2024. március 29., péntek

Találkozások önmagunkkal

Bejárva a Kört Török Máté Napfordulója mentén

„csakis a zene, a meditáció és a költészet vezethetnek vissza való önmagadhoz. az összes többi puszta humbug.”

(drX)

...de hát hogyan is dalolhatnánk más éneket, mint amit Ő ajkunkra tett, ó, te arkangyal nevét viselő szelíd égi érintés? Vállamon pihekönnyű örök vigasz ígérete – vajh tud-e bármely égi hallhatatlan oly valót suttogni tikkadt fülekbe, mint ki vére kiontott harmatával öntöz szomjazó bús földi mezőket? Íme, ima a dal ma. Íme, ima a dal.

Ima, amikor egyedül vagy. És ketten vagytok. És persze velünk van ez a tántorgó, tétova kis emberiség is, együtt az Egyben, egy lélekből valók, te meg én, a véren is túl, mi igazán összeköt, testvérem, múzsám és szeretőm. Apám és anyám. És Istenem – az ám! Bölcsőm, szemfedőm: „állj meg végre, gyújts rá, és a füstöt fújd fölfelé. Állj meg némán. Mindörökre. Itt; az év keresztútján.”

A Kör pedig: A tüdőként táguló Univerzum élet és halál óramutatója. Másodpercre pontos. A dalnok mélyen zengő hangja ahogyan végigsimogat, elrugaszkodsz hamis önmagadtól, arasznyira csak – és a Horizont máris feltárul neked! Egyszerre látod minden irányából a Hegységet, az Örökkévalót, igaz önvalódat a megfagyott pillanatban. Áhítat. A mindenek feletti történetnélküliséget rovó poéta és a szíve húrjaiban mélyen megrezdülő bárd egymásra lel; te pedig megállsz némán. Lehunyt, figyelő szemmel. Csak a kerecsen vijjogása a magas Ég felől. És bezárul a test, és feltárul a lélek. Lótuszból sarjadó világcsíra. Most kapaszkodj; indulunk!

…morzsold el mantráit a mostanáig megmaradó Mindenségnek; majd szállj fel a dalnak táltosára: pillangószárnyainkat bontjuk, és ha netán csak álmodnánk, hát elevennek álmodjuk magunkat, szárnyra kapó, majd a Napra sikeresen megérkező Ikarosznak, szikla tövén megkönnyebbülő, felmentett Prométheusznak, bikamaszkját letépő, a karneválból kilépő Minótaurosznak, a világforgatagból mindannyiunkat kiragadó kuvikmadárnak, ki ébred és ébreszt, karmaival a kárpitot végighasítja, homlokán Hórusz tekintete reflektorként lobbantja fényes lángra az eleddig vigasztalan világéjszakát. A húrok pengetése idehallik Betlehem felől: „s kérdi újfent, miért is gyászol: szalmaszálban ott a jászol”.

Vigyázz, váltok!! Vérvörös blues… lehet még Zenét tuszkolni halhatatlan játékaiba, szavainak muzsikája fokozható még egyáltalán?! Bizony; rezgéseink – a költőé, a bárdé, a befogadóé – egybefonódnak, és rájuk terülnek a hűvös csillagok. Az égre hintett tejút örökkön táplál, tutajodon kísérjen jó szerencse, utad spirálját csudaszépre fesse!

…és a Csoda megtörténik. Elemel a talajtól, fittyet hányva látszatlétedre, megpörget a Világtengely körül, a lajtorja fokai régen kitörve, csípőd mégsem ficamítod, ha (tenmagaddal) birkózva visszatérsz; ficamodik viszont hamis látószöged, s elragadtatott mámorodban megélsz, magad mögött hagyva a Világot.

Itt poéta és bárd találkozása, kérem tisztelettel, maga a Találkozás, abban a pillanatban, amint egy harmadik lelket megérintenek. Elcsitul a szánalmas, szegény porhüvely, lassabban lüktet a vér az érben, valamit ismét megértettél. Végre megállsz. Rágyújtasz. A füstöt fölfelé fújod – és lefelé, és mind a horizonton éppen elenyésző égtájak felé. Megállsz némán. Mindörökre. Itt, az év keresztútján.

A napforduló mindig valaminek a csúcsa. Minden rezdülésében. Sötét és világos örök ellentétében/egységében a szekér körbejár. (Felmenetben az öszvérek inai megfeszülnek, a puha jászol emléke feldereng.) Billenő hatalom – mely folyton össze- és körbeér, „akár egy lelassított, monoton ismétlődő dallam, melyben elmerülve felfedi magát a láthatatlan.” (Miközben te kilépsz a kárhozatból, a káprázatból, a báb átrágva, égre szökik végre a patyolat pillangó.)

…meghatározó számomra ez a kedves ajándék, amit a szerző nyomott a mancsomba az egyik versünnepen, melynek mindketten lelkes hívei vagyunk. Nem véletlen egyetlen találkozás sem; az sem, mikor kerül rá sor, az sem, milyen intenzitással röpít az ég felé. Mondjuk, ez az opus engem nagyon. Próbáld ki! Persze a költészet és a muzsika harapnak; magukban is, hát még együttesen! De hát az ébredés élménye egynéhány fájdalmas marás nélkül éppen úgy nem az igazi, mint a mártás bors nélkül. Természetesen visszakozhatsz, megértem, hiszen „innen vakon jutsz csak tovább, se támaszték, se jó barát nem vár, nem kísér, nincs több név, nincsen szó sem”, „a lassúléptű kárhozat itt jár, hozzád bújt, macskamód hízeleg”, és fel is fal, hacsak be nem látod: ha netalán pokolra jutnál, akkor a legmélyére térj. Az már a menny. Minden körbeér.