2024. március 29., péntek

Mókusfesztivál

Az EXIT 2018 dióhéjban

Az EXIT fesztivál ideje alatt híven tudósítottunk arról, hogy miféle előadók és miféle sikerrel szerepelgettek Szerbia legnagyobb könyűzenei rendezvényén, beszámoltunk koncertről, szettről, balettes megnyitóról, félszubjektív információmorzsákat csepegtettünk az eseményekről és helyenként a sajtótájékoztatókról. – Az előző évben egy ismerősöm rajzfilmmókusként határozta meg szubjektív önmagam EXITelő absztrakt állapotát. Idén már büszkén viseltem a címet. Néha úgy is éreztem magam. Roppantul szubjektív összegzés következik – az EXIT2018 Freedom, ahogy egy kétdimenziós rajzfilmmókus látta.

Ha valami szembetűnőt szeretnénk kiemelni, az az emberszám – és máris  szubjektív tartományok legmélyén járunk, mivel a rágcsálótapasztalat szöges ellentétben áll a szervezők adataival. Állításuk szerint a fesztivál rekordmennyiségű látogatót fogadott be idén. E „rekordmennyiségtől” idén el lehetett jutni főműsoridőben vécére és tíz perc alatt végig lehetett ugréndozni a Main Stage-től a Latinóig húzódó úton (aki bejárta már ezt az utat, az tudja, hogy ez korábban negyven perces lehetetlen küldetés volt).

Ami azonban különösen feltűnő, az a külföldiek igen gyér előfordulási aránya: az egyszeri mókus fesztivál-automatizmusból kifolyólag mindenkinek angolul szorrizik, amikor lábra tapos, ám a 99% azt feleli: ništa, brate. Egy kiscsaj megkérdezi a mókuskülönítményt, honnan jöttek, hallván, hogy magyarul szólalunk – amikor megmondjuk, hogy hazai tenyészet volnánk, elszontyolodik. Sehol egy külföldi, panaszkodik. A Main tömegében leginkább görög zászlók virítanak. Vannak magyarok – vajdaságiak és anyaországiak egyaránt. Pár holland, pár német – a britek majdnem teljesen eltűntek, holott pár esztendeje még ők képezték a fesztivál gerincét. Hogy vajon pusztán annyi történt, hogy a reklámhadjárat idén nem célozta meg a Brexittől fáradt szigetországot vagy a zeneileg igényes angolok nem indultak be az EXIT húzóneveire? Homály fedi.

Hogy a hazaiak száma ezzel szemben megnövekedett, az talán annak is köszönhető, hogy az árak az Erődben nem voltak túl magasak. A 7000 dináros, kéz alól szerzett jegy még megfizethető egy átlagpolgárnak, a 3000 körük forgó napijegy úgyszintén, 250 dinár pedig egy (felvizezett) csapolt sörért talán a mi pénztárcánknak kissé soknak tűnik, de már Belgrád belvárosában is egészen szokványos összeg.

Kit érdekel, hogy a hazaiak vannak többen? – mondhatnánk. – Szerbia Szigete a szerbiaiaké! Csakhogy az EXIT egyik legnagyobb erénye pont az volt, hogy kinyitotta a kapukat, más kultúrát áramoltatott be, és egyúttal kizárta a turbo-folk nemzedéket, amely ellen tulajdonképp létrejött. Végignézve az utóbbi évek betóduló népségén egy ismerősöm a második nap délutánján azt találta megjegyezni: megérjük mi még, hogy Ceca lépjen fel a Nagyszínpadon. (Végülis Guetta Dávid falusi lemezlovas már nincs túl messze ettől a lépcsőfoktól. De erről majd alant.)

Azt már az első nap többen megjegyezték, hogy az idei fesztiválon tízes szorzószámmal nagyobb az egyenruhás rendőrök száma. Első este valóban moccanni se lehetett az uniformisoktól és a gumibotoktól, ám ez már a második estére mérséklődött, afféle látszatkarneválnak tűntetve fel az első éjszakai szigorú felvigyázást. Az EXIT különben is mindig hajlamos volt önmagát a tiszta játékos álruhájába bújtatni: emlékezzünk csak vissza, amikor vagy tíz éve „clean” szórakozást ígértek, és ennek nevében csak sört(!) és vizet(!) lehetett vásárolni standjaikon. (A járatlanabbak kedvéért: a víz azért kél el oly nagy mennyiségben, mert a dizájner drogok mellékhatása a kiszáradás. Idén is több ember szaladgált Aqua Vivával, mint a Smirnoff vodkás szörpikéjével – ez azért enged következtetni a rendőrség hatékonysági fokára.)

Az EXIT azzal is imád kérkedni, hogy mekkora teret ad a civil szervezeteknek és a jövő felé irányuló új generációknak. Nos, teret ad: délután hat és éjfél között, amikor a kutya sem ugatja meg a standjaikat, nemhogy a mókus. (A legtöbb látogató ezidőtájt még a Belgrád rakparton fogyasztja az otthonról hozott töményet.) Sajtótájékoztatót szerveznek a zenészek külföldön érvényesüléséről, de a program nem demonstrálja igyekezetüket. Beengedik az LGBT-szervezeteket szórólapozni, de a Pride táncterét évekkel ezelőtt felszámolták. Mintha a fesztivál társadalmi jelentősége és a fesztivál zenei palettája (ami miatt, ugyebár, mindenki idefárad a tartományi székvárosba) teljesen külön erdőben növekvő bozótosok volnának, amelyeknek érinkezési pontja legfeljebb egy keskeny, elhagyatott ösvény.

Az egyébként a Nagyszínpadhoz tömeget vonzó könnyűzenei előadókból igencsak hiány volt idén az EXITen. Hol van már a Sex Pistols, vagy akár a The Killers ideje! Grace Jones koncertjét sokan várták, de e sorok mókusszerzőjének lagymatag volt az élmény, a csinos neonsminkek ellenére. A Bajaga koncertjéről még a Facebookon se posztolt senki semmit: elmúlt, kész, felejtsük el. Volt néhány méltatlanul alulpíározott előadó: ilyenek voltak a My Baby és Sevdalina, akiket remek show és kiváló zenei anyag jellemzett, mégis viszonylag kevés látogató lábát moccantották a színpadok irányába.

A legjobban talán épp az egynyári slágeres énekesnők tündököltek – LP elérte, hogy meghallgassak tőle jónéhány dalt a YouTube-on, különös tekintettel a lemezen még meg se jelent Dreamer című szerzeményre. Alice Merton pedig egy kellemes hangulatú esti koncertet tolt elénk, bár ott már egyértelműen mindenki a No Roots című nótára várakozott, vagy rosszabb esetben Martin Garrix szettjére.

A fősodor legnagyobb húzónevei pont Garrix és David Guetta voltak – ó, micsoda kár! Míg Garrix „csak” a slágergyáros szerepében tetszelgett, és hozzá képest felüdülés volt a kettejük közt feszülő Mahmut Orhan, Guettának láthatóan elgurultak a kis rózsaszín pirulái és a bácskaröcsögei Szivárvány Diszkó szintjére süllyedt folyamatos bekiabálásaival, ízléstelenül otromba átmeneteivel. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a Main Stage-en moccanni se lehetett a buliján.

Meglepő módon a Nagyszínpad legütősebb előadóinak a számomra eddig nem föltétlenül a legismertebbek közé tartozó DJ-k, illetőleg DJ-párosok számítottak. (Jó, én az elektronikával az EXITen kívül legfeljebb a mosógép bekapcsolásakor találkozom.) Az Ofenbach deep house-a legbelülről rezgette meg kicsi rágcsálószívünket, hogy aztán a Delta Heavy teljesen szétzúzzon lábat, gerincet és retinát: a szombat éjszaka volt e tekintetben a buli abszolút csúcsfoka.

Persze a Dance Arena megbízhatósága nem csökkent: buli, ami este kezdődik, és jóval a napkelte után ér véget, tökéletes hangosítással (ami egyébként a nagyszínpad világító fákkal ölelt terére is jellemző), retinaboldogító színpompával, LED-lámpák millióival. Jól bevált helyszínek egész sora garantált megnyugvást és utolsó rúgásokat: az NSNS Stage, a Fusion, a Disco Stage, a Latino színpad. Helyek, ahol fellélegezhetünk: minden olyan, mint volt.

És még valami ugyanaz: az érzés, ami nem kötődik koncerthez és fellépőhöz. Az, amikor egy addig az éjszakáig teljesen idegen mókustárs felkeres a napfelkelte utáni chill-állapotban, hogy megköszönje a partyt, amit órákkal előbb együtt lejtettünk. Amikor cigarettára gyújtunk a füvön és csak nézzük a hazatérőket. Amikor találomra mosolyognak rád a tömegben. És a hiány, ami abból fakad, hogy két napon belül az egészből nem lesz semmi.