Egy különös szerelmi történet szálai bontakoznak ki az interjú során. Amint a filmekben is lenni szokott, ez sem happy enddel fejeződött be.
Amikor az ezredfordulón B. Laura szülei a Szegedre való áttelepülés mellett döntöttek, egy kisvárosban, mint amilyen Topolya, beszéd tárgya lett. Felrótták édesapjának, hogy örökbefogadottként így hálálja meg idős szüleinek a gondoskodást. Ők a jobb boldogulás reményében szánták rá magukat erre a lépésre. Azokhoz tartoztak, akik odaát is összerezzentek a mentőautó szirénázására a bombázások után.
Hol folytattad a tanulmányaidat? – érdeklődtem a kezdeti helyzet felvázolása után.
– Waldorf-iskolába írattak be. Azt a közeget olyannak vélték, ahol nem fognak „lecsetnikezni” engem az osztálytársaim, ahogy más helyen már megtörtént. Valóban jó hangulat uralkodott ott a kezdetektől fogva. Mi magunk varrtuk a furulyatokot, tolltartót. A szülők is teljes mértékben bekapcsolódtak az iskolai életbe. Nyáron együtt festettek, meszeltek az iskolában. A kirándulásokra is velünk jöttek, ami itt nálunk elképzelhetetlen még mindig. Valóban egy nagy családot alkottunk. Apu kevésbé tudott részt venni, mert terepen dolgozott.
Új barátokra is leltél az évek során?
– A sport, főleg a futás hozott közelebb osztálytársammal, Bencével. Ebből a hosszútávú futásból jött létre a hosszú távú kapcsolat. A Tisza-part a legromantikusabb hely két kamasznak. Azt terveztük, hogy az érettségi után egy évet Hollandiában töltünk önkéntesként idősek otthonában, tehénfarmon vagy a tulipánágyások mellett, tök mindegy, csak hogy együtt lehessünk.
Amennyire tudom, nagy fordulat történt. Mi vezetett oda?
– Először azt vettem észre, hogy anyu egyre jobban érdeklődik az iskolai tevékenységek iránt a szokásos „Mi volt a suliban?” kérdésen kívül. Már azt kezdtem gyanítani, hogy az osztályfőnökömbe habarodott bele, annyit járt be. Többször észrevettem, hogy a tunikámban, blúzomban feszít. Azzal mentegetődzött, hogy épp az volt kéznél, és megfelelő a színe. Egy délután, az anyák napi ünnepség után azt közölték velünk, mármint velem és Bencével, hogy anyu és Bence apja kilépnek a házasságukból, és egybekelnek. Az iskolai fuvarozásnak ez lett az eredménye. Bármennyire is sztereotípiának hangzik, egy világ omlott akkor össze bennem. A szerelmemmel testvérek leszünk ezután?! Emberek, épp ésszel hogy lehet ezt földolgozni? Elveszítettem a talajt a lábam alatt, amit csak tetézett, hogy új vezetéknevet kaptam. Anyu megtartotta lánykori vezetéknevét, mert már befutott vele. Nevelőapám szerint egy családban hogy néz ki a háromféle vezetéknév. A „júgós” helyett a karrierem végett kell ez a jobb hangzású. Így leszek csordultig magyar. Hányszor próbáltam az aláírást Bence vezetéknevével régen! Ez tragikomédia: férjhez menés nélkül viselem ezután a vezetéknevét. Csak azt éreztem, hogy nem akarok statisztikai adat lenni a mozaikcsaládok 23,65%-ában. Hagyjon engem mindenki békén!
Bence miképp fogadta ezt a hihetetlen változást?
– Őt is megviselte, szinte lebénult, hogy a szakítás után az az abszurd helyzet áll elő, hogy egy fedél alatt fogunk élni. A kezdeti sete-suta helyzetek után mégis sokat vihogott rajta, ami engem még jobban bosszantott. Kiábrándító dolog egy-egy reggeli összefutás a fürdőszoba ajtajánál.
Az osztálytársaitok reakciója mi volt e gyökeres fordulatra?
– Egyforma pólónk, szabadidős cuccunk volt már korábbról, a klubtól. Később jöttek a fullánkos megjegyzések: „Látszik, hogy testvérek vagytok!”, „Hasonlítotok egymásra!” stb. Mivel mindketten az ikrek jegyében születtünk – én 19 nappal vagyok idősebb Bencénél –, elkezdtek bennünket ikreknek szólítani: „Nézd, ott jönnek az ikrek!” Égés a javából… Ómamám bátortalan kísérleteket tett a kezdetben. Azzal vigasztalt, hallott ő már olyan esetről, amikor az „összehozott” gyerekek a végén megházasodtak. Időközben persze új nagyszülőkkel bővült a repertoár: „Milyen csinos lány, jól kijöttök majd egymással…” típusú szöveggel. „Eddig egykék voltatok, most legalább lesz testvéretek…” Legszívesebben elrohantam volna onnan. Anya továbbra is bezsongva, apu flegmatikusan, nevelőapám törtetően, fontoskodóan. Azt akarja, tegezzem. Sehogyan sem szólítom, ez a büntetése, hogy beletaposott a terveinkbe.
Eltettél-e valami emléket arról a szép életszakaszról?
– Maradtak közös szelfik, más tárgyat feleslegesnek érzek őrizni. Kezdetben rettentően féltékeny voltam, amikor Bence a mobilján hosszú csevejbe fogott új barátnőjével. Már előre beleborzongok, hogyan fogok jövendő gyerekük felé fordulni. A kedves nagynéni szerepét kell magamra ölteni. A játszma folytatódik.
Volt-e kihez fordulni e nehéz periódusban?
– Nagyon ciki bárkinek előadni, hogy a szerelmem a testvérem. Sokat kellett volna magyarázkodni hozzá. Csak magamban bízhattam. Egy kívülálló nehezen értené meg a helyzetem – gondoltam akkor, szingliként képzelem el magam még jó hosszú ideig.
Laura, a megjelenésed nem mindennapi. Tetkóból bőven látok rajtad. Ezzel melyik énedet fejezed ki? A frizurád is elég extravagáns formában és színben egyaránt.
– A tetoválás művészet, egyedi dolog. Így tudok csak én saját magam lenni. A hajam is az enyém, azért tehetem meg, hogy ne legyen. Leborotváltatom oldalt. A máltai, a ciprusi nyaralások, síelések után nyaranta itt ülök a tóparton. Még a Krivaja bűze mellett is lehet nosztalgiázni.
Mivel foglalkozol mostanság?
– Pszichoterápiát tartok, ennek keretében művészetterápiát textíliákkal meg családállítást is. Valerio Albisetti szerint a minket körülvevő valóság nem más, mint a bennünk levő dolgok tükröződése. Nemhiába, rablóból lesz a legjobb pandúr – neveti el magát a beszélgetés közben először Laura, majd még hozzáteszi: – És különben azért is Hollandiába megyek önkéntesnek!
