Nyilván vagyunk jó néhányan művészetkedvelők, akik nagy élvezettel tudunk eldiskurálni afelett, mit tartunk jobbnak: egy regényt, vagy annak filmadaptációját. Ami engem illet, leginkább azt nehéz eldöntenem, az irodalomban avagy a zenében találom-e meg gyakrabban az isteni érintést – nagyjából kiegyenlített a helyzet, azt hiszem –, így kézenfekvőnek tűnik, hogy a mozi – ami azért nagyon szorosan felzárkózik nálam az előbbi két művészeti ág mögé – eleve hendikeppel indul. Mégis akadnak kivételek.
Idén ünnepli 50. évfordulóját a rangos brit irodalmi elismerés, a Man Booker-díj. Ebből az alkalomból kiosztották az Arany Man Booker-díjat, mely az elmúlt öt évtized legsikeresebb irodalmi alkotását volt hivatott megjutalmazni. Első körben jeles irodalmárok választottak ki egy-egy díjazott munkát mindegyik évtized terméséből, aztán közönségszavazás által döntötték el, az öt közül melyik lesz a nyertes. Az elismerést végül Michael Ondaatje kapta Az angol beteg című regényéért. A könyv 1992-ben nyerte el a Bookert, ezt követően pedig 1996-ban nagy sikerű filmet forgattak belőle, mely kilenc Oscart is begyűjtött, köztük a legjobb film és a legjobb rendező díját.
Az első kérdés, mely ilyenkor felmerül bennünk, nyilván az, mennyiben segíti egy jelentős kritikai és közönségsikert elért mozi egy regény utóéletét. Bizonyára nem elhanyagolható mértékben – tekintve többek között a napjainkban tapasztalható jelentős különbséget a két műfaj népszerűségét illetően; természetesen a film javára. A fogyasztói társadalom a művészetekből is habzsolni akar: egy film megtekintése pedig ugye kevésbé időigényes, könnyebben emészthető (már amennyiben hollywoodi produktumról beszélünk), egy könyv elolvasása jóval tovább tart – nem utolsósorban pedig fantázia szükségeltetik ahhoz, hogy kapjunk tőle valamit: élvezetet, katarzist, beteljesülést.
Talán a legelején nem ártott volna elárulnom, én Az angol beteget bizony nem olvastam – ergo nem is formálhatok véleményt, az adaptáció vajon többet vagy kevesebbet nyújt-e az alapműnél. Viszont – ahogyan azt már sugalltam fentebb – alapvetően élethűbb „mozgóképet” látok olvasás közben, amikor az az imagináció által alakul ki a (belső) szemem előtt apránként, és nem egy rendező/alkotógárda próbálja a számba rágni a maga olvasatát (ami ugyan, jobb esetben, szintén az imagináció által születik meg, nem pedig az aktuális trendek mentén „gyártódik”). A filmet megnéztem. Méghozzá a – boldog emlékezetű – zentai moziban. Kicsit túl monumentális és szentimentális az én „kényes” ízlésemnek ahhoz, hogy a kedvenceim közé soroljam, ugyanakkor fordulatos, szórakoztató, remek színészi alakítások láthatóak benne… szóval „egynek nem volt rossz”.
De vegyük a nagy kedvenceimet, melyek esetében a regény és az adaptáció egyaránt elnyerte tetszésemet. Trainspotting, Madárka, Virágot Algernonnak, Psycho, Harcosok Klubja, Félelem és reszketés Las Vegasban… sorolhatnám jó ideig. Ezek esetében nagyszerű rendezők nyúltak az irodalomhoz, és, mintegy „csupán” ihletet merítve abból, hozzáadtak és elvettek belőle, rávetítették sajátos vízióikat, tágabb értelemben véve önálló alkotást hoztak létre, mely nem feltétlenül tükrözte még a hangulatát sem az adaptált munkának. (Mert miért is kellene tükröznie? Alkotó vagyok, feladatom a teremtés, nem a másolás!) De mindegyik esetben a könyv nyert – sajnálom. De gustibus... Alkati kérdés ez nálam. És nem vitatom a filmes alkotók érdemeit.
Amely esetben viszont nem tudom eldönteni, melyik kápráztat el jobban, Selby vagy Aronofsky munkája, az a Rekviem egy álomért. Önmagában teljes mindkettő, kár is összehasonlítgatni. Végül pedig ott van az Angyalszív, amikor egyértelműen a mozira teszem le a voksomat. Hjortsberg regénye mindenesetre kiemelkedő darab a krimi műfajában – de a történetbe igazából Parker lehelte a lelket, ő festette színesre: káprázatos képekkel, pazar zenével, elképesztő színészi alakításokkal… általa vált teljessé.
Hanem ha valaki netán azt szűrte volna le eme röpke eszmefuttatásból, hogy Ondaatje érdemeit vitatom – pláne olvasatlanul! –, az bizony téved: végső soron, ahogyan minden, a művészet egy. Ha egy alapműből bármely más műfajban adaptáció születik, és sikert ér el – aminek útjai leginkább kifürkészhetetlenek –, az semmiképp nem lehet véletlen. Ahonnan az isteni szikra kipattant, ott (is) az érdem. Egy szó mint száz: gratulálunk!
