„Gépek keltette szörnyű zörej.” – „Tuc-tuc zene.” – „Elektronikus zenét én is összedobok a laptopomon.” – „A techno nem zene.” – „Ahhoz, hogy valaki DJ legyen, nem kell tehetség.”
A fenti vádakkal gyakran találkozik az, aki egy kicsit is kedveli az elektronikus zenei stílusok valamelyikét. Hallgasson, akár mai progressive house-t vagy dub stepet, esetleg Jean-Michel Jarre klasszikus melódiáit, sokan azt fogják mondani neki, hogy „technót” hallgat. Holott a techno csak egyike a számos és szerteágazó elektronikus zenei műfajoknak, és nem tartozik sem a legnépszerűbbek, sem a legelsők közé. Ezzel a műfajjal azonosítani az elektronikus zenét legalább akkora hiba, mintha minden rockműfajra azt mondanánk, hogy heavy metal. A műfajról és az azt körülvevő sztereotípiákról pedig érdemes beszélni, hiszen egy népszerű zenei irányzatról beszélünk, amellyel rendszeresen találkozhatunk zenei tematikájú televíziós csatornákon, rádióban, interneten.
Sokan nem is gondolnák, de az elektronikus zene nagy múltra tekint vissza. A II. világháború után indult el hódító útjára. Azt sem sokan gondolnák, de a 1940-es évek végén és az 1950-es években zenei komponisták egy haladó csoportja kísérletezett az elektronikus zenével, akik a zene határait kívánták feszegetni, és a tradicionális hangszereket akarták meghaladni új technológiákkal. Ebben az időben az elektronikus zenék laboratóriumokban születtek. Ennek a korszaknak a legismertebb muzsikája Kid Baltan és Tom Dissevelt Song of the Second Moon című szerzeménye. A páros ezt a számot a hollandiai Philips cég kutatási laboratóriumában komponálta 1957-ben, még a szintetizátorok megjelenése előtt, úgy, hogy minden hangeffektust saját maguk készítette eszközökkel állították elő. Ez a zene, nekünk magyaroknak, a Delta című tudományos ismeretterjesztő műsor főcímzenéjeként lehet ismerős.
Az elektronikus zene elterjedésének Robert Moog amerikai mérnök, feltaláló adta meg a nagy lökést az 1960-as évek végén, akinek a nevéhez számos szintetizátor kifejlesztése fűződik. Moog szintetizátorait Wendy Carlos népszerűsítette azzal, hogy Johann Sebastian Bach zenei műveit adta elő az új hangszereken. Az 1970-es években lett a műfaj széles körben ismert. Ez főleg egy zenei formációnak és egy zeneszerzőnek köszönhető. A zenei formáció a német Kraftwerk, amelynek tagjai kizárólag elektronikus hangszereket használtak. Az ő hatásukra született meg az elektronikus popzene egyik korai ága, a szintipop. A zeneszerző pedig nem más, mint Jean-Michel Jarre, aki 1976-ban megjelent Oxygène című nagylemezével valóságos popzenei forradalmat indított el. A kritikusok űrben született zenének tartották, a közönség pedig a slágerlisták élére repítette a lemezt. Nem mellesleg, az Oxygène második sorszámot viselő szerzeménye felcsendült az 1981-es Gallipoli című háborús filmdrámában, amelynek főszerepét Mel Gibson játszotta. És ha már a filmeknél tartunk, ahogy nőtt az elektronikus zene népszerűsége, úgy lett egyre elfogadottabb a filmes felhasználása is. Főleg a tudományos-fantasztikus filmekben használták előszeretettel ezt a műfajt. Az elsők között Stanley Kubick filmrendező, aki az 1971-es Mechanikus narancs című filmjének zenei aláfestésére a már említett Wendy Carlost kérte meg, de fontos megemlíteni az 1982-es Szárnyas fejvadászt is, amelyet mára már kultuszfilmként tartanak számon. A film sötét, nyomasztó látványvilága, és melankolikus hangulata nem lenne teljes Vangelis fülbemászó dallamai nélkül.
Az 1980-as években új, ma is közkedvelt irányzatok jelentek meg. Chicagóból elindult a house, Detroitból a techno, az 1990-es évek elején Frankfurtból pedig a trance. Közben az elektronikus hangszerek és felszerelések ára rohamosan zuhant. Ennek hatására már a popzenék jelentős része is ezekkel az eszközökkel készült. Az1990-es években olyan népszerű előadók, mint Björk, Moby vagy éppen a The Prodigy együttes népszerűsítették a műfajt, és beemelték a fő zenei áramba. Az ezredfordulóra, a laboratóriumok világából elindulva, az elektronikus zene is elismert és közkedvelt műfajjá vált. Az olyan népszerű lemezlovasokat, mint Sasha, John Digweed, Paul Oakenfold, Tiësto vagy éppen Armin van Buuren, pop- és rocksztároknak kijáró tisztelet övezte, akik százezres tömegek előtt léptek fel. Az elektronikus zenei fesztiválok, mint a berlini Love Parade vagy a belgiumi Tomorrowland ugyanolyan nagy események lettek, mint korábban a rockfesztiválok. Ezzel párhuzamosan megjelentek azok a rádióállomások, amelyek kizárólag egyes elektronikus zenei stílusok zenéit közvetítették.
Elmondható, hogy manapság az elektronikus zene, ahogy korunkban szinte a legtöbb zenei irányzat, egy tömegtermék, de a fenti kis történeti ismertetőből is látszik, ez a zenei műfaj is büszkélkedhet művészileg kiemelkedő alkotókkal, olyan zenékkel és előadókkal, amelyek mára klasszikusoknak számítanak. Akit ez nem győz meg, hogy erre a műfajra is zeneként tekintsen, gondoljon bele abba, hogy a zene, ahogy a művészet általában, egyike legszubjektívebb fogalmainknak. Az, hogy mi vált ki valakiben zenei élményt, kizárólag a befogadón múlik. Lehet vitatni azt, hogy nem zenét hallgat, de azt az élményt, amit átél a hangok befogadásakor, senki nem tudja elvitatni vagy elvenni tőle. Mint ahogy Jeney Zoltán Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző mondta egy 1983-as interjújában: „Minden hang, amely megszólal, lehet zene. Ha fölöttem az emeleten Beethoven V. szimfóniáját kezdik el játszani, amikor dolgozom, más zenével foglalkozom, tehát csöndre vágyom, akkor számomra ez a Beethoven-muzsika éppoly mértékben zaj, mint amilyen mértékben nem zaj egy utcai kalapács, ha azt, mint hangot kezdem el figyelni.”
Így ha az elektronikus zenét nem is, legalább azt a gondolatot próbáljuk meg befogadni, hogy vannak, nem is kevesen, akiknek az elektronikus zene jelenti a muzsikát.
