Rengeteg dolgon háborodott már fel és lepődött meg a hamarosan ismét Európába látogató amerikai elnök. Donald Trump olykor világgá is kürtöli ezt. Az utóbbi időben a hazája külkereskedelmi mérlegében tapasztalható deficittel elégedetlen. Korábban azért duzzogott, mert néhány hivatali elődje több ezer milliárd dollárt égetett el fölöslegesen a Közel-Keleten.
A klímaváltozásról vallott szakmai érvekkel sem tudott mit kezdeni. Az Egyesült Államok szabadkereskedelmi megállapodásaival sincs kibékülve, meg még sok minden mással.
Felindultságában dörgedelmes üzeneteket fogalmazott meg, amelyekkel rendre megerősítette: politikai alapvetésével összhangban számára kizárólag az USA vezető szerepének és érdekeinek a megőrzése a legfontosabb. A legerősebb hatalom pozíciójából úgy intézi az ügyeket, hogy azok elsősorban hazájának legyen előnyösek.
Gyakran magas lóról beszél, és szinte mindenkit ellenfélként vagy ellenségként kezel. Beleértve több szövetségesét is, köztük olyan nyugat-európai államokat, amelyek évtizedekig a Fehér Ház legfontosabb partnereinek számítottak.
Néhányba bele is rúgott már. Németországot, különösen Angela Merkel kancellárt látványosan alázza is. Kínát és Oroszországot se kíméli, miként az EU-t, az ENSZ-t és más nemzetközi szervezeteket, fórumokat sem.
Felháborítónak tartja ugyanis a viselkedésüket, s rendre érzékelteti velük, hogy Washington a saját erejére támaszkodva sikeresebben védheti ki a globalizáció kedvezőtlen hatásait, mint például a nemzetközi szervezetek és a többoldalú egyezmények révén.
Politikai, gazdasági és kereskedelmi irányváltása immár egyértelmű. Nyilvánvaló az is, hogy egész másként képzeli el az Egyesült Államok szerepét és helyét a világban, mint amihez az 1945 óta hozzászokott.
Az „America first” (Amerika az első) jelszavával összhangban látványosan figyelmen kívül hagyja mindegyik ország érdekeit, csak a sajátjáét védi, helyezi előtérbe, mindenek fölé. Politikáját kizárólag önös célok, önző érdekek vezérlik, amelyeket ráadásul melldöngetve igyekszik megvalósítani. Már-már folyamatosan küzdő és harcoló gladiátornak képzeli magát egy zűrzavaros nemzetközi arénában. Az államok közötti szoros és kölcsönösen előnyös együttműködés helyett a kíméletlen versenyre és harcra helyezi a hangsúlyt.
A legerősebb hatalom vezetőjeként megteheti. Ám ezzel a hozzáállással máris súlyos károkat okozott a globális együttműködés koordináción és szabályokon nyugvó rendszerében. A „kaparjon magának mindenki minél többet” világszemlélete ráadásul veszélyes konfliktusokhoz vezethet. Néhol már fokozta a hasonló törekvéseket támogató politikai erőket, s ezáltal több országgal és kormánnyal konfrontálódott, ami nem igazán nyugtalanítja. Ellenkezőleg: mindent elkövet, hogy a számára konkurenciát jelentő hatalmakat megleckéztesse, meggyengítse, letörje. Mintha nem is akarna különbséget tenni az USA barátai és ellenfelei, illetve ellenségei között.
Az eddigi szövetségesek egy részét ráadásul már-már koloncnak tartja, s folyamatosan azon hüledezik, hogy azok milyen sokba kerülnek az amerikai kormányzatnak. Közben persze új barátokat is keres, hogy azokat kihasználva másokat leckéztessen.
A NATO és az EU sem kivétel ez alól. A katonai szövetségben azokat a tagokat részesítené előnyben, amelyek az elvárásokkal összhangban költenek a hadseregükre, vagyis vásárolnak amerikai fegyvereket.
A gazdasági és kereskedelmi konkurensnek számító Unióval azonban sokkal ellenségesebb. Ha nem így lenne, a szervezetet nem rángatta volna bele abba az akciójába, amely szép lassan globális kereskedelmi háborúvá változhat.
Az EU-val szembeni ellenszenvét már egy évvel ezelőtt is látványosan kifejezésre juttatta, amikor Varsóban részt vett az Adriai-, Balti- és Fekete-tenger közötti térség együttműködését szorgalmazó Három Tenger Kezdeményezés csúcsértekezletén. Brüsszelben (és Berlinben) emiatt fel is kapták a vizet. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a balti, kelet-európai és nyugat-balkáni államokat, továbbá Ausztriát magában foglaló, 12 tagú regionális csoport azért alakult meg (2016-ban, vélhetően washingtoni kezdeményezésre), hogy ellensúlyozza az EU nyugati magországait, s ezzel megossza, illetve befolyásolja a szövetség politikáját. Persze úgy, hogy megakadályozza Németország európai hegemóniájának kialakulását, miközben Moszkvát is sakkban tartja.
Arra pedig külön ügyel, hogy minél több problémát okozzon az Unió vezető hatalmának tartott Németországnak. A Merkel megbuktatására tett kísérlet (illetve a migrációs válság ürügyén előidézett német kormányválság) mögött is sokan őt sejtik.
Berlin ugyanis elutasítja Trump gladiátorpolitikáját, s továbbra is abban érdekelt, hogy fenntartsa kiváló és nyereséges kereskedelmi kapcsolatrendszerét a világgal. Fegyverekre azonban (egyelőre) nem hajlandó sokat költeni. Ellentétben a kelet-európai térség néhány országával (elsősorban Romániával és Lengyelországgal), amelyek az utóbbi időben szépen megtömték pénzzel az amerikai hadiipar zsebét.
Aligha meglepő, hogy ilyen helyzetben Merkel inkább arról beszél, hogy Európának az eddiginél is határozottabban a saját kezébe kell vennie sorsa irányítását, és (Trump politikája miatt) nem támaszkodhat teljes mértékben az Egyesült Államokra.
