2024. április 25., csütörtök

Robajok a Szabadkai Városi Könyvtárban

Hónapok óta robajban telnek a Szabadkai Városi Könyvtár hétköznapjai. Jóízű robajban, sietek hozzátenni, nehogy panaszkodásnak tűnjék. Mert tűnhetne annak. Hiszen sokféle robaj van, erről is lehetne beszélni, a kisszámú parkolóhely miatt türelmetlenül tülkölő autósokról, az égzörgésről, a pléhből készült ablakpárkányon kaparászó csúnya városi galambokról, de még a molypillékről is, amelyeknek halk robaja ugyanolyan őrjítő tud lenni, akárcsak a szúnyogok támadó zúgása.
De itt és most építkezési robajról van szó. Úgy kezdődött, hogy a könyvtár belső udvarában elbontották a sufnit meg a sufnit. Az első sufni komolyabb épület volt, ablakokkal, beázó mennyezettel és penészedésnek induló falakkal – kiállítóteremként funkcionált. A második sufni az elsőhöz volt ragasztva, az raktárként működött, ablaka nem volt, ajtaja mögött törött székek, padok, felgyülemlett hasznos hulladék várta, hogy időről időre elszállítsák. Garázsnak is hívták, de lehet, hogy kocsiszín volt, végül is egy ilyen nagy múltú épület, mint a Szabadkai Városi Könyvtár épülete, akár kocsiszínnel is rendelkezhetett.
Ezt követte a csöndes robaj, az alapok kiásása. Nincs is annyi föld a talpunk alatt, amennyit az erős, izmos, jókedvű munkások kitalicskáztak a sárga keramittal borított száraz kapualjon keresztül a bejárat előtt várakozó kamionokba. Hordták, hordták el a földet. Egyre kisebbek lettek a munkások, ha kinéztem a tudományos osztály ablakán, néha csak derékig láttam őket. Akkoriban – ez május folyamán volt – olyan volt a könyvtár udvara, mint egy ásatás. Szívesen gondoltam arra, hogy ilyen lehetett, amikor a múlt század elején valami megszállott angol lord ásatásokat végzett a Közel-Keleten. Feltárni a föld rejtette kincseket, megtalálni egykori civilizációk nyomait – nem gondoltam tovább, mert egy kicsit megrémültem, hogy az adott térség kulturális kizsákmányolása volt ez, nem tudományos tevékenység, hanem a nyugati ember kevély és akarnok viselkedése. Fogalmam sincs, töprengtem zavartan az ablak előtt, nézve az egyre mélyülő járatokba derékig elmerült, ásóval, lapáttal dolgozó embereket, fogalmam sincs, miként lehet erről gondolkodni. Ott is hagytam a gondolatot, ahol a Tigris és az Eufrátesz termékeny… az általános iskola ötödik osztályában megszerzett tudás, önző és kizsákmányoló viselkedés következménye volt? A földdel megtelt talicskák közben nyikorogtak, nyögtek a munkások keze alatt, a föld meg szaporodott a könyvtár előtt pöfögő teherautókon.
Ezt követte az alapok betonozásának robaja. Szédítő és édes érzés volt, valami elkezdett lenni. Megváltozott a hangulat is, az eltüntetés helyébe a teremtés lépett. Egyelőre betonozással. A kiásott járatokat, amelyekbe derékig fértek a megtermett, erős férfiak, betöltötte a könyvtár épülete előtt folyamatosan hörgő betonkeverőből talicskán, iszonyatos sebességgel – gyorsan kötő masszáról van szó – behordott anyag. Az illat, amely elérte a tudományos osztály reggelente kitárt ablakait, és begyűrűzött a lexikonok, folyóiratok, újságok közé, jókedvű volt, az építkezés illata. Amikor már az épület törzsét jelentő oszlopok zsaluzása kezdődött, féktelen jókedv kerített hatalmába. Épül, épül, épül – rikkantottam.
Az udvaron rögtönzött sátorlap alatt van az építkezés dolgozóinak asztala, ott szokták eltölteni rövid pihenőjüket. Kenyér, szalonna, kolbász, török kávé. Beszélgetéseik nem voltak zajosak, ahogyan a viselkedésükről is el kell mondani, hogy tiszteletre méltó.
Nem tudom, hogy a könyvtár miatt van-e így. Ezen is töprengtem, amíg reggeli kávémat kortyoltam az ablakból figyelve, ahogyan a zsaluk összetartják, szilárdítják, a napfény és levegő elemi segítségével teremtik az oszlopokat. Nevetséges gondolat. Nevetséges gondolat, hogy az építkezés dolgozóiban tisztelet volna az intézmény iránt – és ez tulajdonképpen nem róluk szól, hanem mindazokról, akik heverészve telefonoznak az olvasóterem előtti, vedlett macskára emlékeztető műbőr fotelekben.
Mivel az olvasóterem az egyetemi hallgatók fontos tanulási színhelye, természetessé vált, hogy ott reggeliznek, ebédelnek, pihennek, beszélgetnek, magyarázzák a rejtélyes mérnöki rajzokat egymásnak, a sárga-zöld kiemelésektől tarkálló jegyzet-fénymásolatok cserélnek gazdát, egyszóval vizsgaidőszakra jellemző egyetemistaélet zajlik, amit végtelenül jólesik látnom, felidézi a három évtizeddel ezelőtti érzéseimet, a studentlét gondtalanságát és feszültségét, a megszerezhető és befogadható tudás jelentette sokkszerű érzést: vajon képes vagyok-e erre?
Ugyanakkor a vedlett macskát idéző fotelekben elnyúló, sokszor hanyatt fekve telefonozó és étkező fiatal emberek látványa a legkevésbé sem esett jól. Az is felidézte bennem a studentlétemet, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának óriási könyvtárát, és elképzeltem, hogy onnan – ahol akkor is figyelmeztető tekintetben volt része a hallgatónak, ha hangosabban húzta be táskája cipzárját, arról nem beszélve, hogy néztek rá, ha a tolla végiggurult az asztalon – kilépve végignyúlnak a studentok a zöld padokon. Pontosabban csak megpróbáltam ezt elképzelni, de nem ment, ugyanis ez elképzelhetetlen volt.
A legtöbb, legmerészebb cselekedet az volt, amikor az épület óriási ablakai mentén kialakított padokon lábukat felhúzva trécseltek a studentok – nem a könyvtár közelében, hanem az emeleti folyosókon. Az udvarban zajló építkezésen dolgozók pontosan úgy viselkedtek, mint azok a harminc évvel ezelőtti egyetemisták a bölcsészkar folyosóinak padjain üldögélve: halkan beszélgettek, az építkezésen hangos szót, kiabálást senki nem hallhatott – talán mégis a hely – könyvtár – döntött a viselkedésről.
Jó érzés reggelente köszönni – jóreggeltdobrojutro, mondom, és arra gondolok, ilyen érzés lehetett egykor az emberekben, amikor munkába siettek, amikor kinyílt a gyárak kapuja, amikor a pedellusok megfőzték a kávét, és az a tanárik asztalán gőzölgött, amikor…
Múltak közben a hetek, az építkezés robaja folytatódott. Amikor az emeleti részt tartó betonkoszorút öntötték, szombaton is dolgoztak. Este tízig. Megköt az anyag, száradnia kell – nem ismerem az építőszakma fortélyait túlságosan, de azt tudom, hogy vannak munkafolyamatok, amelyeket akkor kell végigcsinálni, amikor kell. És az emeletet tartó betonkoszorú ilyen része az építkezésnek.
Így aztán hétfőn reggel, amikor a kávévizet forraltam, ott díszelgett az orrom előtt az emelet. Egyszerűen láttam! Csodálatos érzés volt, mert amúgy a zsaluba szorított betonkoszorún kívül nem volt ott semmi, csak a nyári levegő meg az ég kékje. Azóta lépcsősorok is vannak, és egyre nehezebb a munka – a magasba kell felszállítani mindent, dolgoznak a csigák, létráznak az emberek, gyűlnek a kilométerek a lábukban.
A Szabadkai Városi Könyvtár udvarában zajló építkezésen dolgozók lábában ott van a jövendő olvasók, könyvtárhasználók kényelme. Nem tudom, meg fogják-e becsülni.
Amint azt sem tudom, létezik-e még ez a kifejezés, megbecsülni azt, ami van. Vagy minden, ami van, jár. Ez olyan nagyon nem is érdekel, mert még nincs eldöntve, pillanatnyilag nincs közmegegyezés ennek a szónak a jelentéséről sem, mint annyi sok más szó jelentése is felfüggesztve, átalakulóban, kifújóban, várakozóban.
Nemsokára tető alá kerül az épület, amelynek építési robajairól írtam.
Szolgálati közleményként írom csak, hogy az ország területén 170 könyvtár működik, folynak felújítások, csinosítások, zajlanak munkálatok, de csak a Szabadkai Városi Könyvtárban történik ilyen méretű beruházás, épül egy teljesen új szárny, amely a maga 450 m2 hasznos felületével fogja szolgálni az olvasókat. Multimediális, multifunkcionális olvasóteremmel, a könyvek feldolgozásához és könyvkötő műhelyhez szükséges térrel.
Nemsokára tető kerül az épületre, de a robajok nem szűnnek. Fúrók, vödrök, deszkák keresik a maguk szerepét az építkezést végző emberek kezében. Eljön a nap, amikor a narancsszínű, az építkezési folyamatot jelző és a bejáratot körülkerítő háló el fog tűnni a bejárat elől, és az édes építkezési robajtól hangos 2018 tavasza-nyara csak emlék lesz.
Olyan emlék, amely jókedvű, és pontosan, összehangoltan, szinte megállás nélkül dolgozó emberek keze nyomát fogja őrizni. Eljön majd az idő, amikor a könyvtárosok, akik kinéznek a tudományos osztály ablakán, nem fogják tudni, hogy az udvarban volt egy sufni meg egy másik sufni, kifeszített kötélen konyharuhák és törölközők száradtak, viaszkossal leterített asztal körül könyvtárosok kávéztak, akárha ottfelejtette volna őket az idő.
Az épületet, amelynek udvarán most az építkezés zajlik, 1895-ben tervezte Raichle Ferenc. 1896-ban adták át rendeltetésének – itt működött a Nemzeti Kaszinó. Ismert adat, hogy mindössze három hónap alatt épült fel a város főterének egyik szimbóluma, az atlaszokkal díszített, impozáns épület. Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéből tudjuk, hogy: „Itt volt a Városháza, itt volt a Baross-kávéház, itt volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívó harangszó csendül, itt volt a Magyar Király vendéglő, itt volt vele szemben a Széchenyi fogadó, egyik szárnyában a Kisfaludy Színházzal, és rézsútoldalt kilátás nyílt itt arra az egyemeletes, gipszrózsákkal, arany villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik legszebb épületére, melyben az Úri Kaszinó székelt. Lejjebb üzletek következtek, festékbolt, két vaskereskedés, Vajna papír- és könyvboltja, a Mária gyógytár s egy új, csinosan berendezett, nagy díszműkereskedés is, Weisz és társa. A kereskedő jókedvű görögdinnye-fejét süttetve a nappal, boltja ajtajában szivarozott. Szivarját kivette szájából, meghajolt, széles mosollyal köszönt Vajkayéknak.”
Sok minden megváltozott addigra, hogy 1953-ban a Városi Könyvtár beköltözött az egykori kaszinó épületébe – a városvezetőkről sok mindent szoktak gondolni a szabadkaiak, amikor eszükbe jutnak lerombolt dolgok, mint a villamos, a Heisler-fürdő, a Fekete-fürdő, a Raichle-bérházak bejárata fölött sejtelmesen, a hold karéjában heverő gyönyörű lányalak, a Törley-ház, amikor eszükbe jutnak ízlésgyilkos, ideológiai indíttatásból kierőszakolt dolgok, mint a Barátok temploma mellé épített Munkásegyetem, a ragyogó palotácskához ragasztott Szocijálni épülete, a katonakertre magasodó új városháza, amikor eszükbe jutnak elhanyagolt dolgok, mint a csodálatos Jadran-épület, a zöld szökőkút, Biró Károly, a városházát, a palicsi épületegyüttest is megálmodó polgármester – életveszély miatt évek óta ácsolt állványzattal elkerített – háza, de az biztos, hogy arról, hogy a Városi Könyvtárat az egykor kaszinó épületébe költöztették, csak egyet szoktak gondolni a szabadkaiak: jó!
Miközben a lassan tető alá kerülő, a huszonegyedik század elvárásainak eleget tevő épületet nézem a tudományos osztály ablakából, azon gondolkodom, hogy erre is azt fogják mondani a szabadkaiak: jó!
És ez éppen elég.