1.
Amikor beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi nem jó a jelenlegi oktatásban, és én mit változtatnék meg, általában zavarba jövök, mert olyan sok változtatnivalót látok, hogy tudom, a kérdező valószínűleg nem tudná végighallgatni, ha komolyan elmondanám, amit gondolok. Tizennégy éve tanítok irodalmat egy tehetséggondozó gimnáziumban, a munkám során átélt tapasztalatok alapján összeállítok most egy a listát arról, hogy milyen változtatásokat érzek szükségesnek ahhoz, hogy az iskola a gyerekek életében ne az unalom, a félelem, a nyűg, a teljesíthetetlen elvárások, hanem a világ kinyílásának, saját képességeik felfedezésének, kiteljesedésének színhelye legyen.
1. Gondolkodás. Napjaink oktatása nem veszi tudomásul azt, hogy a mai diákok technikailag milyen fejlett világban élnek, és hogy felnőttként még sokkal fejlettebb világban fognak élni. Manapság a diák feladata nem az kellene, hogy legyen, hogy adatokat, információkat memorizáljon, mert minden adat néhány kattintással elérhető. Arra kellene őket megtanítani, hogy a rengeteg rendelkezésre álló információ közül ki tudják választani azt, ami számukra adott helyzetben a leghasznosabb, tehát nem memorizálni, hanem gondolkodni kell őket megtanítani, hiszen olyan rengeteg információ létezik már, hogy nem is lehet, sőt fölösleges is megtanulni őket.
2. A lexikális tudás kisebb mértékű számonkérése. Az első pontban vázoltak feltétele az, hogy az érettségi rendszer is megváltozzon, nevezetesen, hogy ne a lexikális tudást mérje. Teljes tévedés az a gyakorlat, hogy azt a diákot nyilvánítjuk „érettnek”, aki nagyon sok adatot tud fejből, hiszen a munkaerőpiac, ahová készül, amire éretté kell válnia, nem ezt a fajta tudást igényli, hanem sokkal inkább a kreativitást, a szövegértést, a kritikai gondolkodást, a munkatársakkal való magas szintű együttműködést stb. Természetesen vannak alapvető tények, amelyeket tudnia kell az embernek, de az a hihetetlen mennyiségű adat, amit a középiskolában elvárnak a diáktól, abszurd és szükségtelen.
3. Kevesebb óraszám. Abban az iskolában, ahol tanítok, a diákok szinte mindennap órarend szerint fél nyolctól negyed háromig a tanteremben ülnek, úgy, hogy az órák nagy részén unalmas, értelmetlen, fölösleges dolgokat hallanak a tanártól, ha ugyan hallják, mert az elmúlt sok év alatt megtanulták kikapcsolni az agyukat akkor is, ha nem hallgatnak közben zenét, és nem is telefonoznak. Látszólag ott vannak, de valójában messze járnak, és legfőképpen szenvednek. Ha lenne hajlamom hinni az összeesküvés-elméletekben, azt gondolnám, hogy ennek a rengeteg órának az a célja, hogy a gyerekek agyát teljesen lezsibbassza, és már ne tudják észrevenni, hogy milyen világ van körülöttük, és hogyan élnek a felnőttek.
4. Élményközpontúság. Mindenki tudja, aki járt iskolába, hogy amit tankönyvből vagy órai jegyzetből tanulunk meg, azt a felejtésnek tanuljuk. Azt is tudjuk, hogy azt, amit valamilyen élmény közben értettünk meg, nem felejtjük el. Az élményközpontú oktatás azt jelenti, hogy miközben valami fontos dolgot akarunk a gyerekekkel megértetni, megtanítani, ahhoz kell kapcsolnunk valamilyen pozitív élményt. Például: az elsőseimnek úgy „tanítottam” meg, hogy mit jelent az interjú, hogy meghívtam órára egy újságírót és egy írót, akinek a regényéből előző órán részleteket olvastunk. Félretoltuk a padokat, a vendégeink köré ültünk, és meghallgattunk egy interjút, miközben folyton beszéltünk arról is, hogy az elhangzott kérdés miért fontos, jó, és ők mit kérdeznének még. Láttak tehát egy élő interjút, miközben az interjúkészítés szabályait is megbeszéltük. A későbbi órákon pedig írniuk kellett egy képzeletbeli interjút az aktuális tananyagból ismert fiktív személyek egyikével.
