Mikor e sorokat írom, Marokkó félsivatagos vidékein vonatozom az Anti-Atlasz lábánál. Itt kezd a kopár síkság átalakulni sziklasivataggá, majd pedig a Szahara homokdűnéivé. Remek alkalom ez az ötórás út a semmi közepén, hogy csokorba szedjem a világ elmaradottabb vidékeinek (tömeg)közlekedési szokásait. A friss, arab világbeli tapasztalataimmal kezdem, és meg sem állunk Grúzia örökké nyüzsgő piacteréig, csak Moldáviában.
Egy hidzsábot viselő gyönyörű arcú muszlim fiatalasszony ül mellettem. Indulás előtt férje feljött a vonatra, és alaposan szemügyre vette az útitársakat. Később lehet, hogy beszédbe elegyedek vele. Pedig vigyáznom kellene, mert két napja is egy casablancai őrsön kezdtem a városlátogatást, mert – szerintük – muszlim nőket filmeztem a pályaudvaron. De én csak egy számomra érdekes taxit kaptam lencsevégre… Az iszlám országokban és a keleti ortodoxiában másképpen működik a világ, mások a szokások és a szabályok, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, mert mi nem vagyunk otthon.
Az ominózus marokkói félszáz éves merciben heten (!) utaztak és a sofőr. Az anyósülésen ketten ültek, hátul öten. Aztán rájöttem, hogy ez itt így a természetes. Vannak csak a város területén közlekedő taxik, és a városköziek. Marrakeshből Casablancába távolsági busszal utaztam. Indulás előtt legalább egy tucat gyerek feljött a buszba és kínálta a portékáját: vizet, kekszet, csokit, inget, zsebkendőt, vízipisztolyt stb. A város határáig a busz ajtajai nyitva voltak, és kitartó, rámenős, erőszakos felhajtók (értsd: utaskeresők) ugráltak fel és le róla, természetesen intenzív ordibálás közepette. Ilyen rikácsolós helyi idegenvezetőkkel a keleti világ egyéb országaiban is találkoztam. Némi pénzért cserébe elvezetik az utazót a legkényelmesebb/leggyorsabb/leghamarabb induló járműhöz, és a sofőrtől is kapnak pár csörgőpénzt a plusz utasért.
A világ fejletlenebb vidékein nagy hagyománya van az ún. marshutkáknak, azaz iránytaxiknak. Ezek Európában már kifuserált 8–24 férőhelyes kisbuszok, amelyek e szegény országokban még sok tízezer kilométert lefutnak. Errefelé lényegesen olcsóbb az üzemanyag, és mindenki siet valahova, így kialakult az utasszállítás eme egyedi formája. Ezek az iránytaxik egy meghatározott útvonalon közlekednek, de nincsenek állandó megállóhelyeik. Bárhol le lehet őket inteni, és bárhol le lehet róluk szállni. A viteldíj megállapodás dolga. A gyarmati- és a szovjet időkben épített vasútvonalakat mára megette az idő. Marokkóban most épül újjá, de Afrikában és a posztszovjet térségben az elavult, pontatlan és megbízhatatlan döcögés a jellemző. Itt érdemesebb buszra szállni. Az utazás errefelé nagyon olcsó, mivel potom pénzbe kerül az üzemanyag, sok a fuvaros, és persze mély szegénység van. Örményországban 7-800 km-t utaztam 10 euróért.
A városi tömegközlekedés is – európai mércéhez viszonyítva – rendkívül alacsony színvonalú, viszont olcsó. Moldáviában például egy vonaljegy 4-5 dinárba került. A helyi közlekedést a moszkvaiakat már kiszolgált trolibuszok és villamosok bonyolítják le. Vannak kalauzok, jegyárusító bódék, jegyüzérek, rikkancsok, forgalomirányítók… Egy-egy jól fizető, felelősségteljes munkahely.
A Szovjetuniótól függetlenedett országok és a gyarmattartóikat elűző arabok, afrikaiak mind a mai napig nem tudnak mit kezdeni függetlenségükkel. Szinte minden városban a piacot és a pályaudvart egymás szomszédságában alakították ki. A helyiek itt élik le az életüket. Munka és dolgozni akarás hiányában az állomások környékén szerzik meg a betevő falatot az egyre nagyobb számban érkező turistáknak hála.
A következő részben a precíz európai közlekedéssel foglalkozunk.
****
Tipp
Az utazás előtt állapodjunk meg a sofőrrel a viteldíjról, mert később drágább lesz.
****
Hogyan juthatunk el bárhová? http://www.rome2rio.com
****
Jó tudni
A jegykezelők gyakran nem adják vissza a visszajárót, hanem a jegy hátoldalára firkantják a tartozásukat, amit aztán hajlamosak elfelejteni. Pontos összeget adjunk nekik.
