Balázs G. Árpád (1887–1981) a Kassa környéki Felsőtőkésen született, nagyapja is, apja is tanító. A család Tiszakálmánfalvára költözik, a családfő, Balázs János a főegyházmegyei Sematizmus (Kalocsa, 2002) szerint 1896-tól 1919-ig a helyi iskolában tanít. Árpád már itt fejezi be az általános iskolát. Monográfusa, Bori Imre a felnőtté cseperedés korai szakaszáról így ír: „Újvidéken kezdi középiskolai tanulmányait, a század utolsó éveiben a bajai tanítóképzőbe iratkozik, nyilván engedelmeskedve a családi szándékoknak és hagyományoknak. Hogy nem belső kényszer hatása alatt választotta a tanítói pályát, azt ’lázadása’ is bizonyítja. Amikor a képző harmadik osztályába jár, Pestre szökik rajztanár nagybátyjához, azzal a kéréssel, hogy protezsálja be a Képzőművészeti Főiskolára. (…) A pesti kaland évvesztéssel járhatott, s a zord, szigorú apa kezdetben alighanem lépten-nyomon tudomására hozta tékozló és engedetlen fiának a nemtetszését, ez azonban a festői pálya utáni vágyat szíthatta a rajzolásról, festésről le nem mondó, istállóműtermébe szorult, Budiszaván tengődő diákban. A festéshez való jog kivívása együtt járt azonban a tanítóképzői tanulmányok folytatásának a vállalásával is. A következő tanévet Balázs Árpád már nem Baján, hanem Kiskunfélegyházán kezdi s fejezi is be a szülők megelégedésére, hiszen még öt testvéréről kellett gondoskodniuk. Nem mehetett a főiskolára sem, hiába készült rajztanára segítségével a fölvételi vizsgára. ’Rajztanítónak’ csap fel tehát, s gyűjti a pénzt, de most már nem a pesti főiskolára készül, hanem Nagybányára.”[1]
Erre az időszakra esnek temerini évei is. A Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon (Timp Kiadó, Budapest, 2007.) szerint 1907-ben a helyi ipari iskolában, 1910/11-ben – a főegyházmegyei Sematizmus szerint – az elemiben tanít, s mellette az ipariban is. Két évvel később már a péterrévei tanoncokat oktatja rajzra, időközben csatlakozik a Nagybányai Művésztelephez, és 1913-ban megkezdi tanulmányait az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán, az egyik „nagybányai”, Réti István osztályában.
Temerini éveiről leginkább csak egy aktképek festése miatt keletkezett „botránya” kapcsán tudtunk, illetve szórványos sajtóadatokból, amelyek azt bizonyítják, hogy mind Balázs Árpád, mind pedig a felesége – ezek szerint ekkorra megnősült – műkedvelő színészként is részt vett a nagyközség kulturális életében: 1910 februárjában például mindketten szerepelnek Szigligeti Csikósában, amit a József Főherceg Szanatórium Egyesület helyi hölgybizottsága szervezésében vittek színre, és amelynek bevételét a szegények segélyezésére fordították. Balázs G. Árpád szociális érzékenysége, a nehéz testi munkát végző társadalmi osztályok iránti szolidaritása, ami mind realisztikus, mind expresszionista festményein, fametszetein, litográfiáin majd oly gyakran megjelenik, temerini, majd péterrévei éveiben szilárdulhatott érzületből világnézetté és művészeti programmá. Egy, a két háború közötti interjújában szeretettel emlékezik meg temerini kubikos barátairól, korántsem véletlen tehát, hogy kalandos és termékeny élete két utolsó egyéni kiállítását az akkor már évtizedek óta Szegeden élő mester Temerinben (1975) és Szabadkán (1976) mutatja be. A temerini katalógus hátlapján így vall itteni éveiről:
„A temerini Pap Pál Népegyetem meghívásának nagy örömmel tettem eleget, mivel Temerinhez sok kedves ifjúkori emlék fűz…
Itt kezdtem el önálló életem: mint az akkoriban épült községi iskola kezdő rajztanítója. Nyaranta innen jártam a nagybányai művésztelepre, hogy ezen az úton át felkerüljek a képzőművészeti akadémiára és hogy gyerekkori álmaim beteljesüljenek, hogy MŰVÉSZ lehessek…”[2]
1910 bizonyos értelemben fordulópont Balázs G. Árpád életében. Ekkorra esik rajzművészi zsenialitásának felfedezése és nagy olvasói nyilvánosság előtti közhírré tétele a Szegedi Napló őt méltató cikke által, amit átvesz és változtatás nélkül közöl a Délvidék egyik legrégebbi és legjelentősebb hetilapja, a Bácsmegye is.
Írója Márki Imre (ekkor még nem használta az y-t), újságíró és költő, aki többek között abban a Pusztaszeri Árpád egyesületben tevékenykedett, amely a honfoglaló magyarok szeri „országgyűlésének” emlékezetét ápolva egy később kiteljesedő és máig ható nemzeti kultuszt teremtett, s amelynek Tömörkény István volt a főtitkára. Márki 1910-ben ismerkedett meg Balázs Árpáddal, a minisztérium által a tanonciskolai rajztanítóknak szervezett szegedi tanfolyam idején. Márki különös érzékkel ismerte fel a fiatal tanítóban rejlő tehetséget, s hogy ezt mennyire komolyan vette, nemcsak cikkének stílusa, de terjedelme is jelzi. Balázs G. Árpád indulásáról ez az első, a művészettörténészek által eddig nem ismert írás, ezért teljes terjedelemben közöljük, úgy, ahogyan a Bácsmegye 1910. szeptember 2-ai száma a Tisza menti város napilapjából ollózta.
„Egy bácskai tanitó dicsőitése
A szegedi Naplóból vesszük át a következő cikket:
A vallás- és közoktatásügyi minisztérium az iparos tanoncképzés alaposságának biztositása céljából a szegedi felsőipariskolában néptanitók számára rajztanfolyamot rendezett, amely két egymásután következő (a tavalyi és a folyó) iskolai év szüneteiben, mint egységes kurzus, tizennégy hétre terjedt. A fölügyeletet Mártonffy Márton m. kir. udvari tanácsos, iparoktatási főigazgató gyakorolta. A tényleges vezetés szálai Tordai Imre kir. tanácsnok, a szegedi felsőipariskola neves igazgatójának kezében futottak össze. Az előadásoknak a mértani és a szabadkézi rajzot felölelő anyaga Raffay László felsőipariskolai és Sebestyén Károly polgáriskolai tanárok között oszlott meg. A tanfolyamnak Szegedről hét hallgatója volt, az ország különböző pontjairól még huszonöt népnevelő vett azon részt. A vidékiek a kurzusnak ugy a mult évi első, mint a folyó évi második felében egyenkint száznegyven korona államsegélyben részesültek. Az idei hét hetes ciklus a befejeződés küszöbén áll. A záróvizsgálatokon, amelyeknek három napra terjedő tartama folyó hó 11-én veszi kezdetét, Vig Albert kir. tanácsos, iparoktatási főigazgató fog elnökölni. Csak az olyan tanitó tarthat számot iparos tanonciskolai állásban végleges megerősítésre, aki az ismertetett tanfolyam sikeres elvégzéséről bizonyitványt nyert.
*
Ezek fölött a szürkén és szárazon hangzó adatok fölött szerényen és mégis sugárzó pompában csillan meg egy név, egy ismeretlen ember neve, a tanfolyam egyik hallgatójának a neve, egy piktorlelket hordozó néptanitónak magyarán pattogó neve. Balázs G. Árpád fiatal ember még, akinek majdnem csupasz arcán szelid szőkeség ömlik el. Egy bácsbodrogvármegyei községben, Temerinben hurcolja a néptanitói hivatásnak azt a kemény keresztjét, amely egész bizonysággal mindig megelőzi a másikat, a harminc vagy még több esztendők után koronával vagy koronátlanul a magyar király Őfelségének legfelsőbb kegyéből néha eljövendőt.
Temerin tipikus bácskai község. Anyagi jóléttel és szellemi sivársággal. Balázs G. Árpád szintén tipikus magyar népnevelő. Anyagi helyzetére nézve. De az invenció fényében fürdő lelke az valami más. Az nem tömegminta, abban az egyéniség szubjektiv ereje sugárzik. Ugy képzelem, hogy bilincs, a részvétlen megnemértés bilincse gyürüzi Temerinben, ahol egyik keze viaskodásra nyúl a kenyér után, a másik pedig harmóniát simit bele az emberi (lelki és fizikai) furcsaságok fonnák [így! – Cs. B.] tömkelegébe. Mert Balázs G. Árpád első sorban és hivatottságának kétségtelenül fölényesebb érzékével torzképrajzoló.
Gunyolódni a saját szivünk vérehullatása árán is, ez cinizmus. Szivünk melegét gunyosan kacagó formába árasztani: ez művészet, a karikarajzoló [így! – Cs. B.] művészete.
Balázs G. Árpádtól mindössze tizenegy különböző ötletkörben mozgó rajzot és akvarellt és egy, körülbelül negyven torzképet tartalmazó albumot láttam. Az album Szegeden készült. Eredetének inditékai érdekesek. A bevezető sorban vázolt tanfolyam tanárait és hallgatóit örökiti meg. Egy-egy jellegzetes tulajdonságuk vagy szokásuk tréfásan, kedvesen és ötletesen mosolygó kificamitásával. Szurokkal és mézzel. A müvészi meglátás értéktermelő erejével. Magának az alkalomnak a primitivitása és szükkörüsége érlelték meg bennem a Balázs G. Árpád pompás tehetségét vitató meggyőződést.
A leleményességnek és az életbölcseletté finomult szemléletnek kincses kamrája ez a változatosan szinezett album. Utolsó lapjait bravuros biztonsággal beállitott, müvészeti inyencek csettintgető kedvére füszerezett csoportképek tarkitják, amelyek közül egy groteszk páros viaskodása és a páros hangulatu poharazgatás élesen válnak ki.
Ha Balázs G. Árpád fejlődése valóságra váltja be az eddig nyujtott gyönyörü igéretet: a kiadók csengő aranyán kívül egy ország hangos tapsa és hálás kacagása fogja őt gazdagon jutalmazni.
Balázs G. Árpádnak kulturával telitett levegőre volna szüksége.
Lázár György dr. polgármesternek müvészeti dolgokban szerencsés keze módját ejthetné, hogy szegedi földben verjen gyökeret egy ragyogó magyar tehetségnek majdan dicsőséget hozó fája.
Dixi et salvavi animam meam.[3]
Márki Imre”
Polgármesteri füleit Lázár György doktor aligha a mérsékelten ellenzéki lap cikkírójának sóhajaira hegyezte, meg aztán minek kellett volna neki épp egy „torzképrajzoló” a szomszéd megyéből. A tehetséges fiatal művész még néhány évig „kulturával telitett levegő” nélkül maradt, csupán annyi történt, hogy Pergács helyett Pecellóra került – azonban vérbeli művész számára nincs kárba vesző tapasztalat.
És igazi viszontagságai, művészi öneszmélése és sikerei, a pesti, prágai, párizsi, belgrádi évek, Nagyvárad, nagyszalontai tanárkodás, a románok általi kiutasítása Magyarországra, Szeged, majd vissza- és hazatérése a Délvidékre még csak ez után következnek…
Adalék
Cikkemet már befejeztem, amikor az interneten véletlenül rábukkantam Mák Ferenc írására[4] , melyben Titel hajdani magyar nyelvű lapja, A Csajkás (felelős szerkesztő dr. Bartunek Gyula) 1910. augusztus 28-ai száma alapján ismerteti és részben idézi is a Szegedi Napló augusztus 11-ei méltatását. Ami számomra azonnal feltűnt, s amit azóta A Csajkás Mák Ferenctől kapott másolata is megerősített, hogy a megyei és a helyi lap ollózott szövegei nem teljesen azonosak, sem címükben, sem terjedelmükben. Márki laudeációját – „Balázs G. Árpádról” – a titeli lap tárcaként közli, „Balázs G. Árpád” címmel, az első és második oldalon, de csupán röviden átmesélve az eredeti írásnak a szegedi tanítók tanfolyamára vonatkozó részleteit. Fontosnak tartja megemlíteni – hisz az egész Sajkás-vidéki kisrégió lapja – hogy „Balázs József tiszakálmánfalvi kántortanító” fiáról van szó. A Bácsmegye által adott új címéből viszont mintha egy csöppnyi elhatárolódás is kiérződne, bár lehet, hogy ezt csupán a száz év alatt nyilván megváltozott stílus szkeptikus szelleme súgja. Az viszont már nem hangulati, hanem ténykérdés, hogy A Csajkásban Balázs kartikatura-, a Bácsmegyében viszont karikarajzoló, persze ez lehet, hogy csupán a nyomda ördögének leleménye. Az viszont már inkább elgondolkodtató, hogy a Bácsmegyéből miért maradt ki a Balázs G. Árpád rajzaira vonatkozó legfontosabb részlet, benne a müncheni szecesszió szatirikus magazinjára történő utalással:
„A különálló rajzok és akvarellek ’mintagyüjteményében’ a Meggendorfer Blätter[5] stílusának hódaló [hódoló] két képen (különösen a hülyék táncá-n) felvillanó pazarul derüs foltok csak a lelki vidámság olimpusi magaslatán szürődhettek a szinek bizarr összhangjává. A vasuton utazó két paraszt földszagu figurája, akik egymás együgyü adomáit hallgatják a legcsiszoltabb készséggel kidolgozott tollrajzok közé tartozik. A kávéház éjféli reflekszében egy ko[ko]ttot kiszolgáló pincérbe raffináltan olvasztja össze a szerző a tartózkodó udvariasságot és az éhes gyönyörködést; valamennyi képnek nagyobbára valami ferdeségen sarkalló motivumába érdemes volna részletesen bevilágitani. A festmények közös és kimagasló ékességét mégis abban a páratlanul gazdag és eredeti színérzékben találtam, a melynek müvészi és színes skálája sokszor csapongó orgiát látszik ülni akkor, amikor az ihlet tüzében a tudás és a tehetség forrnak.
Véleményem lecövekelésében a tökéletes önzetlenség büszke immunitása véd. Előre elháritom magamtól a fölfedezés szokásos érdemét. Egyfelől azért mert erre hivatlannak érzem magamat, másfelől annak okán, mert csak kötelességemet akartam teljesiteni.”
A konzervatív szerkesztéspolitikát folytató Bácsmegye szerkesztőjének piros ceruzáját az értetlenség és a prüdéria egyaránt vezethette, de vezethette az előrelátás is: némi jóindulattal akár arra is gondolhatunk, hogy a „dicsőítés” közlésével, ám az idézett részlet óvatos elhallgatásával a néptanítói kenyerét kereső tehetséges fiatal művészt akarta óvni a félremagyarázásoktól egy olyan közegben, amely még éretlen volt szabadabb gondolatok befogadására.
[1] Bori Imre: Balázs G. Árpád. Forum Könyvkiadó, 1980.
[2] Az adatot Varga Józseftől, az 1975. december 7–20-i kiállítás szervezőjétől kaptam.
[3] Latin szállóige: „Szóltam, és ezzel megmentettem a lelkemet.”
[4] Balázs G. Árpád ünnepén. Magyar Szó, Gyűrődések. 2017. július 24.
[5] Német szatirikus irodalmi és művészeti magazin 1888 és 1914 között.
