Tíz éve is lehetett, amikor a palicsi Petőfi utcában, az egyik felújított házból, ahová új lakók költöztek, kihallatszott a hegedűszó. Valahol valaki hegedült valamit, ami szíven ütött, le is fékeztem a kerékpárom, a muzsika felemelkedett, mint a madár, majd visszahullt. Előtte is, utána is hallottam sok szép, nagyon szép zenét, de ez a találkozás a kivételes élményeim között maradt és marad ezután is. Később már a szomszédok is felfigyeltek rá, a környéken, ahol eddig általában csönd honolt, muzsikáló utcának nevezték el a Petőfi utcának azt a részét. Mint kiderült, Lajkó Félix és családja foglalta el új otthonát. Félix legszívesebben a saját műhelyében, a saját ,,kaptafáján“ alkotja a muzsikáját. A próbateremében, a saját rezidenciájában, aminek jó az akusztikája. Még mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, Félix elmerül a szoba csöndjében, komótosan csavar egy szál cigarettát, majd rágyújt. Ebben a furcsa füstszínű fényben eszembe jut, amikor az Újvidéki Művészklubban kamaszként elővette a hegedűjét, és egyenesen a mély vízbe ugorva elkezdett játszani az Ökrös zenekarral. És feltalálta magát, nem is akárhogy. Lássuk, mit is tud nekem mondani, erről is.
Lajkó Félix a Dombos Festen
– Szerettem ilyeneket csinálni, úgy gondolom, mindenkinek fel kell készülnie a helytállásra. A fordítottját is bírom, most például a Domboson oda jött két figura, koncert után, hogy együtt muzsikáljunk. Benne van a levegőben: ha jó a hangulat, akkor az ember szívesen játszik ismeretlen fiatalokkal. Ha nem koncertezek, egész nap itt vagyok fent, szerelgetem a hegedűt meg a citerát. Ez a két hangszer sok időt igényel. Ha az ember állandóan foglalkozik zenével, akkor egy idő után elkezd fájni a válla, a nyaka, olyankor a hegedűtartást próbálom megváltoztatni, hogy ne ugyanazon a helyen fájjon. Most jó hegedűm van. Váltottam vagy 20 hegedűt, biztos.
n Szerintem minden zenei jelenségnek megvan a maga tavasza és ősze. Zenéjükön keresztül hozzád kik hajoltak?
– Legelőször is nem a népzene volt, a még ma is élő, megmaradt népzene, hanem egy fekete, bakelit lemez, amiről Mozart szólt, és onnantól kezdve szorosabb kapcsolatba kerültem a zenével. Anyám vásárolta a lemezeket Magyarországon, ezeket hallgattam. Magának vette, de nálam kötöttek ki. Gyerekkoromban Bachot és Mozartot hallgattam, mert lelkesített a zenéjük, máig fogva tartja az érzékeimet, később Beethoven, Debussy hatása alól nem tudtam kivonni magam. Itthon játszani is szoktam őket. Belőlük tudok meríteni, olyan letisztult a zenéjük.
n Minden muzsikának egyedi arca van, nem gondolod?
– Nyitott voltam és ma is az vagyok bármire, olyankor érnek különböző hatások, sok mindent kipróbáltam, ma már nem fognék bele. A disco zenétől, a cigányzenén majd a klasszikus zenén át, a free jazzig, mindenbe belekóstoltam, hogy tudjam, miről szól, hogyan működik. Egyikkel sem akartam igazán foglalkozni, most sem akarok. Az volt a kihívás, meg tudom-e csinálni, végig tudom-e járni azt az utat. Mi ragadott meg ezekben? A játék, maga az élmény, amit a zene tud adni. Több klasszikus zenész nem akar bele kóstolni a könnyedebb műfajokba, nem is értem, miért. Mind a kettőnek megvan a maga adrenalinja, élménye. És akinek nincsenek és sosem voltak élményei, az nem is adhat élményt.
n Élmény nélkül nincs művészet: „Képzeld, meséli Anasztázia, ez a gyerek nem megy sehova, nem jár se csatangolni, se focizni a többi gyerekkel, ezt csak a zene érdekli. Vennék neki egy citerát. Jó, mondom, akkor menj el Budapestre Gáts Tiborhoz a Szinva utca 5-be, mondd meg neki, hogy én küldtelek, s válassza ki számodra a kisebbek közül a legjobb citerát.” – írta annak idején Dormán László a Magyar Szó mára már megsárgult oldalán.
– Így volt, anyám vonattal felutazott Budapestre, kiderült, hogy a mester csak rendelésre készít citerát, mondta anyám, hogy nem mehet haza üres kézzel, citera nélkül, úgyhogy a mester a sajátját adta el. Azóta megismertem őt, szoktam hozzá járni, javíttatni a hangszert, nemrég vettem tőle egy másikat is. Elkezdtem hát citerázni a kishegyesi asszonykórussal, az első citeratanárom, a nyugdíjazott postás, ő ajánlott be a zenekarba. Elindultam a Durindóra, a Gyöngyösbokrétára, turnéztunk az öregasszonyokkal. Sokan azt hiszik, hogy most tanultam citerázni, milyen jó ötlet a részemről. Pedig ez volt az első hangszerem. Hétfőként, hat órakor kezdődött a nyugdíjasok otthonában a próba. Aztán már a többi gyerek is bezsongott, elkezdtek citerázni, ennek köszönhetően megalakult az első saját zenekarom, a Húrszaggató együttes. Utána már nem volt elég a citera, csak hegedülni szerettem volna, semmi mást.
n Egyre fényesebb, lelket melengetőbb a zenéd, hangzásvilága egyre egyénibb lesz. Hogyan születik meg ez az egyedi zene?
– Egyszerűen lehetetlen, hogy olyasmivel foglalkozzon az ember, aminek a technikáját nem ismeri. Leülök, elkezdem pengetni a hegedűt, és egyszer csak bevillan egy ötlet, esetleg kettő, elkezdem ötvözni őket. A zeneszerzőknél általában létezik egy metódus, ami elméletileg követhető. Én az érzések után megyek, azokra hagyatkozom. Érzéseket akarok kifejezni. A közlendő valamiféle melankóliából jön, egy félálomszerű állapotból, nevezhetném átszellemültségnek, de inkább jóhiszemű melankóliának hívom. Az ember egy bizonyos érzelemre apellál, emellett az akusztikus izgalmak azok, amelyeket elérni próbálok. Meg kell várni, hogy ezek az akusztikus kísérletek zenévé álljanak össze. A hely is motivál. Ilyenkor azt lehet érezni, hogy mellém telepedett a nyugalom, a csend, a harmónia, ami kitölt. Őszintének kell lenni, mert akkor a zene is úgy fog szólni. Zenét szerezni fantázia nélkül nem lehet. Van egy téma, amit kibontok, néha visszatérek hozzá, néha másfelé tapogatózom. Nem írok le semmit, egyszerűen megjegyzem. Mindig a legújabb a kedvenc, ami számomra még nem tűnik elcsépeltnek, mert nem játszottam el ezerszer. A szám eredeti, belső címe mindig az, hogy Esz-dúr, G-dúr, A- moll, amiket felcserélek külső címekre. Ezek valamennyire kifejezik az adott témát vagy legalábbis összhangban vannak vele. Nem biztos, hogy igazságos ilyen fantázianeveket adni, de muszáj valamit kitalálni. Hogy az emberek ne álljanak értetlenül a szokatlan előtt. Vagy érzi és szereti valaki a zenémet, vagy nem, akkor pedig kár minden szóért. Én mindig oda vágyódom, ahol játszhatok, ahonnan erednek az álmaim és ahol el is tűnnek.
n Szükséges időnként befelé hallgatózni. Magunkban nagytakarítást végezni. Te is így véled?
– A folyamatos gyakorlás, amit becsülettel elvégzek mindennap, az maga a kísérletezés. Feszegetem, hogyan lehetek még jobb, vagy próbálgatom, hogyan tudnék új kinyilatkozásokra rátalálni. Estére már méltányolom az aznapi teljesítményemet. Másnap elölről kezdem, vagy folytatom. De meg kell próbálni. Mindent tudni kell ahhoz, hogy a legváratlanabb helyzetben is autentikus dolgot tudjak produkálni. Amikor a színpadra kerülök, elvonatkoztatok ezektől a dolgoktól, a technikának, az elméletnek zsigerből kell működnie, hogy feloldódjak a színpadi szférában.
n Szerintem az improvizáció a belső energiákat a szív köré csoportosítja, a rögtönzés talán közelebb hozhatja a fényeket, amelyek éltetnek minket.
– Azért jó az improvizáció, mert az számomra valamilyen szinten egy kimondott szó, egy gondolat, ami abban a pillanatban igaz. Visszahallgatva már nem biztos, hogy igaznak tűnik, de akkor, abban az adott pillanatban igaz. Amikor egyedül vagyok a színpadon, akkor tudok legszabadabban, legoldottabban játszani. Minden alkalommal bele tudom szőni az aktuális hangulatomat a nótába, akármit is játszom. Bármikor jól érzem magam benne. Úgy játszani, hogy az meseszerű legyen, hosszabb hangokat, messzebb hallatszó hangokat muzsikálni, hosszan improvizálni. Dramaturgia, feszültség, megoldás és befejezés, ennyi. Másokkal is szeretek játszani. A közös zenélést nem lehet igazán megmagyarázni. Elismert zenészek kezdetben próbálgatják egymást a színpadon – a hangszerek elkezdenek válaszolgatni egymásnak – hogy aztán természetes könnyedséggel rögtönözzenek. Egyszóval megvan a zenei spontaneitásuk, és az improvizáció itt kezdődik. A zenei összefüggések is megvannak, akármelyik országból származik is az ember. Természetesen mindenkivel másképp működik. Alexander Balanescu világhírű román származású hegedűvirtuózzal számos alkalommal játszottam már együtt, ő nyitott az improvizálásra, a gondolatai is hasonlóak az enyémhez, ilyenkor két hegedű hangjai olvadnak össze. Vele nincs előre megbeszélt téma, nincs próba, felmegyünk a színpadra és elkezdünk játszani. Egymásnak adjuk a labdát, az egyik viszi tovább, a másik rásegít. Aki zenében gondolkodik, annak egyértelmű, hogy ez hogyan működik: Dresch Mihállyal, Brasnyó Antallal, Sidoo Attilával, Balázs Jánossal lehetett így rögtönözni. Érdekes volt Min Tanaka butoh táncossal fellépni hozzávetőlegesen 10 éven keresztül (Szegeden, Prágában, Japánban meg itthon is, több helyen). Izgalmas világ a japán mozgásművészet, egyedülálló. Olyannyira individuális a Tanaka, egy jelenség! Ha tehetem, rezzenéstelen arccal figyelem a mozgás tempóját, az arckifejezésének a hangulatát, zenémmel megtámasztom erős kisugárzását. Ugyanakkor nagyon oda figyel a zenére és reagál rá, arra mozog, amit én játszom.
Kevés olyan művész van, mint Lajkó Félix, aki amikor a színpadon muzsikál, száz százalékban eggyé válik, azonos a zenével, amit játszik.
– Ha valakinek az egyénisége nem sugárzik ki valamilyen rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon, akkor elillan a koncert heve. Azt veszem észre, egyes pillanatokban már nem is létezem, elsodort az áradat. Transz közben odahallgatok, és akkor működni kezd a belső kontroll, amely enged vagy visszafog. Sokszor helyesen működik. Ha az embernek nincs valamiféle dramaturgiai érzéke, akkor az improvizáció is fejetlenné válik, és ez fordítva is érvényes.
n Mindenütt a világon értő és érdeklődő a közönség?
– Észre lehet venni a csöndet, a figyelmet, a közönség hullámait. A zenélés kétféleképpen öröm, az egyik a muzsikálás öröme, a másik, hogy a muzsikát át tudjam adni az embereknek. Az a dolgom, hogy zenével olyan dolgokat meséljek a világról és a belső életről, melyeket csak így tudok érzékeltetni. Vajdaságban keveset játszom, Magyarországon kifejezetten kedvelnek. Amikor kimozdultunk Európából, és Kínába, Japánba utaztunk, kihívás volt számomra azokat az embereket megfogni, hiszen nagy az eltérés a kultúrák között. Ha meghallgatok egy kínai operát, elképedek, mennyire más, ami azon a szöveten átüt. A kultúrájuk távol áll tőlem, ugyanúgy számukra is idegen a miénk. Némelyikük talán hallott európai zenét, de számukra ez külön jellegzetesség. Amikor készülődtünk Kínába, előírták, hogy olyan zenét is játsszunk, amit az ottani közönség is ismer. Attól tartottak, hogy nem fognak a zenénkből érteni semmit. Nem voltam rá hajlandó. Aztán a végén kiderült, hogy szerették a zenénket. Alapvetően muszáj, hogy legyen a zenében valamilyen elemi hatás, hogy mindenki egyaránt megértse. Egy-egy témát más-más hangulatban, sokféle oldalról és őszintén közelítettem meg. Sohasem pályáztam mindenáron babérokra meg hírnévre, ez most sem tesz elbizakodottá, ugyanakkor tetszik, amit csinálok, amit diktál a szívem. A sztárság, az egyfajta életvitel, és néha tudom kezelni, néha meg nem tudok vele mit kezdeni. Bele gondolok, megéri-e, hogy az ember ismert. De ha nem kapnék ekkora visszhangot, akkor nem biztos, hogy lehetőségem lenne ilyen szinten csinálni a dolgomat.
n Te a hangszereddel együtt lüktetsz, szárnyalsz, élsz meg titkos beavatásokat, ezernyi pulzálást, szaggatod a húrjait, gyűröd, rezgeted, öleled, simogatsz vele, megtartod fölszívó erejét, amikor magába szív új, erős és eredeti zenét. Zenét, mely szép, hajlékony, szívós. Olyan hangokat bűvölsz ki belőle, melynek belső tüze, sugárzása, intenzitása van. Nem láttalak hegedű nélkül.
– Szerintem se láttál, mindig velem van a hegedű, mert bárhol elő lehet venni, bárhol lehet gyakorolni vele. A hegedű a kezem meghosszabbított része. A citera is az, de másképpen. Hiszen én nem csinálok mást, csak zenélek. Azért szeretem a hegedűt, mert ez a négy húr eléggé beszűkíti az ember lehetőségeit, innentől kezdve minden a fantáziára van bízva. A citera hangja beszippantott. Kinyílnak a húrjai, egyik hang a másik után. A koncerteken végig ott a citera is.
Ha az ember Palicson telepszik le, sokszorozottan élvezheti azt a környezetet, és azt a tájat, és az ottani kellemességeket. A városiasságnak a merevítő, hatalmassá növesztő hatásai nincsenek meg.
– Palics romantikáját szeretem, a századeleji villákat, a fákat, a parkokat, a tavat, a tikkadt nyarakat, a helyet, ahol a világ legszebb téli éjszakái játszódnak le. Itt az otthonom, a családom, a barátaim. Az otthon leginkább még az a hely, ahol jól lehet dolgozni és szeretni. Azok teszik otthonossá, akik benne laknak. Van egy öreg alföldi paraszttanyánk, legelővel, lovastanyának használjuk. Három lovunk van. A tanya is ad tennivalót. A tanyán szedem a bodzavirágot, azt iszom télen. Ellenpontozza a sok utazást, fellépéseket. Itthon nem arra vágyok, hogy megannyi ember nézzen és őrjöngjön a zenémre, hisz ez megvalósul a koncertteremben, amikor a zeném és a néző befogadóképessége összhangba kerül. Fordítva is érvényes, amikor elegem van a pörgésből, amikor már nehezemre esik a nyilvánosságnak megfelelni, olyankor haza jövök és körülöttem csönd van. Tulajdonképpen mindkettőnek megvan a maga szépsége is. És tényleg élvezem. Nem jó, ha az ember túlzásba viszi. Amikor nyaralok, akkor nem csinálok semmit.
n Bár zenédben különböző régiók dallamai fonódnak össze, nem nehéz kitalálni, melyik táj motívuma áll legközelebb hozzád.
– Nem lakom városban, van tanyánk, most már nem járok sűrűn ki az erdőbe. Az erdő azonban bele ivódik az emberbe. A természet iránti érdeklődésem korán, gyermekkoromban kialakult, már akkor megszerettem a növényeket, különösen a fenyőfákat, és azóta is tartom velük a barátságot. A hangversenyek fáradalmait hamar feledtetik azok a meghitt pillanatok, melyeket a természet biztonsága nyújt. Az erdő, ahova kijártam, Kelebia és Magyarország határán van. Annak idején rájöttem, másképp szól az erdő, a fenyőerdő, mint akármi más. A nyárfáknak is különös az akusztikájuk, de nekem a fenyőé tetszik, van neki egy keménysége. Vissza-visszahozza az embert az erdőbe maga az illat, egy lehulló toboz hangja. Mindezt érezni szeretem. Hogy is mondják ezt? Átengedni magadon azt az érzést, amit a hely sugároz. Weöres Sándor egyik versében fekszik Sanyi a füvön, nézi a felhőket, és bele mossa magát ebbe a kékségbe. Ilyesmi történik velem is felhőnézegetés közben, ez a kék ég elborítja az agyamat. Egészen különlegesen hat rám. Utána tisztábbnak érzem magam. Nemrég Erdélyben voltunk, s azok a hatalmas sziklák a Békás-szorosban fantasztikus látványt nyújtottak, ugyan nem voltak felhők az égen, inkább köd terítette be, s ahogy abban a fehérségben felsejlettek a sziklák, megragadott. Erősebb lettem tőle. A természet az emberből mindig kihoz valamit.
Kappel Edit lóidomítóval, aki finom, erőszakmentes módszerekkel idomítja a lovakat, készülünk egy új produkcióra. Ezt semmihez sem lehet hasonlítani. Felém közelít egy ló, és én hegedülök halkan a fülébe, olyan finoman játszok, amitől nem ijesztem meg és nem rohan el. A lovaknak rettentően érzékeny a fülük, és bármitől megijednek. Ha gyorsan zenélek, gyorsan szaladnak, az biztos, hogy a zene gyorsaságára, intenzitására, „idegesítőségére” reagálnak. A hegedűszót a közönség is hallja, nem játszhatok össze-vissza.
n Annyi mindent elértél, amit nem is reméltél, vagy eszedbe se jutott elérni. Ugyanakkor ráeszmélsz arra is, hogy minduntalan újra kell kezdeni.
– Huszonéves koromban azt hittem, hogy mindenre rájöttem, hogy technikailag felkészült vagyok, és a lélek sem hiányzik belőlem. Most rádöbbentem, hogy oly keveset tudok. Ahogyan a bensőm diktálja kísérletezem, mert olyan dolgokat őrizek magamban, amelyek erre késztetnek. Aki kevésbé megy elébe a dolgoknak, az sosem fog jól játszani. A zene nagyon leköt, betölti az életemet. Legtöbbször feszegetem a határaimat. Ez visz előre. Félek, ezen az úton nem tudok töretlenül haladni, de talán az út egy részét megtehetem. Gyerekkoromban, amikor már sejtettem, hogy zenével fogok foglalkozni, azt képzeltem, hogy ettől majd megváltozik a világ. Szerintem ez a szemlélet gyönyörű, de ugyanakkor gyermeki. És ez nem baj. Akkor járhatok ma is szerencsével, ha gyermekként engedem át magamon a dolgokat. Szerintem mindenki valamilyen mesében él, nem mindegyik tündérrege, és nem minden mesének jó a vége. A mese, mint mindenkinek, nekem is a boldogság keresését jelenti. Az, hogy zenével foglalkozhatom, valami pluszt ad ahhoz, hogy jó irányba haladjak. Ez már nem csupán a zenéről szól, hanem arról a bizonyos mesés fordulatról, hogy egyszer jóvá és boldogabbá válik a világ.
