Hát ez itt a baj. Hogy esténként „ki-ki nyugalomban” öblös fotelek mélyén egy képernyőre mered. Csakhogy ez Szabadka, nem pedig egy tanya – ahol egyébként sem fotel, sem tv nem volt –, melynek világáról anno Arany verset írt, s mely költeményben az a bizonyos cserebogár nagyot koppan, azután elhallgat. Most az koppan nagyot, és hallgat el, aki szórakozni, énekelni vagy táncolni vágyik. Legalábbis Szabadkán. Picit mintha elpihent volna a valaha volt pezsgő éjszakai élet. Itt ez a gyönyörű szecessziós város, ahol a szórakozóhelyek többsége hétvégenként pang az ürességtől. A korzó üres. Pedig van program dögivel. Csak a fogyasztók fogyatkoztak meg. Vagy nem is pang semmi, csak én járok rossz helyekre? Lehet, hogy lemezt kéne váltanom, s áttérnem valami menőre. Cecára vagy keményvonalas technózenére.
„Kávéházi sarokasztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.
Diskurálunk, elpletykázunk
Egyről-másról, sorba –
Másképpen a téli este
Rém unalmas volna…” (Ady Endre: Kávéházban, részlet)
Hrabal sörözött, Jeszenyin a vodkát nyakalta, Ady kedvence a konyak volt, Weöres és Krúdy pedig a borra esküdött. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy miközben nyakaltak és esküdtek, beszélgettek. Persze nem azt mondom, hogy ők négyen egymással, de mind ott ültek egy színházi előadás után kedvenc kávéházukban a sűrűn gomolygó dohányfüstben.
Szerencsére Szabadkán még jócskán van választék, ami a szórakozóhelyeket illeti. Van helyük a picit elvontabb, underground zenét és romkocsmásabb hangulatot kedvelőknek (pl.: Studio 11, Cortex, Grunf), a mainstream vonalon mozgóknak, akik szeretik, ha valami „fenszi”, azaz menő (pl.: Borsalino, Sax, Boss Restaurant), a jó borokra vágyók is megtalálják a nekik való helyeket (pl.: Klein House Social Bar), és az elektronikus zene szerelmeseinek is van fészkük (pl.: Code vagy Palics nagyobb diszkóklubjai). Sorba veszünk néhányat, s megpróbálok rájönni, jól látom-e ezt az ürességet, vagy nem, s arra is, mi változott, és miért változott az elmúlt években, ami a szórakozási szokásokat illeti.
RÉGEN MINDEN JOBB VOLT?
Miroslav Jovančić festőt, zenészt kerestem fel először, hogy kifaggassam fiatalkoráról, régi kultikus szabadkai helyekről, számára fontos kocsmákról, hisz azért sokszor hallani a régi korzózásról. Arról, amikor még bankok helyét kávézók foglalták el, s menő volt csak úgy végigsétálni a szabadkai korzón, ahol az emberek találkoztak, megálltak egymással pár szót váltani, fagyit nyalni, vagy leülni a kávézók egyikébe nézni a lassan hömpölygő tömeget.
– Az első, ami eszembe jut, hogy középiskolás vagyok, zenesulis. Akkoriban volt két legendás kocsma a Korzó elején, ezek voltak a Belgrád és a Zagreb. Mi, zenesulisok szerettünk oda járni, mert egy nagyon jó banda játszott, mexikói és dél-amerikai zenét. Ők voltak a La Paloma. A koncert és a buli eltartott majdnem reggelig. Mi persze csóró középiskolások voltunk, pár sör és egy tányér sült krumpli felett üldögéltünk végig, s nemegyszer onnan mentünk iskolába másnap reggel. Akkoriban jobban éreztem Szabadka „város-feelingjét”. De lehet, hogy azért, mert fiatal voltam, több energiával. Akkoriban többet foglalkoztak a fiatalokkal. Ez egy nagyszerű időszak volt.
De hát ma is vannak képzések, szakkörök, foglalkoznak a fiatalokkal.
– Persze, nem is azt mondom, hogy nem, de akkoriban, a hetvenes évek végén nagyon sok fiatal zenekar volt Szabadkán, s lehetőséget is kaptak, hogy a városháza egyik részében próbáljanak. Mi is. Pezsgő élet volt, s rengeteg zenekar tolakodott ezért a lehetőségért, pláne mivel fellépési lehetőség is járt vele. Sokkal több szórakozóhely működött, s mind tömve. Palicson a Bele Ruže és a Crvene Ruže kávézók. Ezen a két helyen cigányzenekar játszott minden hétvégén. Most nincs kocsmakultúra, de azt veszem észre, hogy másmilyen sincs. Lassan kihaló fogalommá válik a kultúra. Látványos volt ez a folyamat, s már a katonaság utáni években, a nyolcvanas évek elején éreztem, hogy ez nem lesz jó. Hirtelen megjelentek olyan tartalmak, amelyek teljesen szétmartak minden mást.
Mégis mit és hogyan?
– A jugoszláviai szellemet, a nyitott, művelt, értékekre másképpen figyelő társaságot. Megjelent az az ijesztően szörnyű zene, amely üres és semmitmondó. Olyan ez, mintha zabálnál, de nem tudnál jóllakni soha, mert az ételnek, amit eszel, se íze, se bűze, nem látod, hogy levegőt tömsz magadba. S ez lezajlott a zenében, kultúrában, oktatásban. A képet el lehet ferdíteni úgy, hogy csak bizonyos felületét lásd – ezt hívják manipulációnak. Megmondják, hogy mostantól kezdve mi a fontos, a többit elfelejtetik veled. Nem akarom, hogy „jugónosztalgiának” hasson, amit mondok, de tényleg sokkal jobb társadalom volt az, mint ez a mostani. Tartalmasabb, értékesebb, életképesebb. Ezek a tartalmak pedig lassan elvesznek, eltűnnek. Nem beszélünk róla, senkinek sem kellenek, s egyszer csak végleg elvesznek. De ez is a cél. Lassan, mint ahogy a békát főzik, lassan melegítik alattunk is a vizet, nehogy a hirtelen forróságtól kiugorjunk belőle.
Ennyire rossz a helyzet?
– Van néhány utca Szabadkán, ahol még zajlik az éjszakai élet, csak nem mindegy, hogy milyen minőségben. Van igény a szórakozásra, csak sajnos a rosszra. De ez nem szomorú, inkább érdekes. Művészet, szociológia, tudomány szempontjából érdekes idő az, amit élünk. Nem a legkellemesebb, de a művészet mást sem csinál, csak kommentálja a politikát, társadalmi helyzetet, forróbbnál forróbb témák jönnek elő nap mint nap. Szíria vagy a migránsválság, az emberi jogok, a melegek helyzete, és még sorolhatnám.
„ZSENINEK KELL LENNIE ANNAK, AKI AZ ITTENI KÖZÖNSÉGET MEG TUDJA LEPNI VALAMIVEL”
Van egy hely Szabadkán, ahol szinte heti rendszerességgel lépnek fel hazai és külföldi underground zenekarok. Punk, jazz, rock, szintipop s egyéb őrült zenei kavalkád található meg ebben a polgári házból átalakított koncerthelységben. Ez a Studio 11. Voltam már telt házas koncerten is náluk, illetve az is megesett, hogy csak öten hallgattunk egy kiváló portugál zenekart vasárnap este tízkor. Azt azonban senki sem mondhatja, hogy a Studio 11 a mindenki által közkedvelt zenészeket teszi elénk azon a bizonyos tálcán. Aki mindezt válogatja, nem más, mint Sirbik Attila, aki emellett a Symposion folyóirat szerkesztője is. Nem tetszik neki az underground jelző.
– Az úgynevezett underground színtér alkotói szinte soha nem használják ezt a címkét, és ezért kívülről, az akadémiai elefántcsonttornyok távlatából és/vagy a mainstream művészet perspektívájából ráerőltetett jelzőként hat. Az információs technológiák, open source szoftverek, audio- és videokütyük gyors fejlődése miatt, amelyek magukkal hozták a produkciós eszközök demokratizációját, illetve ha ehhez még hozzávesszük, civilizációnk milyen csillapíthatatlan éhséggel veti rá magát az új kifejezésmódokra, levonhatjuk a következtetést: elég, ha egy szerző kellő ideig és kellő odaadással összpontosít a munkájára, előbb-utóbb a kulturális színtér részévé válik. Undergroundnak maradni így csak paranoid elszigeteltségben lehet, a köreidet folytonosan szűkítve, bővítés helyett. Mert még azok az értékek, művészi kifejezésmódok, ellen-értékek és viselkedésformák, amelyek az undergroundot képezik, sem problematikusak többé. A liberális kapitalizmus korában a mainstream már nem támadásként és a fennálló, hagyományhű dogmák megsemmisítésére tett kísérletként érti az undergroundot, hanem konstruktív kritikaként. Az ún. underground a mindennapi vizuális és erkölcsi tapasztalatokat körülfogó határok és keretek szétfeszítésében érdekelt, és a társadalmi valóságunk bástyáit képező megposhadt értékrendek problematizálására és felforgatására törekszik. Közhellyel élve a mi szerbiai mindennapjaink szélsőségesek, embertelenek, velejükig ellentmondásosak. Miféle underground tudná ezt a valóságot még inkább felfordítani, vele megküzdeni? Zseninek kell lennie annak, aki az itteni közönséget meg tudja lepni valamivel.
Hogy nézne ki számodra az ideális éjszakai élet?
– Sohasem voltam idealista. De legszívesebben segítségül hívnám a gazdagok, a jól értesültek, a jó időben vagy jó helyen születettek, a politikai kalandorok és hazárdjátékosok, kommunikációs zsonglőrök és a gazdasági szerencselovagok kísérleteit, mind egyszerre. De szerencsétlenségemre, ehelyett a mindenféle biotechnológia és géntechnológia által elkerült purhab-nyomoroncok néma nagy csinnadrattája vonul végig az éjszakán, dehumanizált raktárhelyiségekből és pincékből bújnak elő, akiknek a legnagyobb ellensége az UV. De ezt jól tudják, mert nem győzi őket elégszer figyelmeztetni a nagy japán purhab-termékszellem, akin azért van úszósapka, hogy a város vezetői ne ismerjék fel benne az önállóságot.
HOL ZAJLIK AZ ÉJSZAKAI ÉLET, KEDVES FIATALOK?
Ha valaki, hát a középiskolások csak tudják, hogy hova jár a generációjuk. Mert azért mégiscsak ők az a réteg, akik megtöltik a szórakozóhelyeket, nem az ötvenesek. Szóval hol szórakoznak? Ha a városban, akkor miért nem látom őket? Sajnos az ő véleményük sem rózsás. Szerintük kevés a program, amit a város nyújt. Érdekes viszont azt megfigyelni, hogy a programszervezők (s azt hiszem, jómagam is) meg vannak győződve róla, hogy van esemény, csak közönség nincs. Ki a ludas? Lehet, hogy egy kicsit mindenki?
Varga Andrea középiskolás. Szerinte Szabadkán nincs túl sok lehetőség a szórakozásra, s nincs olyan állandó szórakozóhely, ahova a magyar fiatalok eljárhatnának, valamint a bulik sem olyan érdekesek.
– Ma már inkább csak beülünk valahova iszogatni. Az első dolog az, hogy velünk egyidős vagy hozzánk korban közel álló legyen a társaság összetétele. Jó legyen a zene, a hangulat, és nem utolsósorban: legyen olcsó az ital. Az emberek érdeklődési köre legyen hasonló a miénkhez, és akkor az ismerkedés is könnyebben megy. Cortex, Klein House. Ezek a jó helyek. Szabadka éjszakai élete nem megfelelő. Mondhatni halott. Nyilván ez abból is következik, hogy nagyon megfogyatkoztak a fiatalok az elmúlt időben, alig találkozol új emberekkel, új dolgokkal. Jó lenne ezen változtatni, nincs veszve minden, csak pár ember kellene, aki belefektet ebbe energiát, és újraéleszti Szabadka éjszakai életét.
Pintér Fanny is a középiskolás éveit tapossa, s ugyanezen a véleményen van. Azaz szerinte sincsenek már olyan jó bulik, mint rég. Lehet, hogy annyira megváltozott a világ, hogy már a középiskolások is a „Bezzeg az én időmben”-t szajkózzák? Nem tudni. Arra a kérdésre, hogy mégis hova járnak el bulizni, Fanny elmondta, hogy a Tháliában, a Pogonban, a Code-ban még akad néhány jó buli, de inkább Palicsra mennek az Omega, a Ženski štrand vagy a Savez nevű helyekre.
– Mivel Szabadka nem annyira nagy város, a generációnk nagy részét ismerjük, és amit először megnézünk, hogy kik lesznek ott a buliban. Ami fontos, az az, hogy minél több ismerős legyen, össze tudjunk futni rég nem látott barátokkal, s egy jót beszélgethessünk. A zene típusa is elég fontos, de mivel a mostani fiatalok nagyjából ugyanazokat a zenéket szeretik, ezzel sincs gond. Szabadka éjszakai élete elég gyatra. Alig van olyan hely, ahol folyamatosan lennének jó bulik, sőt már maguknak a buliknak a száma is kicsi. A város pénteken, szombaton este is üres, pedig nem kellene annak lennie! Azt érzem, hogy unalmas a városunk.
MINŐSÉGI BOROK ÉS PROGRAM, A FORGALOM MÉGSEM JAVUL…
Huh. Szóval szerintük unalmas a város. Lehet benne igazság. De nézzük meg, mi a helyzet a fiatalok által is említett Klein House Social Bar & Art Gallery háza táján, ahol programokból azért nincs hiány. Koncertek, könyvbemutatók, kiállítások s nem mellesleg finom borok, házi almalé és kézműves sörök várják a kultúrára és borra szomjas vendégeket. Szeretem, hogy levegős és világos, azt viszont nem, hogy valahogy itt is kevesen fordulnak meg. Gyulai Zsolt és Gyurkovics Virág felváltva állnak a pult mögött, s mesélnek borokról, lelkesednek egy-egy koncert kapcsán, vagy esnek depresszióba az üres fotelek láttán. Azért nyitották meg, mert Zsolt úgy érezte, hiánypótló szerepet töltene be vajdasági nedűivel és a kultúrprogramjaival a szabadkai zsenge zsongásban.
– Érdekes, hogy gyakorlatilag a nyitás után második-harmadik hónapban elértük azt a szintet, amelyen két év után is vagyunk. Nem javult a forgalom. Az új helyeket eleinte felkeresik és megnézik az emberek, beáll egy szint, s onnan nem mozdul a mutató. Annak ellenére sem, hogy két év alatt legalább száz koncertet, több tucat könyvbemutatót, több mint ötven kiállítást szerveztünk. Ez sem tudta feljebb vinni a látogatottságot, a forgalmat. Vannak érdekes berögződések a városban. Két réteg létezik. Akik kimozdulnak esténként, s akik évente csak egyszer, mondjuk keresztelőkkor. Bizonyos generációknál dívik az egymáshoz járogatás, ahol kétliteres sört isznak, s megforgatnak néhány csevapot a tűzön, a társadalmi életük pedig itt le is zárul.
S akik kimozdulnak?
– Őket is tovább oszthatjuk néhány csoportra. Vannak, akik meg akarják mutatni magukat, ők divatosabb helyekre mennek, van, aki érdeklődik a kultúra, a jó borok iránt (ez a vékonyabb réteg), ők jönnek hozzánk is, s vannak olyan helyek, ahol le lehet aljasodni. A fiatalok le akarnak aljasodni hétvégén. Ehhez nem jó ital a bor.
De hát nálad is lehet sört kapni.
– Igen, de egy drágább kézműves sört nem lehet literszámra inni. Egyébként annak ellenére, hogy azt látom, hogy nem tudok kimozdulni a holtpontról, a koncepciómat nem fogom megváltoztatni. Nem lesz olcsó sör, nem lesz vinjak. Ebből a mókuskerékből csak úgy lehet kilépni, ha azt mondod, hogy jövő hónap elején lehúzod a rolót – ami egyébként mostanában majdnem minden harmadik nap eszembe is jut. Ami nálam beverte a szöget, az a legutóbbi koncertsorozat (szerintem) sikertelensége volt. Hiába raktunk össze egy színvonalas programot, Pély Barnát és Péterfy Borit kivéve félház alatti részvétellel zajlott le mind. Ez szerintem mega-gáz, és a város jelenlegi kulturális fogyasztói szokásainak a színvonalát mutatja. Az sem nyugtat meg, hogy a három szabadkai színház napi szinten küzd a nézőhiánnyal, a városi galériába csak egy-egy turistacsoport nyit be, tehát ebben a városban nagyon vékony réteg a kultúrát fogyasztó, s ez nem csak a magyarokra igaz. Arcról, sőt névről ismerjük ma Szabadkán azt a száz rendszeresen kultúrát fogyasztó polgárt, ami döbbenetes, hisz százezren élnek a városban.
KELL EGY PROFI KONCERTTEREM…
Dejan Vujinović rendezvényszervező nevéhez sok rendezvény kapcsolódik, egyebek mellett a Jazziré és az Etnofest. Aktív alakítója és résztvevője az éjszakai életnek, bár mostanában őt is ritkábban látni, amit meg lehet bocsátani neki, hiszen családos ember lett belőle. Szerinte az, amire leginkább szüksége van a városnak, egy jó koncertterem.
– Jelenleg nem látok semmit, csak sötétet. S nem azért, mert éjszaka van, hanem mert az éjszakai élet fogalma az elmúlt 10-15 évben rossz irányba változott. Ha az okait kérdezed, biztos, hogy közrejátszott benne az a bizonyos trend, ami országunk esetében a giccses turbofolkot jelenti. S nem szeretnék megnevezni senkit, nem szeretném tudatlansággal sem vádolni a következő generációkat, csak azt fájlalom, hogy nem fordulnak kritikusan a felkínált társadalmi és művészeti jelenségek felé. Nem lázadnak a középszerűség, a minőségtelenség ellen, ami a város kultúréletét néha jellemzi, s ez a történelem során soha nem hozott előrelépést. Az éjszakai élet az alkoholos és elkábult giccs szintjére süllyedt, amivel az úgynevezett folkotékákban, klubokban, technóklubokban találkozhatunk. Természetesen létezik színházba és kiállításokra járó, máshogy gondolkodó réteg is, csak sokkal kevesebben vannak. A város túl kicsi, és a fiatal generáció, amely még ki tudná alakítani a saját véleményét, változtatni tudna, amelynek alkotnia kéne, elhagyja ezt a várost 18-19 évesen, s nem is jön vissza. Szabadka képtelen megőrizni vagy kiépíteni saját kulturális arculatát, mert nem igazi egyetemi város. Mert a fiataljai elmennek. Nincsenek friss ötletek, mozgalmak. Bármilyenek is legyenek azok. Minden egy középszerűségben lebeg, ami romboló hatású.
Mint szervező hogyan látod, van Szabadkán elég helyszín, ahová koncerteket szervezhetsz?
– Szabadkának soha nem voltak igazi koncerttermei. Eddig csak improvizáltunk a felkínált helyszínekkel. Ha kis koncertekről beszélünk, őket a kávézókban-klubokban léptettük fel, olyanokban, mint a Yu Fest, a Baš-ház, mostanában pedig a Klein House vagy a Studio 11. De ezek túl kicsi és nem megfelelő helyszínek arra, hogy kulturális hatást gyakoroljanak a társadalomra. A zenei fesztiválok szintén olyan helyszínekre szorulnak, amelyek elsődlegesen nem zenei rendezvények számára lettek kialakítva. Ugyanez a helyzet a klasszikus zenei koncertekkel is. A városháza nagytermében tartják őket. A környezet – csodálatos. A körülmények – katasztrofálisak. A kényelem – közepes. Akusztika – „az meg mi fán terem?” A mindenkori döntéseket hozó politika, amely anyagi támogatást nyújthatna, eddig még soha nem foglalkozott azzal, hogy Szabadka egy igazi koncerttermet kapjon. Persze felújítottak néhány meglévő helyiséget (Skladište, ma Danilo Kiš Alapítvány), hogy be tudjon fogadni kulturális programokat, de igazi koncertterem létrehozásában még nem gondolkoztak. Vannak kihasználatlan, üresen álló helyszínek, vannak szakemberek, akik ezeket akusztikailag meg tudnák tervezni, és alkalmassá tudnák tenni egy tökéletes koncerttér kialakításához. Ezen kéne elgondolkodni.
Ideális szabadkai éjszakai élet számodra?
– Minden város másként fejleszti saját kulturális életét. A nagyvárosok előnye, hogy nagyságukból kifolyólag alkalmasak arra, hogy az éjszakai élet a város bizonyos részein kialakulhasson. Megvannak a már kialakított tereik, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos korlátozások ezt nem alakíthatják. Ami igazán fontos, az az, hogy milyen tartalmak kerülnek a városlakók elé. Az ideális szabadkai éjszakai életnek gazdag kulturális ajánlatokban kéne bővelkednie, kihasználni a város sokszínűségét, s összhangban kéne lennie a mai kor követelményeivel. Ilyen értelemben szeretnék Szabadkán sok független kultúrközpontot látni, amelyek önálló elképzeléssel, hosszabb távú tervekkel rendelkeznek. Szeretném látni a szűk központban kihasználatlanul álló udvarok fellendülését. Szeretném, ha sajátos stílussal s környezettel vonzanák ide a művészeket, szeretnék egy sokszínűbb kínálattal találkozni, szeretném, ha Szabadka vonzó lenne a művészek számára is, s szeretném látni a minőségi kínálatot, szeretnék látni több átutazó művészt a városomban, szeretném, ha a fiatal szabadkai művészek lehetőséget látnának a városban, s normális körülmények között tudnának dolgozni
KOBRÁBÓL VILLAMOS, MELY VÉGÜL MÉGIS ELROBOGOTT
Tómó Árpád is megnyitotta saját kocsmáját, a régi szabadkaiak még Kobraként ismerték, de lassan megismerték a Kobra helyén másfél éve nyílt Tramvajt is, ahol mindig jó blueszene szólt, hétvégente minikoncertek zenészei húzták a talpunk alá, s mire megismertük, megszerettük, jött a hír, hogy Árpád bezárta a helyet.
– Azért döntöttem az elején úgy, hogy belevágok egy ilyen projektbe, mert nem akartam külföldre költözni. Nem akartam külföldre költözni azért, mert nem ott a helyem. Még ma is úgy érzem, jó döntés volt nem úgy dönteni, ahogy sokan teszik. Nem akartam „kimenni”, elszökni az anyagi problémák elől. A saját lábamra akartam állni, nem akartam főnököt, szerettem volna valami sajátot kialakítani. Úgy érzem, sikerült is, talán hiánypótló is volt a Tramvaj. Szerettem volna egy régi hely szellemét nem hagyni elveszni a mai igénytelen, politikával és maffiával szennyezett (a kettő szerintem ugyanaz) városunkban. Szerintem ez sikerült is. Érdeklődés is volt. Vendégek is voltak. Tömeg is volt.
Mégis bezártál.
– Be. Hiszen bár volt tömeg, de csak hétvégén. Sajnos ráébredtem arra, hogy a réteg, amelyet megcéloztam (mivel csak azt a réteget tudom megcélozni, amellyel azonosulni is tudok), sajnos eloszlik a között a minimális cooltúr közönséget befogadó kocsmák/kávézók (nevezze ki ahogy akarja) között, amelyek még túlélik a mindennapokat. Igenis úgy érzem, Szabadkának van kocsmakultúrája. Nagyon szerény, de van. Sajnos másfél év kemény harc után úgy éreztem, pontot teszek a végére, mivel az ember szeretne azért minimálisan megélni abból, amit csinál, szívét-lelkét beleadja. Sajnos nem jött teljes mértékben össze. Szép másfél év volt ez, s remélem, vannak olyanok, akiknek adtam valamit ezzel a hellyel. Az államnak adtam. Adót. Sokat. Csalódott vagyok, másrészt büszke is, hogy megpróbáltam, végigcsináltam. Kritizálni lehet, s megpróbálni is lehet végigvinni egy ilyen időszakot. Sok ember elment, remélem, mikor visszatérnek, lesz még olyan hely a városban, ahova érdemes beülni! Akik itt vannak, azoknak azt üzenem, hogy támogassák a kultkocsmai életet. Szükség van rá.
FONTOS, HOGY LEGYEN TÖRZSHELYÜNK
Ami már biztos nem a Tramvaj lesz. Sajnos – teszem hozzá. A magyar középiskolások régen főleg az Oázisba, azután a Kosztolányi Dezső Színház udvarában lévő Cortex kávézóba jártak. A Cortex ebben a formájában megszűnt, azaz átalakult, s egy másik helyen nyitotta újra meg kapuit. Ha visszagondolunk középiskolás éveinkre, abban szerintem mindenki egyetért velem, hogy a baráti társaságoknak voltak törzshelyeik. Hogy éppen melyik hely vált törzshellyé, az folyamatosan változott. Lehet, azért, mert szimpatikus volt a pincérlány, vagy mert jó volt a hely hangulata, legtöbbször azonban a sulihoz legközelebb eső hely vált törzshellyé. Azt érzem, hogy a magyar középiskolások számára ilyen törzshelyféle kávézó lehet a Cortex.
Hajdú Tamás és Bezzeg Gyula a „régi” Cortexet vezették. Gyulának meggyőződése, hogy már a klub nyitóbulijával megpecsételték az egész hely hangulatát, stílusát, s maga a klub választotta ki a vendégeit.– Nyitottunk a fiatalok felé. Ők viszont eléggé kiszámíthatatlanok. De talán megfelelt nekik, hogy a Cortex egy eldugott hely, ahol olcsóbb az ital, és művészetcentrikus. Nem volt nehéz annak lenni, hiszen egy színház udvarában működtünk, a színházi emberek gyakori látogatók voltak. S talán szimpatikus lehetett még a hely lazasága, a romkocsmás hangulata, hisz ehhez hasonló hely nem igazán volt előtte Szabadkán. Budapest tele van romkocsmákkal, valamiért nálunk még nincsen ennek divatja. Egyébként valamilyen szinten biztosan van receptje egy szórakozóhely sikerességének, de mi azt nem ismertük, s be kellett zárnunk, mert bár sokan jártak hozzánk, kiszámíthatatlan volt egy-egy hónap bevétele, s sokszor nem is volt nyereséges.
Bezártak, de két fiatal hölgy (Kabaji Stella és Pintér Nikoleta) újranyitotta a Cortex kapuit, csak két sarokkal odébb. Előtte mindketten pincérként dolgoztak Gyulánál és Tamásnál, így a klub szellemiségét csak továbbvitték, és alakították. „A réginél és az újnál is fontosnak tartom, hogy a Cortexben dolgozó személyzet fiatal, barátságos legyen, az pedig csak egy plusz, ha még valamilyen művészettel is foglalkozik emellett”– mondja Niki.
Azt én is észrevettem már, hogy sokan bejárnak egyedül is, nem csak társasággal, tudják, hogy itt úgyis találkoznak valaki ismerőssel, családias hangulat fogad mindenkit, ismerik a helyet.
– Nálunk ugyan hiányzik az, hogy egy eldugott hely legyünk, viszont így, hogy kevésbé tudnak úgymond elbujkálni, kevesebb esély van az antiszociális viselkedésre, így azok, akik azért jöttek a régi Cortexbe, mert ott volt egy két lyuk az emeleten, ahol elbújtak, ide nem is járnak. Legalábbis nem napi szinten. A látogatottságunk is változó. Elmentek az akkori végzős középiskolások, jöttek az újak. Ez nem a helytől függ. A recepthez szerintem hozzátartozik a munkaerő és a vezetőség viselkedése. Van, akinek pl. nem jön be, ha túl közvetlenek vagyunk, van, aki meg is ijed ettől, de a többséget azért ez fogja meg (az alacsony árak és a hangulatos beltér mellett), és én ezt fontosnak tartom. De keményen kell dolgozni. Ugyanakkor fontos, hogy esténként, főleg hétvégenként olyan programokat találjunk ki, ami máshol nincs, vagy olyan koncertet szervezzünk, amit szeretnek, ami felkapott, hogy szívesen jöjjenek be rá az emberek.
Na, most akkor hogy is van ez? Van program, és van közönség is? Vagy nincs program, és nincs közönség sem? Minden jó, és semmi nem az? Megdőlni látszik a szemlélet, miszerint akármekkora is a fizetésünk, azért egy kávéra a kedvenc helyünkön vagy esténként néha egy jó pofa sörre mindenkinek futja? Vagy most kezdjük valóban érezni azt, hogy fogyunk? Netalán most már annyira kicsik a fizetések, hogy az embereknek inkább megesznek havonta egyszer egy drágább vacsorát, mint hogy heti egyszer koncertre, színházba, borozni és beszélgetni menjenek? Egy KÖRkép volt ez, vagy inkább KÓRkép? Csak egy szabadkai éjszakai életkép(telenség). Elgondolkodhatnánk ezen egy finom bor mellett, vagy egy (nem) underground zenét játszó zenekart hallgatva.
