Ó, azok az illatok! Ahogyan sok más esetben, ezúttal is a markáns illatok idéződnek fel bennem legelőször. A fűszeresstandok számos általam is ismert, de sokkal több sosem látott őrleményeinek enyhén szúrós, kellemesen bódító odőrkavalkádja, a zöldségek és gyümölcsök páratlan kínálatának orromig elúszó zamata, a tenger sós lehelete a halaskofák portékái felől… és mindezt az emberi testeknek csak enyhén fűszerező hatású kipárolgása… van igazság a mondásban: mire körbebóklásztam ezt az óriási piacot Leptokárián, valóban jóllaktam a szagokkal, és az amúgy is tikkasztó hőségben ebéd gyanánt végül beértem egyetlen jókora lehűtött sárgadinnyével, némi friss és ropogós kukoricacipót törve mellé mindössze. Az Olümposz lábainál megbújó városka hatalmas bazárja – területe szinte nagyobbnak tűnt az egész helységnél – a legdélebbi, egyben legkeletebbi piac, ahol valaha megfordultam, de itt is átéreztem azt a varázst, amit az afrikai és ázsiai rokonaikról csak olvasmányélményeimből ismerek.
(Fotó: Gergely Árpád illusztrációja)
Ám ha közelebbről megvizsgáljuk, a piac az bizony ugyanúgy piac mindenhol – úgyhogy innentől kezdve inkább csak a zentairól beszélek, ahol napi szinten megfordulok. Itt is érzem azt a valahol ősi, és, talán nem túlzás, szakrális hangulatot, amitől úgy tűnik számomra, más dimenzióba kerülök, amint ide belépek. Akármennyire is loholsz éppen – ahogyan mára egyfolytában loholunk szinte mindannyian –, itt muszáj elidőznöd; magam rendszerint még ezt a „muszáj”-t sem érzem, egyszerűen ez válik számomra természetessé, a ráérős lassúság, a térség határain belül. Ami csodálatos dolog, szinte páratlan élmény ebből a szempontból: még a söntésben is az órámra pillantok olykor, itt azonban sohasem, talán nem is létezik itt a negyedik dimenzió, és mintha egy kollektív ősi tudat mozgatná lustán a népet – nagy áldás lenne mindannyiunkra nézvést, ha a teljes életterünkre ki tudnánk terjeszteni a piac határait!
És hogy mi itt a móka? Akad belőle nem kevés… Elsősorban, mint egy emberi léptékű, családias fesztiválon csámborogva, folyvást ismerősökbe botlasz, és szinte elképzelhetetlen, hogy egy kurta „adjon Isten!”-t követően tovasétálj, előtte okvetlenül váltani fogtok néhány barátságos mondatot, akár semmiségekről, akár az „élet nagy dolgairól”, itt valahogy minden gondolat jelentőséget nyer. És ha már az illatokkal kezdtem, akkor itt kell kitérnem a bazárok kellemes zsongására, mely ezekből a párbeszédekből áll össze sajátos muzsikává; akár a kaptár körül a méhek, andalító… Azután persze lehet itten szó szerint is kóstolgatni: gyümölcsökből például, azon frissiben vagy lepárolva akár, közben a kofákkal is eldiskurálva, dicsérve vagy szapulva a portékát. Aztán ha ez meghozta étvágyunkat, ravasz módon útba lehet ejteni a tejpiacot is, mert ha odalépünk az ilyen-olyan érett túrókat, sajtokat, tarhókat, egyebeket kínáló néni pultjához, ő már kérdezés nélkül is lekanyarít számunkra innen-onnan egy-egy vaskos szeletet, nem sajnálva az árut – hiszen jól tudja, miután kóstoltál, meg nem tudod állani, hogy ne vásárolj a zamatos termékekből. …aztán a piac nem csupán a szájnak (orrnak, fülnek) ingere, hanem bizony a szemnek is! No hiszen, az asztalokra kirakott számtalan tarka csudán is vidáman legeltethetjük féltve óvott, nemes szervünket – de fából van az a férfiember bizonyára, aki képes ellenállni az itt összesereglő szemrevaló fehérnép látványának; különösen most, az augusztusi nyár idején, amikor a perzselő nap lenge szoknyácskára, vékony ingecskére vetkőzteti a jányokat és a szépasszonyokat…
Majd ha minden érzékszerved betelt a csodákkal – be tud-e telni valaha? –, eleget andalogtál és csevegtél, na, akkor lehet hozzáfogni magához a vásárláshoz! Ezt is imádom: „fejben főzni” a piacon… Leginkább csak nagyjából van elképzelésem az aznapi ebéd mibenlétéről, és csak elindulok a szemem, és persze az orrom, után: itt egy kis zöldség, ott egy kis tejtermék, amott egy kis tésztaféle… a hentesnél némi darált hús, teszem azt, a Csarnokban borital… és e módon már össze is állt a menü. Otthon pillanatok alatt elkészíthető. Persze csak miután elkortyoltunk egy pohárkával a veresborból. Mesés!
Megkockáztatom: a piac mára az utolsó hely, ami számunkra a mesék varázslatos tündérvilágából megmaradt. Becsüljük hát meg, és látogassuk rendszeresen, mert a lelkünkre is gyógyírként hat!
