A Magyar Rádió Tetten ért szavak című műsorában elhangzott, valamint a Magyar Nemzetben, illetve a Magyar Időkben megjelent tárcáit kötötte csokorba Lőrincze-díjas jeles nyelvészünk, Pomozi Péter azzal a kifejezett szándékkal, hogy ébren tartsa anyanyelvi lelkiismeretünket. Hogy erősítse bennünk a féltést legnagyobb kincsünk, anyanyelvünk, mindennemű emberi fejlődésünk egyik legfőbb tényezője iránt. Hogy ne járjunk úgy, mint a világon oly sok más nép, mely elvetve, feladva a maga nyelvét, elveszett a történelem süllyesztőjében. Nem győzi hangsúlyozni, hogy mireánk fokozott veszély leselkedik, hiszen anyanyelvünk földje Trianonnal alaposan szétdaraboltatott, s az idegen országokba szakadt részeken nyelvünk is nagyobb veszélyben van. Mert idegen nyelveket meg lehet tanulni, sőt kiválóan lehet tudni is, de sohasem úgy, mint az anyanyelvünket, amelyet nemzedékek végeláthatatlan sora teremtett meg, s tett alkalmassá arra, hogy születésétől a haláláig tökéletesen szolgálja az embert.
Pomozi Péter nemcsak figyelmeztet, hanem utat is mutat, hogyan tudunk megmaradni a bennünket körülvevő más nyelvek tengerében.
Vajon meddig él egy nyelv, s meghalhat-e egyáltalán? – teszi fel a kérdést, s válaszol is rá azonnal: „Sosem a nyelv velünk élő, majd fogyatkozásunkban búvárpatakká váló ősereje törik meg, beszélő fiai hagyják el örökölt kincsünket. Félelemből, szenvtelenségből, olykor csekélységekért, ha a kor, hely s helyzet megcsalja szemüket.” Másutt hangsúlyozza: „A kárpát-medencei magyarság legnagyobb kitörési pontja a nyelvpresztízs csökkenésének tudatos megállításában van.” Minden Kárpát-medencei nyelvi veszteségünk közül maholnap a migrációs a legnagyobb, amit az új hazában a gyors nyelvi asszimiláció követ. A legsúlyosabb viszont a nyelvpresztízsvesztés, ami azt jelenti, hogy a még magyar anyanyelvű ember nem gondolkodik többé távlatosan a magyar nyelv megtartásában, sem abban, hogy utódainak továbbadja. Ha többnyelvű környezetben gyengül meg az anyanyelv presztízse, az villámgyors nyelvcseréhez vezethet. E folyamatok megállításához pedig nemcsak a mindenkori magyar kormány hathatós segítségére, tudatos, hosszú távú nyelvstratégiájára van szükség, hanem mindnyájunk személyes felelősségvállalására is. „…előre kell néznünk még a legszürkébb, legfejfájósabb napokban is, mert nyelvi újjászületésünk, minden önigazoló közönyünk, külső és belső rosszakaróink ellenére is lehetséges, csak e csoda ígéretét kell továbbadnunk szép, személyes szavainkban”. Egyszer talán mindenki megérti majd, „milyen természetes volt, mikor lélekben is együtt éltünk még a Kárpát-medencei nyelvek és kultúrák tengerében, és nem volt kirendelt feladat gyűlölni a gyengébbet.”
A világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzőséért, a nyelvi kisebbségek érdekében emel szót legfőképpen a szerző. Jó, ha tudjuk, hogy a világ nagyon sok anya-, apa- vagy szülőnyelvét az elnémulás veszélye fenyegeti. „Az örök hallgatásba kényszerülő nyelvekkel közös földi kulturális kincsünkből lesz kevesebb. Jó, ha tudjuk, hogy az emberiség kulturális kincse több ezer nyelvbe van szétporciózva, ha ezek döntő részét a Földünket is létében fenyegető mérhetetlen fogyasztási mánia miatt elveszítjük, mindannyian kevesebbek leszünk. Mert együtt vagyunk azok, amik, nem pedig egymás ellenében.” Vajon az emberiség képes-e megérteni a nyelvi sokszínűség lényegét?
Természetesen aggasztják Pomozi Pétert nyelvhasználati vétségeink is, példákkal illusztrálja, hol, miben vétkezünk, s régi korok szerzőinek, bölcs emberek gondolatainak felvonultatásával igyekszik köszörülni a hibákat, rámutatni az idegen nyelvi romboló hatásokra. Kodály gondolatait idézve megjegyzi például, hogy évtizedekig tanuljuk a helyes idegen kifejezést, a magyart meg legyilkoljuk. Rámutat a szép, igényes stílus, a biztos nyelvérzék fontosságára, a sajátos magyar szerkesztésmódra, a digitális írásmód hatalmas térhódítására, ami azzal a veszéllyel jár, hogy teljesen háttérbe szorul a kézírás, az íráskultúránk, az íráskép szépsége és haszna, szemezget mindennapi „nyelvi dolgainkból”, a „hétköznapi nyelvpolitikából”, ecseteli az öreg kontinens nyelveinek érdekességeit és így tovább.
E lélekemelő könyvhöz ugyancsak lélekemelő, régies nyelven íródott, élményszámba menő előszót csatolt a Prima primissima díjas nyelvészprofesszorunk, Pusztay János, aki a szerzőnek egyetemi éveiben igen kedves tanára volt.
A könyv megjelenését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta. A kiadvány Szabadkán, a Danilo Kiš Könyvesboltban vásárolható meg, Mirkónál. Vele együtt kapható a Magyar nyelvű otthon c., ugyancsak Pomozi Péter által szerkesztett nagyszerű könyvsorozat is, amelynek eddig három kötete jelent meg: Magyarország, Székelyföld és Vajdaság.
