., 20:20

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Kóka Rozália megindítóan szép Bukovina, Bukovina… című könyvének olvasásakor újra rá kellett ébrednem, mennyi ismeretlen részlete, kibeszéletlen tragédiája, és – hadd tegyem hozzá azonnal – kellő módon nem becsült értéke és szépsége van a Délvidék utolsó kétszáz éves történetének. Hogy akkor, amikor a közösségteremtés nagy munkája megszabhatta volna minden, a szolgálatra elhivatott egyén feladatát, rendre elszabadultak ostoba indulatok, hogy újra hosszú időre nyomorba döntsék a népek és nemzetek életét.

Hogy az 1941-ben az anyaországhoz visszacsatolt Bácska mindennapjaiban mekkora fordulat állt be, arról máig nem születtek történelmi és szociológiai tanulmányok, a kérdések megválaszolására, a tisztánlátás szándékára hivatalok és pártirodák szolgálói kimondták az örök érvényűnek vélt tilalmat. Pedig hány és hány családi tragédia részlete lappang az idők mélyén! Mint ahogyan feltáratlan és kibeszéletlen a bukovinai székelyek Bácskába történt betelepítésének a története is, amelyről csak az elmúlt években esett néhány tétova utalás: igen ennek bűne is a bácskai magyarság lelkét terheli.

Kóka Rozália kötete után leltem rá Rudolf László szerkesztésében és magánkiadásában megjelent Bukovinából Bácskába 1941 – Az áttelepülés krónikája című, 2011-ben Budapesten megjelent kiadványára, melynek második kötete Horváth József fényképalbuma alcímmel látott napvilágot. A kötet 304 olyan dokumentumot tartalmaz, történeti tanulmányt, politikai helyzetértékelést, követi jelentést, magánlevelet, laptudósítást, és az újságoknak szánt híranyagot gyűjt egybe, amelyek valós történelmi megvilágításba helyezik az 1941-es délvidéki eseményeket.

A Bukovinában lévő öt magyar falu – Hadikfalva, Istensegíts, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten – története a XVIII. század közepére nyúlik vissza. Mária Terézia 1763 őszén a székely határőrvidék felszámolása mellett döntött, és elrendelte az addig szabad székelyeknek az osztrák „milíciákba” történő, erőszakos besorolását. A székelyek azonban ragaszkodva régi jogaikhoz, megtagadták a bevonulást, mire 1764. január 7-én, vízkereszt napján az osztrák katonaság lemészárolta Madéfalva apraját-nagyját. A rettenetes tragédia nyomán a csíki és a gyergyói székelyek közül sokan elhagyták hazájukat, és Moldvába menekültek. Évtizedes bujdosás és hányattatás után 1775-ben vált lehetővé, hogy a török alól éppen akkor felszabadult Bukovinába költözzenek és Hadik András birtokán – jótevőjük nevét is megörökítve – megalapítsák a maguk öt települését. 

Andrásfalva mondája című írásában Kóka Rozália így örökítette meg a történetet: „Mária Trézsi emberei bémentek Móduvába, hítták haza a székelyeket, de azok azt mondották, Erdélybe többet nem megyünk. No, ha nem mentek Erdélybe, eredjetek fel Bukovinába. Bukovina akkor vót felszabadulva a töröktől. Ott vót a sok főd, s nem vót aki dógozzon.” Dolgoztak is szegények látástól vakulásig, de a sovány föld kíméletlenül szűkös lehetőségeket biztosított a számukra. Siralmas helyzetük javítása érdekében a kiegyezést követően többször is történt kísérlet a bukovinai székelyek hazatelepítésére, kevés sikerrel. Bizonyság erre az 1883-ban Pancsova mellé, az Al-Duna mocsaras vidékére telepített emberek százainak szomorú története. S mert megnyugtató megoldás nem született, az 1930-as évek második felében Németh Kálmán józseffalvi plébános magyar kormánykörökben újra szorgalmazta a bukovinai székelyek hazatelepítésének ügyét. A történetet feldolgozó, 1943-ban Bácsjózseffalván megjelent Százezer szív sikolt – Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes Golgotája című könyvéről Kóka Rozália írta: Németh Kálmán könyve nélkül „nem lennénk itthon, s nélküle aligha beszélhetnénk napjainkban a bukovinai székelységről, mint élő közösségről”.

1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés végre kimondta Észak-Erdélynek az anyaországhoz történő visszacsatolását, ami új fordulatot hozott a bukovinai magyarok ügyében is. Németh Kálmán 1940. október 23-án Bonczos Miklós hazatelepítési kormánybiztoshoz intézett levelében így fogalmazott: „A székelyek jelenlegi lelkiállapotán már nem lehet változtatni, a legbuzgóbb rábeszéléssel sem. Ezen az őszön nem szántottak, és egy szem gabonát sem vetettek”, haza szeretnének jönni Magyarországra. Bárhová, csak magyar ég alatt lehessenek. Budapesten 1940. október 30-án megalakult ugyan a Hazatelepítési Bizottság, amely 500 000, a világban szétszórt magyar hazatelepítését tervezte, a hivatalok bürokratikus útvesztőjében valahol mégis elakadt a végső döntés meghozatala.

1940. december 30-án a marosvásárhelyi csendőrparancsnok jelentést küldött Budapestnek, melyben jelezte: a bukovinai magyarok önként és tömegesen indultak Magyarországra. „Leginkább a vagyontalanok jönnek – olvasható a jelentésben –, de ingatlan vagyonnal rendelkezők is átjöttek már, otthagyva házaikat és 8–10 hold földjüket.” Vagy haladéktalanul megszervezi a magyar kormány a hazatelepítést, vagy a hontalanná vált székelyek „támogatás nélkül a folytonos üldöztetésük folytán szétszóródnak és beolvadnak a románságba”. Ettől kezdve a bukovinai magyarok sorsa többé nem volt bizottsági döntések kérdése.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége