Életemben először mentem el a Bálványosi Nyári Szabadegyetem- és Diáktáborba. Az erdélyi útra készülve azt olvastam, hogy a – közismertebb nevén – Tusványosként emlegetett fesztivál jellege igencsak felerősödött az utóbbi évtizedben.
Jól jött a kikapcsolódás a politikai előadások között (Tóth Roland felvétele)
Jómagam sosem voltam fesztiválozó típus, épp ezért tartózkodóan, de azért kíváncsian vártam, mit tapasztalok egy olyan rendezvényen, amely a szabadegyetemi – jócskán politikai és társadalmi témákba vágó beszélgetések –, valamint a szórakozási funkciót próbálja összehangolni, befogadhatóvá tenni.
Már a táborba lépéskor éreztem, hogy a vállalkozás formai értelemben valamennyire működőképes. Igaz, arról csak sejtéseim lehettek, hogy a kora délutánig sátortáborokban alvó-pihenő, majd késő éjszakáig koncerteken tomboló fesztivál-ifjúság mennyire érdeklődő a komolyabb témák iránt… Egyfajta jó irányú hatás azonban egyértelműen megfigyelhető volt. A neves magyarokról elnevezett nagysátrakban előadó vendégek, valamint a rájuk kíváncsi hallgatóság a feszült pódiumbeszélgetések helyett kötetlenebb hangulatban töltötte el azt a néhány órát, amelyek során elsősorban a magyarság különböző sorskérdéseiről, Európáról, vagy még szerteágazóbb – például a kultúrát és a sportéletet érintő – témákról is folyt a vita, beszélgetés.
Az egész hetet meghatározta a közelmúltban nagy port kavart Beke István és Szőcs Zoltán ügye. A két erdélyi fiatalemberre fejenként 5 év letöltendő börtönbüntetést rótt a román bíróság terrorizmus vádjával. Ez által a tény által eszméltem rá arra, miért is jelentett különös, értékes tapasztalatot számomra Tusványos.
Szinte megfeledkeztem arról, hogy magam is külhoni magyar vagyok. Korábban csupán felületes, elnagyolt tudásom volt arról, milyen a határon túli magyarság helyzete, leszámítva persze a vajdaságiakét. Tudtam, hogy az erdélyiek vannak a legtöbben. Az sem volt titok előttem, hogy a Felvidéken nem a legrózsásabb a helyzet, s a Kárpátalján lehet a legrosszabb magyarnak lenni. Azzal is tisztában voltam, hogy a horvátországi és muravidéki magyar közösség lélekszáma a legkisebb. Most azonban élővé vált bennem ez a passzív tudás. Székelyek meséltek mindennapi boldogulásukról, felvidékiek számoltak be gondjaikról, és kárpátaljaiak tudósítottak kíméletlen valóságukról.
S fesztivál lévén, egy-két sátorral arrébb már hideg csapolt sörrel tudtuk leöblíteni a súlyos
dolgokat…
