2.
Amikor beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi nem jó a jelenlegi oktatásban, és én mit változtatnék meg, általában zavarba jövök, mert olyan sok változtatnivalót látok, hogy tudom, hogy a kérdező valószínűleg nem tudná végighallgatni, ha komolyan elmondanám, amit gondolok.
Tizennégy éve tanítok irodalmat egy tehetséggondozó gimnáziumban, a munkám során átélt tapasztalatok alapján összeállítok most egy a listát arról, hogy milyen változtatásokat érzek szükségesnek ahhoz, hogy az iskola a gyerekek életében ne az unalom, a félelem, a nyűg, a teljesíthetetlen elvárások, hanem a világ kinyílásának, saját képességeik felfedezésének, kiteljesedésének színhelye legyen.
A múlt héten a lista 1. részében a gondolkodás, a lexikális tudás, a kevesebb óraszám és az élményközpontúság témakörével foglalkoztam.
5. Projektoktatás. Azt gondolom, hogy az lenne a leghatékonyabb, ha félretennénk a hagyományos tantárgyi felosztást, és témákban gondolkodva, a különféle „tantárgyak” tanárai együttműködve egymással összhangban dolgoznának a diákokkal a tanegységeken. Teljesen abszurd, hogy a görög kultúrát tanulják pl. irodalomból, történelemből, földrajzból, filozófiából, matematikából, képzőművészetből, zeneművészetből stb., de ezeket egymástól függetlenül, különböző időben. Mennyivel hatékonyabb, érdekesebb lenne, ha elsőtől negyedikig összehangolnánk mindent, és projektekben vennénk át! És ez természetesen nem csak annyiból állna, hogy minden tanár elmondja a saját tantárgya szempontjából a témát, hanem a diákok dolgoznának valamin közösen a tanárral, minden egység végén lenne valami projektum, valami kézzelfogható eredmény.
6. Fejlesztő értékelés. A mi oktatási rendszerünkben a minősítő értékelés van gyakorlatban, ami azt jelenti, hogy a tanár felméri, hogy a diák adott pillanatban mennyit tud, és minősíti ezt a tudást egy osztályzattal. A fejlesztő értékelés azt jelenti, hogy a tanár kíséri a diák jártasságát a témában, és nem osztályzattal, hanem szavakkal, javaslatokkal irányítja, hogy milyen téren kell még többet dolgoznia. Természetesen ebben az esetben is van minősítő értékelés, hiszen osztályzatokkal tud a diák egyik osztályból a másikba lépni, de a fejlesztő értékelés segíti abban, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából.
7. Az érzelmi intelligencia fejlesztése. A jelenlegi oktatás kizárólag az értelmi intelligenciára fekteti a hangsúlyt, pedig ahhoz, hogy sikeres, a munkában és a magánéletben boldogulni tudó embereket neveljünk, talán még fontosabb lenne az érzelmi intelligencia fejlesztése. Egyáltalán nem foglalkoznak azzal az iskolában, hogy a gyerekek felismerjék, hogy milyen képességeik vannak, hogy miben jobbak, miben gyengébbek, hiszen mindenben jók kell, hogy legyenek. Mindenkinek jól kell számolnia, jól kell térben tájékozódnia, jól kell beszélnie és írnia, jól kell mozognia stb. Nem veszünk arról tudomást, hogy nincs ember, aki mindenben egyformán jó, mert ha tudomást vennénk, és komolyan vennénk ezt a tényt, akkor nem lennének színkitűnő tanulók. Ezenkívül nem tanítjuk meg őket arra, hogy hogyan kell együttműködni azokkal a társaikkal is, akiknek egyébként teljesen más a habitusuk, érdeklődési körük, gondolkodásmódjuk. Nem tanítjuk őket sem toleranciára, sem empátiára. A sok képlet, dátum, folyó-, gomba-, hadvezérnév, szabály, törvény stb. mellett kinek van erre ideje?
8. Személyiség-központúság. Végül azt gondolom, hogy a tanároknak figyelembe kellene venniük, hogy melyik diák milyen személyiségű, és az alapján kellene velük foglalkozni. Ez persze azt feltételezi, hogy a tanár érdeklődik, figyel a diákra, ami elég komoly elvárás, tekintve, hogy sok szülő sem tudja azt, hogy a saját gyereke milyen személyiségű. A tanár viszont azért tanul az egyetemen pszichológiát és pedagógiát, hogy lássa és értse, hogy nem lehet minden gyerekkel szemben egyformán viselkedni, egyforma elvárásokat támasztani. Vannak pl. lázadóbb és passzívabb gyerekek. A tanárnak nem az kellene, hogy legyen a célja, hogy mindenkit a lehető legkönnyebben kezelhetővé tegyen, hanem az, hogy a személyiségét tiszteletben tartva, azt értékként kezelve működjön együtt, ami persze nem azt jelenti, hogy tűrjön el mindent, hanem épp azt, hogy megmutassa, hogy az adott személyiségképével hogyan lehet a legeredményesebb, szem előtt tartva a 7. pontban említett toleranciára és empátiára való nevelést.
A listám nyilván bővíthető, árnyalható. Ahhoz, hogy ebből bármi is megvalósítható legyen, munkájukat hivatásként megélő elszánt pedagógusok kellenek. Valamilyen mértékben mindegyik pontban megfogalmazott gondolat megvalósítható már most is a gyakorlatban, de addig, amíg a teljes rendszer nem változik meg gyökeresen, csak nagyon pici, alig észrevehető eredmények érhetőek el.
