2024. március 29., péntek

Volt egyszer egy Újvidék 178.

Kocsma, csárda, vendéglő, kávézó...

Újvidék 1748. február 1-jén nyerte el szabad királyi városi rangját. A szabadalomlevélben 21 pontba foglalták a városnak azon jogait, amelyről a császár és királyné lemondott.

A kocsmákra és az italmérésre vonatkozó rendelkezéseket a szabadalomlevél 4. és 5. pontjába foglalták. A 4. pont a város területét és jövedelméről szóló rendelkezéseket tartalmazta. Többek között azt is, hogy a városra visszaszállnak „az előbb épített kincstári korcsmával” együtt „az italmérésből, húsfogyasztásból, sör és pálinka főzés joga, a piaci és vásári helypénzek, valamint a görögök és cigányok által fizetendő illetmények” is. Már a fentiekből is kitűnik, hogy a Péterváradi sáncban-Újvidéken a „korcsmákból”, vendéglőkből, fogadókból és csárdákból származó jövedelem nem volt jelentéktelen. Ezek a jövedelmek a bérbe adott és a város által működtetett kocsmákból, fogadókból és vendéglőkből származtak.

A Duna két partját összekötő hajóhidat védő Hídfősánc körül, amely a túlparton felépült Péterváradi erőd szerves részét képezte, gomba módra szaporodtak a Duna lápos, mocsaras, mellékágaival átszelt területéből kiemelkedő homokhátain keletkező város első utcáiban a vendégeket ellátó első kocsmák, fogadók, és a nem mindig előkelőnek mondható vendéglők. Ezen, a Hídfősánc között, és a várost összekötő homokhátra, fából épülő raktárak, fa, épületanyag és tüzelőt árusító lerakatok között, a dunai kikötő közelsége miatt, a hajósokat, kereskedőket és a katonákat ellátó kocsmák és kétes helyek is megbújtak. A korabeli szemtanúk szerint a városhoz közeledve egyre nőtt a fából épült kocsmák száma, amelyekben pálinkát és bort mértek, „és minden oldalra terjengett a zene és tánc édes mámora”. Ezekben a kocsmákban, általában az alacsonyabb rendhez tartozó lakosság gyülekezett. Ezekről a kocsmákról Mihajlo Polit Desančić szerb polgár így írt: „A Duna utcában, ott ahol ma a sétány van, alacsony, leginkább fából épült házak voltak, amelyekben rossz hírű kocsmák bújtak meg, ahol – a magyar kifejezést használva – „hajósok” ittak”. Szerinte, a városban csak négy évvel a forradalom kitörése előtt épült fel az első emeletes vendéglő, amelyet „Az angol királynőhöz” címeztek. Ebben a vendéglőben „nemcsak a torok szárazságáról gondoskodtak, hanem az éhes hasról is. Az utcán megterített asztalon a nap minden szakában lehetett főtt és sült ételt kapni, édességet és hordóban érlelt savanyúságot, az étkek legnagyobb részének alapját azonban a halból készült étkek képezik. A szakács, aki nem éppen gusztusosan van fölöltözve, ékes szavakkal igyekszik a vendégeknek az ízletes étkeket figyelmébe ajánlani.”

Az első kávéház és fogadó Újvidéken, a szabad királyi városi rang megszerzését követő évben 1749-ben nyílt meg „Török Hán” néven, ezzel nemcsak a kávé elterjedésnek eredetére utalva, hanem az akkor még török uralom alatt lévő szerbiai utasok kedvében is járva. Újvidéken a két főváros, Bécs és Pest-Buda volt mindennek a mércéje. Hadd említsük, hogy az első bécsi kávéház megalapításának a tényét is egy szerb kávéval kereskedő Ivan Kolycsity nevéhez kötik. A Török Hán megalapításáig Újvidéken csak ivókat, kocsmákat és az ezektől valamivel finomabbnak tűnő vendéglőket ismerték, de a várostól valamivel távolabb, az utak mentén létező csárdákat is ide sorolhatjuk. A Török Hán is a város tulajdonában volt, mert 1795-ben 120 forintért adta bérbe a város. Mivel Újvidék lakosságának tehetősebb részét a szerbek képezték, és számuk más magyarországi városokban is jelentős volt, nem kell csodálkozni, ha két, a vendéglátással kapcsolatos szó, a kocsma-krčma és a csárda-čarda magyar nyelven való szóhasználata is a szerbhorvát nyelv közvetítésével terjedt el. Mindez természetesen a törökök által meghonosított és elterjedt „keleties” életmód hatására történt. A kávézás, az italmérőkben nyugodt iszogatás, a vendéglőkben étkezéssel elöltött idő, a világ ügyes-bajos dolgairól folytatott eszmecsere, a különböző pálinkák és borok fogyasztása által előidézte jókedv, túlzásokból vagy a kereskedés hevéből eredő, izgága veszekedés-verekedés minden formája jelen volt. Ezért az újvidéki kocsmákról, fogadókról és vendéglőkről szóló levéltári adatok is a kihágásokról szólnak a leggyakrabban.