„Csak egy centire nézek előre”

A Testről és lélekről című filmet tavaly nagy sikerrel mutatták be a palicsi filmfesztiválon is. A múlt évben Borbély Alexandra, az alkotás női főszereplője látogatott Palicsra, idén pedig Enyedi Ildikó rendező, aki ezúttal a zsűri egyik tagja volt.
A fesztivál idején alkalmunk nyílt beszélgetni is. A palicsi parkban egy padon üldögélve a filmezésről és a sikerekről kérdeztem Enyedi Ildikót. A film, mint ismeretes, egyebek közt a Berlinálé fődíját is elnyerte, és versenybe szállt az Oscar-díjért is.
Amikor készítette a Testről és lélekről című filmet, megfordult-e a fejében, hogy az ekkora siker lesz?
– Az igazság az, hogy mindig úgymond csak egy centire nézek előre. A kollégáimnak azt is mondtam, hogy legyenek nyugodtak, ez a film nem kerül be egy nagyobb fesztivál programjába se. A témája nem divatos, nincs egy olyan extrém formája sem, ami felkeltené a fesztiválszervezők figyelmét, viszont pont ez a csendes, szerény forma illik hozzá, ezért így csináljuk meg. Szerencsémre ezt megértették, és mindenki a csapatban elképesztően jó társ volt. Nem foglalkoztunk az esetleges sikerrel. A vesztesek nyugalmával úgy voltunk vele, hogy ez a film nem szól majd nagyot, de azért hiszünk benne.
Mégis nagyot szólt. Hogyan élte meg a sikerét?
– Amikor egy alkotó dolgozik valamin, erős vágy hajtja, hogy kommunikáljon és ezáltal kapcsolatot alakítson ki a nézőkkel, a külvilággal és az egész létezését értelmesebbnek lássa. Úgy érzem, mindig is szükségem volt arra, hogy valamivel bizonyítsam a létezésem értelmét, hogy van helyem a világban. Irigyeltem azokat, akiknek ez szinte magától értetődően jelen van az életükben. Nem csak a siker, a pozitív reakciók milyensége volt az, ami különösen, nagyon-nagyon jólesett.
Honnan jött a film ötlete?
– Ezt gyakran megkérdezik tőlem, tudtam, hogy most is így lesz, de még mindig nincs rá jó válaszom, mert ez a történet szinte automatikusan megírta önmagát. Rohamszerűen, egy szenvedélyes fellángolásból néhány hét alatt írtam meg az első verziót, pedig általában sokkal hosszabban bíbelődök a forgatókönyvekkel.
Hogyan esett a választás a két főszereplőre?
– A palicsi filmfesztiválon is lehetett látni, hogy Alexandra mennyivel más, mint a karaktere. Ő nem egy ún. karakterkaszting által lett kiválasztva, előtte sok más színésznőt is meghallgattam. Alexandrát ismertem már korábbról is az egyetemről, láttam vizsgaelőadásokban és tudtam, hogy nagyon tehetséges. Egy Gothár Péter rendezésében készült előadásban, a Katona József Színházban is megfigyeltem a játékát, és Zsótér Sándor egyik előadásában is játszott. Rögtön látszódott, hogy a játéka hihetetlenül széles skálán mozog, és vannak rejtett tartalékai, amiket még nem mutatott meg magából vagy talán ő sem tudja, hogy léteznek. Morcsányi Géza amatőr a színészvilágban, de az ő esete egyértelmű volt, eleve ráigazítottam a szerepet.
A palicsi filmfesztiválon csaknem húsz éve kísérhetjük figyelemmel az új magyar filmeket, a fesztiválra érkező alkotók által pedig betekintést nyerhettünk abba, hogy időközben milyen változásokon ment át a magyar filmgyártás. Ön milyennek látja a mostani helyzetet?
– Nem csak a sikerek miatt mondom, de pozitív az összkép. Sokkal rugalmasabb a támogatási rendszer, mint az európai országok nagy részében. Amikor a szakemberek eldöntik, hogy mely filmet érdemes elkészíteni, akkor nem csak morzsányi összeget kap a csapat, amitől megnyomorodik a film. Ha nehezen is, de méltón lehet megcsinálni, és nem torz alkotások jönnek létre. A kétezres évek elején a filmtörvény nyomán lendületet kapott a magyar film. Sok tehetséges fiatal jött elő, de többéves küszködésekbe buktak bele, mert nem volt elég a pénz, amit kaptak. Támogatáshoz jutottak, csak abból nem lehetett a filmet rendesen megcsinálni. Havas Ágnes, a filmalap igazgatója nagyon határozottan kiáll az alkotók mellett, biztosítja számukra az alkotói szabadságot, és ezt tartja szem előtt a döntőbizottság is.
Hogyan vélekedik a nők helyzetéről a filmiparban? Nehezebb helyzetben vannak a női rendezők?
– Előfordul, hogy egyesek ugyanazt az attitűdöt másképp dekódolják férfi vagy nő esetén. Szilágyi Zsófia, nagyon tehetséges és kedves tanítványom első játékfilmje, az Egy nap, idén elnyerte Cannes-ban a kritikusok díját. Kevés pénzből dolgozott, de hihetetlen teljesítményt nyújtott. Ráadásul bevállalt egy elsőfilmes operatőrt, ami mindig egy hatalmas kockázat. Az ő esete egy jellegzetes kis anekdota. A stábnak tagja volt egy fiatalember is, aki nem sokkal azelőtt egy másik elsőfilmes, egy szintén nagyon tehetséges fiatalember filmjében vett részt. Ezúttal viszont szóvá tette, hogy ezen forgatáson mindig az van, amit a Zsófi akar. A szavai mögött nem volt semmilyen rossz szándék, csak még élnek valamiféle berögződések. Ezeken túllépni nem megy egyik napról a másikra. Remélem, hogy az Egy nap című film megtekinthető lesz jövőre a palicsi filmfesztiválon.

Ön hogyan és mikor lett rendező?
– Elég későn, az első nagyjátékfilmem, Az én XX. századom után döntöttem el, hogy ez a hivatásom. Nagyon sok mindennel foglalkoztam és úgy gondoltam, hogy ez így is marad. Viszont a filmkészítés annyira komplex, hogy teljesen kielégít. Jelen vagyok minden fázisánál, azoknál is, amelyeket sok más rendező inkább csak kísér. Én írom a forgatókönyvet és az utómunkálatokból is kiveszem a részem. A filmkészítés számomra egyetlen nagy folyamat, közben annyi mindent megtapasztalok, hogy ez nekem bőven elég és kiteljesíti az életemet.
Mostanában min dolgozik?
– Egy új filmen, amely Füst Milán A feleségem története című regényéből készül. Ez egy kiemelkedő regény, egy nemzeti kincs, és semmiképp se szeretném elszúrni. Sok éve készülök rá, ez lett volna a második filmem, ezért nagy az izgalom is. Megint csak olyasmi, ami nem divatos, de nekem nagyon fontos, és egyre több embernek, úgyhogy építjük a csapatot. Ez lesz az első eset, hogy valamit adaptálok és nem a nulláról írom a forgatókönyvet, tehát van egy felelősségem is Füst Milán felé. Nagyon fontos számomra az ő gondolkodása, az életem során sokszor segített abban, hogy saját magamnak is megfogalmazzam, mit gondolok a világról.