2024. április 19., péntek
Tollrajz

Talpraállási kötelezettség

8. rész

Mottó: „A ház akkor jó, ha csak egy gondolat van benne.”(Makovecz Imre)

Minden igaz gondolatunk a megmaradásra vonatkozik. Évszázados alázatunk és türelmünk azt jelenti, hogy a megmaradás igényének érdekében végig csupán élni szerettünk (volna) minden támpontos és valószerűnek tűnő helyrehozatali lehetőséggel. Mert csak(is) így lehet(ett) (újra)rendezni a sorainkat. De mi hány házban lakunk?

A kor megváltoztathatósága és az önkifejezés érzete

Ki érti ezt? Egyrészt a forradalmi váltások az értelmiségi létben: divatosak, és talán tényleg nélkülözhetetlenek a fejlődéshez. Holott évszázadokon át azt tanították, és még a Széchenyi István-i vagy Benedek István-i igazságok is azt tanítják, hogy fejlődésünk záloga az örökségünk továbbvitele, és átadása az igazi, kötelező feladat(vállalás)unk. Mert a szellemi örökséget megbecsülni úgy kell, és azt a lehetőségek szerint gazdagítva érdemes továbbadni. Mégis egy folytatólagos fejlődés érdekében. Csakhogy még a népi kultúra és a népművészet esetében is eljön az ideje a nagy töréseknek, a divatozó változásoknak, és ez valamiféle szükségszerű bipolaritást jelez. A frissítő újszerűség vonzalmának/kísértésének ellenállni senki sem tud. Ezért kalandvágyásunkban óvatosan vagy mohón minduntalan új utakat keresünk. Holott a tömbszerűségben megmaradás igézetével, a hagyományok fenntartásával átmentenünk és megőriznünk kell a régi értékeinket. Ugyanakkor becsülnünk lehet az újat és létrehozóit, tehát azokat is, akik merészségükkel új eszméknek éllovasaivá váltak.

A hangulatkeltés-implantátumok az évszázados hagyományok helyett az új eszmékre összpontosító modernizálódó világ művészének nem mindig kedveztek. Nevezhetjük ezt valamiféle kezdeti lemaradásnak, de a délvidéki művészeknek emiatt aligha lehetett lelkiismeret-furdalásuk. Aki a trianoni békediktátum után bekövetkezett határmódosítások hazaféltésérzetét megélte, a nagy életviteli változások miatti kiszolgáltatottságérzetében egy időre dezorientálttá vált, majd szinte egyszerre tudhatta magát kényszeredett megalkuvónak és megmaradásáért küzdő, vakmerő úttörőnek.

Párhuzamok

Mindig azt hittük, hogy a politikai légköri viszonyok és a különféle töltetű művészetek összhangzata véletlen, hamis, elhanyagolandó látszatállapot. De rá kellett jönnünk, hogy a művészet mindig is az életünk része(se) volt, ha ugyan nem a valódi hordozója a különféle mély meg- és átéléseknek, a közösség fizikai létét is átható/befolyásoló állapotoknak. Egyben pedig a lélektani, vallási, „uralmi állapoti”, vagyis politikai ideológiáknak. A mindenkori művészet eszköze és gyakran a vesszőparipája a politikum is, hiszen mindenképpen a nyilvánosságra törekszik: meggyőző elkötelezettje valamilyen meglátásnak, amit mindenképpen ki akar fejezni. Kinyilvánítani vagy csupáncsak jelezni a jelenlétét.

Természeténél fogva tehát a mindenkori művészet mindig is képes volt a legközönségesebb látszattematikáival is megragadni és átszűrni önmagán a korok hangulatát. Elvont jelképes üzenetekbe csomagolni, továbbadni a társadalom minőségi és hangulatingadozásait, és ügyesen elnyerni a társadalom rétegeinek a figyelmét/érdeklődését. A művész általában nem sokat mérlegel, mert életbevágó feladatrészének tekinti, hogy a számára érdekfeszítő és rejtetten vagy nyilvánvalóan időszerű élményeit/megélésmozzanatait kijuttassa a nyilvánosság, a kalandor valóság dimenziójába.

Az önfeladás kísértete

Hogy miféle zűrzavart, szinte helyrehozhatatlan állapotokat okoz egy eszement háború után a mindenképpen elérni akart, kierőszakolt határváltás, amely a meglévő társadalmi, gazdasági és értelmiségi felépítmények szövedékeit roncsolja? Amikor is egy ismeretlen vagy frissiben létrehozott, idegenszerű eszméket hirdető hatalmi képződmény szolgálatába kellene állnia mindenkinek. Beleértve azon élvonalbeli alkotókat is, akik a törés pillanatáig a közösségi beágyazottság hasznosságának boldog tudatában magabiztosan működhettek. Mely esztétikai újításokat szorgalmazhatták volna tovább: mégis, amelyek határokat, kereteket (még nem) bontottak?

Az európai új művészeti irányzatok felelőssége is elsősorban az újításokra terjedt ki, és abban nyilvánult meg, hogy az mindenféle idegen elemeket magába szippantva, azokat variálgatva, az új világot vágyva létrehozni igyekezett valami újszerűt, amely a művész lelkét melengethette. Ekkor még a modernizálódó kor új tanait hirdette, és haladásában leginkább a „megkövült” hagyományos esztétikum elvetésére, tagadására buzdított. A kor független művészének nem volt lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy elvetni igyekezett a régi művészeti hagyományokat, hogy elfeled(tet)ni próbálja a művészeti múltat. Elsősorban, mert élni akart a felfedezéseivel, és helyet keresett magának a nap alatt. Kissé ellentmondásosnak látszik ma, hogy az elvetélt tanok vizuális értékrendszerét szétcincálva a későbbiekben összetevőit mégis tovább kellett használnia? Kellett, hiszen nem tudott mit kezdeni a régi roppant gazdagságával, és lehetetlen vállalkozása lett volna egy teljesen új világ megteremtése. Az ugyanis fellángolva is csupán részelemeket tartalmazott.

Nincs új a nap alatt, csak néma küzdések vannak

Az új magyar művészet az első világháború után is különleges lett és maradt, különleges státuszt kapott a (nemzetközi) művészettörténetben is. Akárcsak a 19. századi történésében, amikor a nemzeti nagyságunkat éltető mozgalmak által támogatottan „revíziósra” sikeredett, és a legsikeresebb vonulatát historizmusnak hívták. A nemzeti romantizmus karjaiból a századvégig kikeveredett, de ekkorra már a felvirágzó nemzetközi szecesszió motívumkincseiből merített. Végül tudatosan, a magyar népművészet kincsei segítségével ismét egy eredeti, különleges és erőteljes díszítő jellegű magyar művészeti stílust, mondhatni stílusremeket teremtett. Szinte párhuzamban a nemzetközi avantgárd törekvéseinek egyre szélesedő kondenzcsíkjával.

Mintha lemaradása lett volna azzal szemben. De talán nem így volt… Az első világháború után a nemzeti nagyság tudata még élt mindenkiben. A művész mind a szellemi, mind az esztétikai örökséget tudatosan vagy öntudatlanul is beleálmodta, belesulykolta, beleépítette az alkotásaiba. Tehát a szellemi örökségünk érzetét mértékkel, de magas fokon izzítva mindig is megtartotta.

A trianoni álszent békeszerződéssel sok minden reményvesztetté, köddé/ködössé vált. A határmódosításnak álcázott körbenyirbálás révén nem várt nehéz helyzetbe kerültek a művészeink is. Kénytelenek voltak igazodni az új helyzethez, és kétszeres elővigyázatossággal léptek az ismeretlenbe… A sajátjukat idegen tanok időszerűségeivel kellett összevetniük, de azokhoz idomulniuk is kellett. Ha ugyan nem akartak elszigeteltségben élni, az új országformációk nemszeretem-ölelésében. Esetünkben ébredező, morálisan is lekicsinylő újnacionalizmusok éhes, dominálni vágyó közegében. Amelyek évtizedekig hatottak ránk, de többnyire alakítottak, csiszoltak is rajtunk, csakhogy koptattak is bennünket. (Pár évtizeddel később a partizánvilág mutatta meg igazán, hogy mily hatékonysággal.)

Féltett szellemi örökségünket még így is sikerült átcipelnünk a túlsó partra. Trianon után is: majd mindent megmentettünk. (?)