Nagyon régen, amikor a mindenkori amerikai és a szovjet elnök találkozott, majdnem mindenki rájuk figyelt, illetve arra várt, hogy valamiben megegyeznek, s azzal is enyhítik legalább egy kicsit a demokratikus nyugati világ és a kommunistának nevezett tábor közötti feszültséget, az egymás közti katonai összecsapás veszélyét.
A napokban ez már nagyon nem így volt. A megszűnt Szovjetunió sajátos örökösének számító Oroszországban biztosan nem. Amikor ugyanis hétfőn Helsinkiben megtartotta első hivatalos kétoldalú megbeszélését Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz államfő, az utóbbi hazájában nem ez volt a vezető hír, hanem a Drimanov-ügy. Ez a legfontosabb bűnügyekben nyomozó orosz szövetségi hatóság egyik tábornokáról kapta a nevét, akit korrupció gyanúja miatt letartóztattak.
Az Egyesült Államokban szinte alig hallott valaki róla. Ott sokan inkább a saját elnöküket vernék bilincsbe és dugnák rács mögé, mert haszontalannak, fölöslegesnek, megalázónak, eredménytelennek, sőt hazaárulással fölérő cselekménynek tartják a Putyinnal folytatott megbeszélését. És főleg a tárgyalás után rendezett sajtótájékoztatón elhangzott mondanivalójának jó részét.
A négyszemközti találkozóról egyikük sem árult el részleteket, csupán néhány semmitmondó utalást fogalmaztak meg. Csak találgatni lehet, hogy mire jutottak, miben állapodtak meg Ukrajna, Szíria, Irán, az atom- és egyéb fegyverek, fegyverrendszerek vagy az EU esetében.
A kamerák és újságírók előtt elhangzottak viszont oltári nagy botrányt kavartak az USA-ban. Nem így Oroszországban, ahol Putyin látványos sikereként könyvelik el a csúcsértekezletet. Annak ellenére is, hogy az utóbbi négy évben mélypontra süllyedt kétoldalú kapcsolatokban nem történt áttörés, mármint a kedvező változás irányába.
A média képviselői előtt mindketten kerülték még az egymásnak kellemetlen témákat is. Inkább azt kommunikálták, hogy „termékeny és konstruktív párbeszédet” folytattak (Trump), amely – kezdeti lépésként – a bizalom helyreállítását szolgálja (Putyin). Igaz, az orosz elnök azt sem titkolta el, hogy nem sikerült minden problémát megoldaniuk. Trump azonban tromfolt, s közölte: immár vége a példátlanul rossz amerikai–orosz viszonynak.
Egyikük sem tűnt azonban eléggé meggyőzőnek. Ezért rejtély, hogy sikerült-e valamelyik fontos ügyben megegyezniük. Talán maguk sem tudják.
Trumpnak nem is sikerült otthon sikerként eladni a találkozót. Putyinnak annál inkább. Neki már az összejövetel is eredménynek számít, hiszen Washington 2014 óta sokáig páriaként kezelte, amiért bekebelezte a Krím-félszigetet és katonailag beavatkozott Ukrajnában.
Putyin egyébként már azzal nyert, hogy Trump beleegyezett a találkozóba. Az amerikai elnök ugyanis elfogadta partnerként a nemrég még fekete ördögként és veszélyes diktátorként kezelt vezetőt, akinek atombombákból ugyan bőséges a tartaléka, ám gazdasági ereje eltörpül a világ egyetlen szuperhatalmának számító USA mellett.
A helsinki úttal nagyon is elégedett lehet Putyin. Meg persze azzal is, hogy személyesen közölhette álláspontját a Krímről (nevezetesen azt, hogy az annexiót véglegesnek tekinti), vagy a 2016-os amerikai elnökválasztásról. Ismét tagadta, hogy országa beavatkozott volna Trump mellett és javára a voksolásba.
Ám ezt úgy adta elő a sajtótájékoztatón, hogy a mellette álló amerikai elnök is helyeslően bólogatott, nyugtázott, semmibe véve saját titkosszolgálatai, s az ügyben vizsgálódó nyomozó hatóság ellenkező információit.
Sem ebben a kérdésben, sem más vonatkozásban egyetlen rossz szóval nem illette Putyint, aki vele ellentétben legalább elismerte: az ominózus választáson ő bizony Trump győzelmét várta, mert jelöltként kilátásba helyezte az elmérgesedett kétoldalú kapcsolatok javítását. Ezúttal már mindketten hitet tettek az együttműködés mellett, bár nem tagadták, hogy a kialakult államközi problémák és nézeteltérések miatt az nem lesz könnyű. Trump pedig még Putyin kezére is játszott, amikor a fagyos viszonyért az előző amerikai kormányzat ostobaságát is felelőssé tette.
Az orosz elnöknek az is a javára vált, hogy Helsinki előtt Trump előbb a NATO-ba rúgott bele jó nagyokat, utána meg (immár szintúgy sokadszor) az EU-ba. Ráadásul az utóbbit Amerika főellenségévé nyilvánította. A Kreml örömére, hiszen a NATO szétzilálása és az EU meggyengítése, megroppantása a prioritásai között szerepel.
Miközben Moszkvában elégedetten nyugtázták a tárgyalást, illetve az utána elhangzottakat, Washingtonban óriási felháborodással reagáltak az egészre. Virágeső helyett bírálatözön fogadta a hazatérő Trumpot. Találkozóját Putyinnal súlyos kudarcként, katasztrófaként értékelték. És nemcsak ellenfelei. A kritikák csak úgy záporoznak rá minden oldalról.
A közös sajtótájékoztatón látott viselkedése és hallott megjegyzései óriási felzúdulást okoztak. Az USA-ban azonnal a szemére vetették, hogy helsinki szereplésével és magatartásával egyáltalán nem a világ főhatalmának tekintélyét sugározta. Sőt.
Tengernyi kritikusa szerint középszerű epizódszereplőként viselkedett. Ez pedig sokakban tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy gyengekezű, alkalmatlan és manipulálható vezető, aki képtelen országa érdekeit annak erejéhez és rangjához méltóan megjeleníteni, érvényesíteni. Ráadásul ezúttal a saját érdekek helyett Oroszországét képviselte egy olyan szánalmas és értelmetlen show keretében, amelyben ismét piedesztálra emelt egy önkényuralmi rendszert. A Trumpot támogató republikánusok egyik meghatározó politikusa, John McCain szenátor dühében úgy fogalmazott, hogy eddig még egyetlen amerikai elnök sem alázkodott meg ilyen gusztustalan módon egy zsarnok előtt.
Helsinki után megint szárnyra kaptak azok a feltételezések, hogy Putyin (akinek segédletével állítólag a Fehér Házba került) olyan kényes információkat tud róla, amelyekkel sakkban tarthatja, sőt zsarolhatja is. Ilyesmiről Trump nem beszél. Inkább azt sulykolja, hogy a megkezdett orosz–amerikai párbeszéd folytatódik, mivel a helsinki párbeszéddel egy hosszabb időszak kezdődött meg, amelyben további csúcstalálkozók jönnek.
