Kányádi Sándor, mackók, rigófüttyök, mesevitézek és buksi gyermekfejek, meggyötört vidékek apadó nyelveinek krónikása június 20-án mennyei vidékekre cserélte földi tájait, mi pedig egyszeriben egy különleges költővel, mesemondóval és nyelvművésszel is szegényebbek lettünk. Alig egy hónapja lépett kilencvenedik esztendejébe – 1929. május 10-én látta meg a napvilágot –, s most pedig már szülőfaluja, Nagygalambfalva sírkertje várja megfáradt testét. Ide, az udvarhelyszéki tájhoz kötik lírájának gyökerei: a bennünk valók és a transzcendensek is. Történelmi és földi fájdalmakban edzett méltósága, bolygónkat átölelni igyekvő szeretete is a székely világ századokon át megszenvedett igazságaiból és reményeiből táplálkozik; az acélossá kovácsolódott hitből, hogy a „verset mondani kell”, mert a szó mágikus ereje vigaszt jelent a huszadik (és huszonegyedik) század fogkiverő elnyomatásában, „fajra és felekezetre való tekintet nélkül”.
Épp e verset mondó lelket és tollat tették hallgatagabbá a metaforikus és napi szenvedések az élet alkonyán. Igaz, ekkorra már mindent elért a pódiumokon, amit magyar költő elérhet, ám ha valaki, hát ő volt az, aki sohasem díjak reményében írta betűit. Tőle éppoly távol állt a belvárosi magamutogatás attitűdje, mint az olcsó, pántlikás nemzetieskedésé, megengedve természetesen, hogy ifjonti fejjel sokszor karéj kenyérre kellett a szűkösen csordogáló tiszteletdíj. Számára azonban a Kossuth-díj (1993), a bécsi Herder-díj (1995), a Magyar Örökség díj (1998) a Nemzet Művésze cím (2014), a megkésett irodalmi Prima Primissima (2017) nem volt több mint humánumának és alkotói alázatának visszaigazolása. Igaz, kevesebb sem. Élete, és különösen is érett költészetének képi és nyelvi világa a székelyföldi erődtemplomok egyszerűségével és nagyszerűségével hat. A kipufogógázban fuldokló clevelandi Kossuth-szobor talapzatánál is a galambfalvi templomtorony puritán perspektívája a zsinórmérték, akár limuzinból nézi a világot, akár utolsó indiánok tábortüze mellől. Mindenütt kutatja a választ a szülőföld, a magyarság, a közép-európaiság veszteségeire, a nagyvilág értékközönyére. Miért nem kell az érték, miért bűn, akár csak egy történelmi baleset következtében kisebbségnek lenni? Talán ezért a Vannak vidékek kötet címadó ciklusa a legkányádisabb minden igazán „kányádis” verse közt; a megtiportak könnyeiben mindenütt ráismer szülőföldje könnyeire: „vannak vidékek gyönyörű/tájak…/mexikóban vagy messzi fenn/ vancouver jólápolt gyöpén/ indiánokat láttam én/ így ülni ilyen révedőn/ reményt már alig rebbenőn/ térdükre ejtett két kezük/ az életünk az életük/ azért mentem oly messzire/ belém döbbenjen mennyire/ indiánosodik szemünk/ tekintetük tekintetünk” (Metszet). Sorsunk és sorsuk, indiánok és votják költőnők sorsa közös emberi és magyar gyásszá válik: vannak vidékek kietlen/ messziségekbe veszetten/ vidékei az őshitnek/ahová utak nem visznek/de eltalál visszaréved/ behunyt szemmel is a lélek/nyomra lel a szó a dallam/ kötése köt oldhatatlan/ csángónál is csángóbb éren/ oki asalcsi nővérem/…/köldöknéző Európa honnan is tudhatta volna/ nem lett belőle botránykő/ mért nem dalol a votják nő/… (Oki Asalcsi balladája). S ebben a globális tragikumban ott az örök hazatalálás nemzeti dilemmáinkhoz: „hiába minden áldozat ha/kiszemeltél a kárhozatra…/s nemcsak engem a nyelvet is/ mely ezerévig áldva zengett/ de ha vétkezett volna is/ tekintse érdemét kegyelmed” (Folyók közt). Katartikus gondolatiság, utolérhetetlen nyelvművészet ez. Az írásjelektől, nagybetűktől „vetkőztetett” szavak nem öncélú kacérkodások, hanem a szövegjelentést korlátozó elemek lebontásai. Obligát formák nem rekesztenek el bennünket többé szavaink legbelső világától.
Most azonban 2018 júniusát írjuk, és vége szakadt e csodának. Kányádi Sándor nem ír többé verset, és csoda-anyanyelvfája sem hajt új ágat többé. El kell búcsúznunk az új rigófüttyök és medvetalpak ígéretétől is. Ám velünk marad tucatnyi verseskötete, hanglemeze, sok-sok gyermekkötete, az általa megálmodott és 2012-ben megnyílt vízivárosi Mesemúzeum és Meseműhely is, miként a Kaláka örökzöld Kányádi-dalai is: „Volt egy fa-katona./ Fából volt a lova;/ kengyele, kantárja / a kádár munkája,/ fából a patkója:/ fakovács patkolta; fából volt faragva/ a föld is alatta.” Reméljük, Sándor bátyánk időnként rámosolyog majd odafentről, immár a mennyei vidékekről a Meseműhelyben zsivajgó gyermekekre.
