Élénken figyelik Kubát a szomszédjai, hiszen a karibi ország olyan újításokra készül, amelyek akár gyökeres társadalmi-gazdasági átalakulást is eredményezhetnek. A térség országai ezt megnyugvással könyvelték el.
Sokkal türelmetlenebbek viszont amiatt, hogy a Havannától bő 1300 kilométernyi távolságra fekvő Managuában egyre nagyobb a felfordulás. A kaotikus állapotok azonban nemcsak a nicaraguai fővárost jellemzik, hanem az egész országot.
A közép-amerikai Nicaraguában ugyanis már hónapok óta tartanak a tüntetések, zavargások. A helyzet persze Managuában a legzűrösebb.
Az áprilisban kezdődött demonstrációkban itt haltak meg a legtöbben. Azt azonban nem tudni, hányan. A tiltakozók is mást mondanak az áldozatok számáról, meg a hatalom képviselői is. Az ország más vidékeire vonatkozó adatokkal ugyanez a helyzet.
Daniel Ortega államfő a héten elismerte: Nicaraguában már 195 emberéletet követelt a politikai erőszakhullám. Civil szervezetek ennek több mint a kétszereséről beszélnek.
Egyedül abban nincs vita, hogy mi váltotta ki a tömegek megmozdulásait a régió egyik legszegényebb országában. A tiltakozás áprilisban még békésen indult, miután az elnök megszorító intézkedéseket jelentett be. Az emberek elsősorban azért vonultak utcára, mert elfogadhatatlannak tartották a nyugdíj kilátásba helyezett (ötszázalékos) csökkentését.
A biztonsági erők azonban rájuk támadtak. A rendkívül agresszív hatósági fellépés kiterjedt tiltakozást váltott ki, amelynek gócpontja Managua.
A rendőrség oldalán félkatonai szervezetek, milíciák is bekapcsolódtak a rendcsinálásba, s azóta is a kormány nevében verik-lövik a tömeget vagy vadásznak a tiltakozókra. Nem kímélik a nekik, illetve a hatalomnak nem tetszőket, de a legnagyobb élvezettel a legveszélyesebbnek tartott tüntetésszervezőket és a hangadó egyetemistákat üldözik, gyilkolják.
Lehet, hogy ők végeztek azzal a tinédzserrel is – a kezdet kezdetén –, aki az utolsó szavaival keservesen ismételgette: „Fáj minden lélegzetvétel.” Életének utolsó üzenete azóta a demonstrációk jelszavává vált.
A véres nyitány óta az elégedetlenkedők már nem a nyugdíjért harcolnak, hanem Ortega távozását követelik. Az egykor legendás radikális baloldali gerillavezér 2007-ben került ismét hatalomra. Korábban 1979 és 1990 között vezette Nicaraguát, ám akkor sem sok eredménnyel, jóllehet demokráciát ígért. Az ország ehelyett hosszú polgárháborúba sodródott, amiért főként az Egyesült Államokat terheli a felelősség.
Munkájával jelenleg sem elégedett honfitársai jó része. Ezért sürgetik a személycserét az államfői poszton. A 72 éves Ortega és alelnök felesége, Rosario Murillo azonban hallani sem akar erről.
Az országot már hosszú ideje családi vállalkozásként irányító házaspárt külföldről Moszkva, házon belül az államapparátus alkalmazotti gárdája, továbbá a szakszervezetek, a kormányzó marxista párt, az FSLN és a lojális milíciák tagsága támogatja. No, meg a família, hiszen Ortega dinasztiában gondolkodik. Ezzel összhangban hét közös gyerekük közül kettő már jó ideje kulcsfontosságú tisztséget tölt be a kormányban.
A többi vezető pozícióba sem kerülhet akárki. Csakis olyanok, akik az államfő lekötelezettjei.
Lényegében tehát olyan rezsim épült ki a mintegy hatmillió lakosú országban, amilyet annak idején a nicaraguaiak körében gyűlölt Anastasio Somoza diktátor működtetett, s akit 1979-ben Ortega és csapata egy népfelkelés segítségével buktatott meg.
Az utóbbi bő tíz évben szinte ugyanazt az önkény- és parancsuralmi stílust vette át, amelyért Somozát megutálta a lakosság. Mintha reciklálta volna az egykori elnök diktatórikus birodalmát.
Hatalmának biztosítására félkatonai alakulatokat (hivatalos nevükön „önvédelmi bizottságok”-at) hozott létre, amelyekbe a legodaadóbb követői kerültek be. Ez az árnyékhadsereg egyedül Ortegának felel.
A tényleges haderőt ez zavarja, miként az államfő viselkedése is. A tábornoki kar ezért már jelezte: a fegyveres erők nem avatkoznak be politikai viták és válságok rendezésébe.
A rendőrség és a félkatonai alakulatok továbbra is kitartanak Ortega mellett. Csakhogy kíméletlen akcióikkal eddig semmit sem sikerült megoldaniuk, annál inkább kiélezniük a helyzetet, elmélyíteniük a válságot.
A rendezésbe megpróbálták már bekapcsolni a katolikus egyházat is, amely eddig nem tudott úgy közvetíteni a hatalom és a tüntetők tárgyalásain, hogy sikerüljön megnyugtató megoldást találni. Az egyházvezetés a kormánytól emiatt már meg is kapta az „áruló, sátánista” bélyeget.
Nicaragua nagyon régen élt át a jelenlegihez hasonló politikai válságot. Ortega április 18-i bejelentése után néhány nappal visszavonta ugyan a nyugdíjrendeletet, ám nem ért el vele semmit. A tüntetők nem hátrálnak, s kitartóan követelik a lemondását, illetve az előre hozott választás mielőbbi kiírását.
Az utóbbi ötletet az ország legfontosabb kereskedelmi partnerének számító USA is támogatja, sőt szankciókkal fenyeget. Ezek után egyre valószínűbbnek tűnik az Ortega házaspár távozása a hatalomból.
