„E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra”
(Madách Imre)
A mosoly, igen, kérem, az arcát átrajzoló, zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel. De bevallom, én akkor erre, eléggé el nem ítélhető módon, nem figyeltem – motyogta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse.
Arcát nem titkolható zavar árnyékolta be, szégyellte, hogy az igazságnak még a felét sem merte feltárni, hogy nem beszélt az asszony szőke hajáról, amin úgy ficánkolt a nap, mint aratás előtt a lengő búzakalászon. És nem szólt a szemekről sem, amik a szemüveg mögül is olyan fényesen csillantak, mint a felhők közti sötét sikátorból integető csillagok. De nem merte említeni az asszony illatát sem, amit ugyan soha nem érzett, de tudta: egy így mosolygó arcot csakis édes illat lenghet körbe, igen, édes, mint az érett körte maszatos kölyök arcára csorduló leve.
Talán ez nem is fontos, mármint a vizsgálat szempontjából, mentette fel magát titkolt bűne alól, és máris könnyűnek érezte a terhét, mert a doktor szavai megértően csengtek. Az ügyet kivizsgáló pszichiáter csapat vezetője ugyanis azt magyarázta: ilyen lappangó veszélyre korántsem olyan könnyű felfigyelni, mint az ember hinné. A beteg teljesen normálisnak tűnik, semmi nem akadályozza a mindennapi munka elvégzésében, szavai nem akadozottak, sőt mi több, kommunikációs képessége egészen kiváló is lehet, ha megfelelő iskolázottsághoz jó családi háttér is párosul.
– Izzadás, heves szívverés, netán magas vérnyomás? Ilyen kórtünetek szóba sem jönnek, a beteg erőnléte jó, sőt, mondhatni akár kiváló is lehet – válaszolta a professzor egy kérdésre, de arra már nem elékezett, ki faggatta erről ilyen részletekbe menően.
– A deviáns, mondhatnám úgy, az átlagostól nagyon eltérő magatartást mégis mikor érezték már terhesnek a beteg közelében élők? – akart közelebb jutni az igazsághoz a fiatal nyomozó is, akinek rövid szolgálati ideje alatt ilyen cselekménnyel még nem kellett szembesülnie.
– Amikor háromszor is kimondta egymás után, hogy boldog. Igen, kifejezetten a boldogságról beszélt, meg arról, hogy ő jól érzi magát ebben a világban – magyarázta egy szemtanú. Hangján érződött, a beteg által kiváltott sokk nem pottyant ki a lelkéből nyomtalanul.
– És olyat is mondott, bizony, olyat is, hogy az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben. És még azt is mondta, hogy ember küzdj és bízva bízzál. Ezeket állítólag nem ő találta ki, valamiféle írók könyvében olvasta, de én efféle dolgokban nem vagyok járatos, mert én soha nem olvasok. Csak kérem: ez mindenképp szolgáljon a mentségére, mert én nem akarok rosszat senkinek, különösen ennek a nőnek nem, mert tulajdonképpen nem ártott ő senkinek, talán éppen a könyvek ártottak meg neki – zavarta ki szájából a szót egy öregasszony, aki látogatóban tért be a kórházba, és fájós lábára hivatkozva elköszönt. Kezében szipogva könnyezett a nejlon szatyor.
– Én is csak hasonlókat tudok nyilatkozni – nyomult az időközben adásra kész televíziós stáb közelébe a beteg egyik szomszédja. – Képzeljék, valamelyik szombaton azt tanácsolta a férjemnek, hogy amikor úgy érzi, nagy a bánata, gondoljon zöld mezőkre, hegyek sziklái között bukdácsoló finom vizű patakra. Vagy csak egyszerűen sétáljon ki egy falu határába, szívja magába a széna illatát. Netán telepedjen le a Tisza partjára, integessen a folyón hajózóknak, értse meg rekedt hangú matrózok messziről hozott üzenetét. Maguk szerint egy normális ember mond ilyeneket? – bámult bele a kamerába a szomszéd, nem is palástolta felháborodását.
– Valóban furcsa, hogy egy ilyen zaklatott, felkavaró információktól terhes világban előfordul ez a jelenség – hangzott az orvos szakértők egybehangzó véleménye.
„A beteg kétséget kizáróan boldog, de szerencsére nem ütköznek ki rajta annyira e jelenség jelei, hogy el kellene különíteni. Igaz, hogy kicsit hosszasabb orvosi kezelést igényel, amíg javíthatunk az állapotán, ám a tudomány mai állása szerint korántsem reménytelen a helyzete” – adta ki tájékoztatóját a kórház.
A beteg mosolya eközben nevetésbe csapott át. A kérdezősködőknek olyanokat állított, hogy az élet gondjai csupán azért tornyosulnak, hogy megoldjuk őket. Meg egyébként is: kit fognak már zavarni azok a kátyúk száz év múlva, amin megbotlik autónk is, életünk is. Élvezzük a hétköznapokat, higgyük el, hogy aki felénk közelít, jó szándékkal teszi. És fogadjuk el az ősi bölcsességet: ha a sors bezár előttünk egy ajtót, minden bizonnyal hamarosan ki fog nyitni egy ablakot – ölelt át egyszerre két embert is a beteg. Majd azt kérdezte: nem tud-e valamiben segíteni.
– Ekkor megint beszélt egy emberről, akinek azt mondotta bizonyos Madách úr, hogy küzdjön és bízva bízzon, de hogy miért parancsolt ilyet, és pontosan kinek, erről nem árult el közelebbit. Én kérem ezt a Madách urat nem ismerem, soha nem találkoztam vele, és semmilyen formában nem vállalok vele közösséget, még mielőtt bárki is félreértené. De a hitelesség, csakis a hitelesség miatt el kellett mondanom, már csak azért is, mert törvénytisztelő polgár vagyok, és mindenben szeretném segíteni a hatóságok munkáját – motyogta a kíváncsi újságíró fülébe egy magas, szikár férfi. Látszott az arcán, talpig becsületes, megfontolt ember, életét pontos és követhető szabályok szerint éli, de soha nem locsolt még vizet szomjas virágok földjére, éhes kutyának enni nem adott, koldus remegő kezébe pénzt még nem ejtett.
A tudósító – akinek korábban már többször elmagyarázta a szerkesztő, hogy a jó hír nem hír, és olvasottságot csakis véres történetekkel lehet növelni, de legalábbis szerepeljen benne vetkőzős celeb – az elmondottakat nem tartotta elég érdekesnek. Már csak azért sem, mert Madáchról hallott ugyan, azt is tudta, híres drámát írt (no, nem annyira híreset, hogy ő is elolvasta volna…). De úgy vélte, egy drámaíró nem sorolható sem a véres, sem a celeb kategóriába, ezért a hallottakat nem jegyezte fel a jegyzetfüzetébe.
A beteg furcsa, megint csak Madách úrtól idézett szavait – „E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra” – több televíziós csatorna, nagy megdöbbenést okozva, végül mégis közvetítette. Az asszonyról, aki csalódásait nagy ládába zárta, és tulipánok közé ültette a reményeit, hamarosan tanulmány is született. Legalább százkilenc. Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben. És a beteget – saját felelősségére – kiengedték a zárt osztályról.
Az asszony mosolyogva megköszönte, talán még nevetett is. A zárójelentést átadó ápolónőtől megkérdezte, gyerekkorában ragadt-e az arcára rózsaszínű vattacukor májusi szélben. Számolt-e zizzenő faleveleket, amikor az apja meglökte a hintáját, és az a hinta csak repült a fák koronája felé, de olyan sebesen, mint ami le akar szakadni a láncról, hogy felvigye utasát az égbe pásztornak a bárányfelhők közé?
– Nem. Soha – rázta tagadóan a fejét az ápolónő, és összezárta ajkait, nehogy a beteg felfedezze rajta azt a gúnyt, amit alig tudott már elrejteni.
– Kár…Talán majd később… – köszönt el az asszony, majd könnyű léptekkel futott át a téren, mosolyát akácvirágok szirmára szórta.
A város fölül elszaladtak a felhők, sárga fejű nap hegedült az égen, a parkban táncoló lányokkal ölelkezett a szél. Az egyik ház elé állított állványon dolgozó munkás, aki fél perce még a főnökét szidta, és a kicsi fizetés meg a magas árak miatt sopánkodott, fütyörészni kezdett. Füttyére madarak szálltak köré. A legforgalmasabb útkereszteződésben pedig egy üvöltöző sofőr pattant ki a kocsijából. Mélyet szippantott a levegőből, talán háromszor is, mert érdekes módon úgy érezte, a mellette kanyarodó autó jázminillatot lehelt a kipufogócsövén. Majd egy, az út szélén tétován ácsorgó asszonyra nézett, elnyelte a káromkodást, eszébe jutott, hogy régen tanult szerelmes verseket is. Meghajolt, „Bocsánat!”, siklott ki a száján a szó, és a bicegő öregasszonyt átsegítette a zebrán.
A mosoly, a betegen is megfigyelt furcsa, békességbe, örömbe mártott mosoly átrajzolta az autós arcát. És eltüntette, méghozzá egyetlen pillanat alatt, az öregasszonyból idős hölgyé nemesedett néni gondoktól gyűrődött ráncait is.
