Újra itt a nyári szünet. Végre vége a kötöttségeknek, nincs tovább időre főzés. És újra egész nap itthon van mindenki. Jó együtt lenni és együtt enni, mindennek megadni a módját. Lehet ráérősen, közösen főzni, beszélgetni ebéd közben, és nem fog senki sem elkésni az iskolából.
Még kicsit hihetetlen számomra, hogy megint eltelt egy iskolaév. Rengeteg dolgom lenne, év közben elmulasztott feladatokat kellene pótolni, azt sem tudom, mihez fogjak. Engem viszont leginkább a semmittevés vonz, jó is lenne eltűnni egy (vagy inkább tucatnyi) könyvvel néhány napra.
Semmi extrára nem gondoltam, csak jó lenne újra gyereknek lenni, szabadnak, élvezni a szünet minden percét. Emlékszem, reggeltől estig a farkunk bojtját sem látták otthon. Ott ebédeltünk, ahol ért minket a dél, mindegyik háznál számítottak ránk. Amikor eluntuk magunkat, udvart váltottunk. Fürdöttünk, fára másztunk, macskát szelídítettünk, babaruhát varrtunk, kerékpároztunk, vagy csak feküdtünk és álmodoztunk.
Amikor nagyobbak lettünk, elkezdtünk táborokba járni. Kinyílt a világ. Sokféle helyen jártunk, ismerkedtünk, barátkoztunk.
Sok-sok év múltán is élénken emlékszem sok mindenre, emberekre, eseményekre, ezért nyaranta mi is igyekszünk minél érdekesebb tábort keresni Sárának. Persze, ő a megmondhatója, hová szeretne menni a felkínált lehetőségek közül, de a lehetséges célpontokat mi ajánljuk. Szerencsére jó néhány színvonalas, ráadásul sokféle, táborozási lehetőség van a környéken.
Sára képes lenne egész nyáron, mint a nomádok, táborról táborra járni, ha lenne, aki győzné fizetni. Nem drágállom egyiket sem, még így sem lesznek túlfizetve a táboroztatók, csak, sajnos, nem a mi életszínvonalunkhoz mérik a részvételi díjakat. Két program maradt a végére, a cserkészekhez siettünk jelentkezni, nehogy lemaradjon a leányzó. Így aztán a másikat elfelejtheti, mert mindkettő ugyanakkor lesz. Nagyon nekiszomorodott a hölgy, mert hosszú hónapok óta készült a lovas táborba, mindannyian azt tekintettük a nyár biztos pontjának.
Ahogy múlik az idő, és közeledik a tábor első napja, egyre inkább foglalkoztat, hogy bírja-e majd Sára a kilenc napot. Mert annyi lesz. Ennyi ideig még nem volt egyhuzamban távol. Tényleg kíváncsi vagyok, hogyan birkózik meg magával, a többiekkel, a természettel, a meleggel…
És hogy hogyan boldogul egyedül. Mert itthon nagy legény (illetve lány), ennek örömére szét is hagy mindent a házban. Aztán keresi az egész család az eltűnt motyót. Elképzelem, milyen lesz, amikor az egész tábor Sára cuccai után kutat… De nem fognak, és ennek már előre örülök. Legfeljebb könnyebb csomaggal jön haza, mint amilyennel ment. Vagy, esetleg, ha netalán lesz még egy hasonszőrű cserkész, az anyagmegmaradás törvényét szem előtt tartva, hoz néhány idegen pólót is haza.
Pepe teljesen be van sózva, mindenáron szeretne Sárával tartani. Pukkadva, bőgve tiltakozik, ha azt mondjuk neki, hogy ez nagylányos buli lesz. Szerinte, ahová Sára mehet, ott őt is szívesen fogadják. Igazából ő még kicsi. Nem ehhez a táborhoz, hanem bármilyenhez – habár ma már nagy divatja van napköziseket, ovisokat vinni egyhetes kirándulásra. Sárát négyévesen már több helyre vittük, ilyen szempontból korábban érett. Péter még nem áll készen az ilyesmire. Őt még nem köti le semmilyen alkotóház, a közös játék is csak rövid ideig érdekes neki. Majd. Nem sietünk, lesz jövőre is nyár.
És most is van. Pepe vígan medencézik, játszik az udvaron. Nyaggat, hogy menjünk a kedvenc fürdőjébe, ahol sok óriáscsúszda van. Szeretné megismételni a tavalyi alkalmat, amikor egész nap csak csúszdázott, meg csúszdázott, és még egy kicsit elment csúszni.
