Sok szülőtől hallom a panaszt, hogy a tizenéves gyerekével nem találja a hangot. Bármit mond, mintha a falnak beszélne, és ez még a jobbik eset. Van, amikor egyenesen azt érezteti vele a fiatal, hogy az ellensége. A szülők kétségbeesve töprengenek, hogy mit rontottak el, próbálkoznak, noszogatják a tinédzsert, hogy megnyíljon végre, hogy legalább elmondja, mi a baja a szülőkkel. Ezek az alkalmak legtöbbször felesleges vádaskodásba torkollanak, mivel maga az érintett tini sem tudja, miért unja végtelenül az őseit.
Ez egy olyan meccs, amelyből mindenképp a szülő fog vesztesként kikerülni, ha nem fogadja el a kamaszkor sajátosságait. Françoise Dolto neves francia pszichológus gyönyörű hasonlattal élve próbálta közérthetővé tenni, hogyan is képzeljük el a pubertáskort. Ő ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A homár, amikor páncélt vált, előbb elhullatja az eredetit. Amíg kialakul az új, védtelenné és sebezhetővé válik. Sok veszély les rá. Ilyen a kamaszkor is. Az új páncél temérdek könnybe, verejtékbe kerül. A kamaszkor: a homár drámája…”
A tinédzserkori hormonváltozások, amelyek elősegítik, hogy a gyerekből felnőtt váljék, labilissá, érzékennyé és magába fordulóvá teszik a fiatalt.Ha szem előtt tartjuk azt, hogy a kamasz gyerek természetes élettani folyamatok hatására távolodott el tőlünk, akkor elfogadjuk, hogy a folyamat végén újra közel kerülhetünk egymáshoz. Ez azonban attól is függ, hogy gyerekünk kamaszkorában tevékenységünkkel mennyire ássuk ki és mélyítjük el a köztünk lévő szakadékot.
Ha a gyerek érzi, hogy szülei elfogadják őt, még akkor is, ha vannak viták, veszekedések és meg nem értések ebben az időszakban, akkor a pubertás elmúltával visszakapjuk őt megújult valójában. Ha azonban a gyerek azt tapasztalja, hogy kibontakozó személyiségét, kialakuló egyéniségét elutasítják, és a saját elképzelésük szerint szeretnék formálni a szülei, akkor bizony feltételezhető, hogy fiatal felnőttként eltávolodik tőlünk, és a kommunikáció és a kapcsolat egymás közt továbbra is a „Hogy vagy?” – „Jól!” szintjén reked meg.
A kamasz gyereket nehéz irányítani, nem fogadja el a felnőtt autokratikus nevelési stílusát, és lázad ellene. Véleménye szerint alanyi jogon nem jár tisztelet az idősebbeknek, azt ki kell érdemelni tőle, és egyébként is mindent megkérdőjelez, amit kimondunk.
Ha azt szeretnénk, hogy a tinédzser meghallgasson bennünket, akkor próbáljunk hozzá úgy szólni, mint ahogy azt egy másik felnőtthöz tennénk. Tekintsük őt partnernek, és ne akarjuk ráerőszakolni a számunkra evidensnek tűnő dolgokat. Sokkal messzebbre jutunk, ha kifejezzük aggodalmunkat, saját érzéseinket, félelmeinket a viselkedésével, öltözködésével, választásaival kapcsolatban, mivel a tizenévesek rendkívül érzékenyek, könnyen beleélik magukat mások lelkiállapotába. Együttérzést keltve bennük nagyobb eséllyel küldenek értesítő üzenetet a nyári fesztiválról, hogy odaértek, jól vannak, és mikor érkeznek haza, mintha megfenyegetnénk őket, hogy legközelebb nem mehetnek sehova.
Fogadjuk el, hogy tizenévesekkel körülvéve az ember vagy belepusztul az aggodalomba, hogy a kamaszok egyáltalán nem hajlandóak a számunkra elvárt módon élni, gondolkodni, létezni, vagy felismerjük ebben a nehéz helyzetben a tanulási lehetőséget, amikor nemcsak a kommunikációs stílusunkon javíthatunk, hanem elfogadásra és alázatra is nevelhetjük saját magunkat. A serdülő tizenéves egy önálló individuum, aki mindenképpen saját magát fogja kibontakoztatni, tetszik-e ez nekünk, vagy sem. A kérdés maga csak az lehet, hogy milyen helyet foglalunk majd mi el az ő életében.
