Nagy érdeklődés mellett nyílt meg az elmúlt héten a Zentai Alkotóházban Fejős László nagykátai grafikusművész több szempontból is különlegesnek tekinthető, Örök–azonosság–másság című kiállítása, amelyet Verebes György zentai születésű, jó ideje Szolnokon élő és alkotó Munkácsy-díjas festőművész, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője nyitott meg.
Az Örök–azonosság–másság című kiállítást megnyitó Verebes György beszédében hangsúlyozta, Fejős Lászlóhoz már közel két évtizedes ismeretség köti, amelynek kezdete arra az időszakra tehető, amikor maga is Szolnokra, illetve a Szolnoki Művésztelepre került.
– Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert itt is egy művésztelep helyszínén vagyunk, a Zentai Művésztelepén, amely az egykori Jugoszlávia legrégebbi művésztelepe, vagyis a régió egyik legpatinásabb képzőművészeti intézménye. A Szolnoki Művésztelep pedig a mai Magyarország legrégebbi művésztelepe. Ezek szerint most már nemcsak Szolnok, Jászberény és Nagykáta köt össze minket Fejes Lászlóval, aki jelenleg is Nagykátán él, hanem Zenta is. Ezenfelül pedig az a gondolati háttér is, amelynek a megjelenítésére törekszik, és amely éppen ezért az egész munkásságát jellemzi. Nem tisztem, hogy azt a hatalmas szellemi rendszert, amelyet a védikus kultúra jelent, méltassam vagy akár csak megkíséreljem bemutatni, néhány utalást azonban mindenképpen tennem kell rá ahhoz, hogy láttathassam, miként működnek azok a szempontok, amelyek révén Fejős László a saját alkotómunkáját alakítja. Fejős Lászlót igen markáns élettapasztalat vezette ezeknek a tanításoknak a megismerése felé. Ezek a személyes múltjából származó élmények értelemszerűen alkati kérdésekből, tudati-érzelmi habitusból is adódnak, és a különféle belső tulajdonságok fokozatos megismerésével, letisztázásával kapcsolatosak. Éppen ezért egyre tisztább és tisztább formát kell, hogy öltsenek, amihez mi sem szolgálhat jobb eszközként, mint maga az alkotás folyamata, ami egyébként Fejős Lászlónak szakmaként már abban az időszakban is a birtokában volt, amikor még csak érintőlegesen találkozott ezekkel a tanításokkal – fogalmazott Verebes György, aki ezt követően a hagyomány fontosságáról is beszélt az egybegyűlteknek.
– Említettem a zentai és a szolnoki művésztelepet, és nem tudom nem megragadni a lehetőséget, hogy ezzel kapcsolatban ne említsem meg a hagyomány szót. Azt a szót, amely manapság, mind magánéleti, mind társadalmi, közéleti vagy éppen politikai szempontból, vagyis szinte mindenféle szempontból igencsak diszkutábilisnak tekinthető. Azért hivatkozom a hagyományra, mert itt egy olyan gondolati rendszerrel találkozunk, ami élő, eleven valójában hordozza magában az emberiség őstudásának a hagyományát. A védikus kultúráról van szó. A védikus kultúra az ember önmagáról való tudásának a summája. Igen terjedelmes irodalma van, több tízezer kötetnyi, és maguk a védák is számos kötetben kerültek lejegyezésre több ezer évvel ezelőtt. De nem ez az egyetlen hagyomány a világon, számos egyéb hiteles hagyomány is létezik, amelyeket különféle átadási módszerek jellemeznek. A mi környezetünkben is élnek működő hagyományok. A mi kultúrkörünkben, a világnak ezen a térfelén ezek a hagyományok néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőttig igen határozottan kormányozták az életünket. Ma ez már sajnos egyre kevésbé van így. Ezzel ellentétben Indiában még mindig a hagyományok szellemisége vagy legalábbis annak egy nagyon sajátos formája szerint élnek. Képzeljünk el egy fenyőfát, aminek az ágait belepi a hó! Ez a nagy mennyiségű hó lefelé hajlítja az ágakat. Mivel az ágak rugalmasak, akkor, amikor a hó súlya már túlságosan nagy lesz számukra, és a letörés veszélyével kezdi fenyegetni őket, a faágak lehajlanak, és lerázzák magukról a hó jelentette terhüket, majd újra kiegyenesednek. A fenyőfa azonban csakis annak köszönhetően képes erre, csakis annak köszönhetően tudja megőrizni a saját létét, hogy van egy igen szilárd törzse. Ez a képlet maga a hagyomány. Hagyomány alatt tehát semmiképpen sem valamiféle maradiságot vagy változásoktól való elzárkózást kell érteni, hanem éppen ellenkezőleg, a hagyomány legfőbb ismérve pontosan az, hogy folyamatosan meg tud újulni, folyamatosan új arcokat tud magára ölteni, alkalmazkodni tud az idők szeléhez, új tanítási és közlési formákba tud átkonvertálódni, miközben az ősgerinc, a szemtől szembe vetett pillantás mindvégig ott marad, hogy szilárd törzsként életben tartsa azt a rendszert, ami alatt magát a létezést kell, hogy értsük – magyarázta a kiállítást megnyitó Munkácsy-díjas festőművész, hozzáfűzve, akármennyire is korszerű az ábrázolásmódjában és az általa alkalmazott technikákban Fejes László művészete – hiszen a kiállításon láthatók egyebek mellett különféle performance-okról készült felvételek, installációk és egyéb intermediális műfajokba sorolható alkotások is, amelyek mind-mind a munkásságának a részét képezik –, annak a gondolati hátterét, amit a művészet eszközei segítségével a világgal közölni szeretne, igenis a világ legősibb tudásának az átadására való törekvés mozgatja.
– Az a fogalom, ami Fejes László művészetével kapcsolatban talán még nem hangzott el, bár lehet, hogy korábban, más projekt vagy kiállítás kapcsán már említésre került, az ikon. És itt megint ki kell térnünk arra, hogy milyen sajátosságokkal bírnak azok a nyelvek, amelyekből például a védikus kultúra sarjad. Hiszen amíg nekünk, keresztrejtvényfejtésen szocializálódott nyelvtudóknak teljesen egyértelmű, hogy a nyelvünk attól gazdag, hogy tele van rokon értelmű szavakkal, amelyek külön-külön, különféle kontextusokba helyezve, különböző módokon ugyan, de ugyanazt a jelentéstartományt rajzolják körül, addig az ősi nyelvek, mint amilyen a szanszkrit vagy az ógörög, pontosan fordított sajátosságokkal rendelkeznek. Azoknak az esetében ugyanis egyetlen hangzat mögé egy egész könyvtárnyi jelentés sorakoztatható fel, úgy, hogy kizárólag a szövegkörnyezet és a gondolati rendszer határozza meg a megértésük módját. Az ikon szó jelentéséről is könyvtárakat lehet írni. Most három hozzám közel állót emelnék ki. Az egyik az ikonosz szó szerinti fordítása, a kép vagy képmás. Ez azonban így túlságosan egyszerű, hiszen mindannyian ismerjük a számítógépes kultúrából a számítógépes ikonokat, amelyek sűrített szimbólumot, lerövidített értelmezhetőséget jelentenek. Ezek által az ikonok által a feldolgozási-megtapasztalási folyamatok felesleges részének a kiszűrésére nyílik lehetőségünk, vagyis egyfajta lényeglátást tükröznek számunkra a számítógépek képernyőjén. Az ikon szó jelenti továbbá a görögkeleti és pravoszláv egyházban a szentek arcmásait, ugyanakkor egy szemiotikai fogalom, egy jeltudományi szakszó is, és mint ilyen, valóban egy egész könyvtárnyi irodalmat tudhat maga mögött. Az ikon szó, mint olyan, minden vonatkozásában bele van építve ebbe a kiállításba, és ez akkor is így van, ha Fejős László nem foglalkozott tudatosan az ikon fogalmával, mindazzal ugyanis, amit az ikon mint jelentéstartomány képviselhet, szemmel láthatóan foglalkozott – emelte ki a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője, aki leszögezte, mi sem szemléletesebb példa erre annál a figuránál, amelyet a mosdók bejáratairól vagy az élet egyéb profán helyszíneiről valamennyien ismerhetünk.
– Érdekes párhuzam, hogy ebben az értelmezésben az archaikus görög kúrosz vagy koré szobrok is ikonokként értelmezhetők, ugyanis egy univerzális ember jelenik meg rajtuk. Egy olyan ember, akinek nincsenek eltorzult érzelmekre utaló személyiségjegyei, nincsenek gesztusai, aki pontosan úgy áll, ahogyan ez a kis bájos figura, azzal a különbséggel, hogy az egyik lábát egy picit előreteszi, ezzel jelezve, hogy ő tulajdonképpen mozdulni is képes. Ez olyan, mint az útkereszteződéseken található jelzőlámpákon lévő piros és zöld jelzés. Az ikonok megmozdult ábrázolásában az akcióra való képesség jelenik meg. Ezen a kiállításon ezeket a vonatkozásokat is kiválóan megfigyelhetjük. Ez az ikon egyes képeken áll – a végtelenségig absztrahált formában, őseredetiségében, az emberi létezés ősmintájaként, burjánzó, frottázsszerű, legyalult, átfestett, átrajzolt, indákkal, labirintusokkal körbevett felületek közepén, eleven, ősi rajzolatként, szinte mint egy barlangrajz –, egyes képeken viszont táncba kezd, és az élet táncát kezdi lejteni, azt a táncot, amely az embert a világ megélésének útján vezeti át. Kivezeti az ősi mozdulatlanságból, abból a potenciálból, amelyből minden mozdulat származik, és elindul az önfelismerés útján, rétegről rétegre haladva befelé és felfelé, vagy befelé és lefelé, a mélységek felé. Itt az irányok már nem számítanak, mert nem a külvilág szerint megtapasztalható térbeli dimenziókban kell gondolkodnunk, hanem olyan rétegek egymásba szövődésében, amit egyes elméleti fizikusok – akik a tudomány útján haladva értek el bizonyos felismeréseket, és a tudomány útján haladva érték el a számokkal és szavakkal való kifejezhetőség határát – n+1 dimenzióként jelölnek, ami azt jelenti, hogy bármennyi vagy még annál is több. Ez a létező dimenziók száma. Nem kettő, nem három, nem négy, nem százezer, nem tizenkétmillió, hanem n+1. Ezek a dimenziók – és erről mesél Fejes László ezeken a képeken – kizárólag befelé tekinthetők át. Mindez azt jelenti, hogy annak az embernek a számára, aki fel akarja tárni az n+1 dimenziót – akár átgondolva, akár átérezve vagy áttáncolva, akár átszenvedve vagy átgyönyörködve, akár végigborzongva vagy végigrázkódva, akár eksztázisban vagy megtisztult katarzis által –, a kinti világ benti világgá kell, hogy váljon, mert a kettő között nincs különbség. Ezek az ikonok, ezek a képmások helyenként maszkok segítségével hangsúlyozva vannak, helyenként pedig csak apró körvonalként vagy olyan felülethatárként jelennek meg, mint az általános iskolában tanult halmazok. Ha egy-egy figura úgy jelenik meg ezeken a képeken, mint egy halmaznak a körvonala, akkor a zsizsegő formáknak a megszámlálhatatlan eleme képezi a halmaz elemeit. Dolgozik a matematikusi agy, nekigyürkőzik, aztán egyszer csak feladja, és áttekinti az egész képletet, majd azt mondja, hogy itt tulajdonképpen csak egy faktúra, csak egy szövet van. Ugyanarról mesélnek ezek a képek, mint amiről az afgán és iráni szőnyegek szövetei a láncfonataikkal és a vetülékfonataikkal; ugyanarról mesélnek, mint amiről a chartres-i vagy beauvais-i katedrális épületbe ágyazott szobrai, amelyek éppoly diszkréten és éppoly óvatosan jelzik azt, hogy ők tulajdonképpen mozdulni képesek, mint ezeknek a képeknek az ikonjai. Ezek a mozdulatok annak köszönhetően, hogy ilyen átéltséggel és alázattal történnek meg, csakis megszentelt mozdulatok lehetnek, és ezért hangsúlyozom, hogy ezek a képek elsősorban szakrális képek, az önkutatás és az önfeltárás képei, amelyek esetében teljesen lényegtelen a művészeti párhuzamok feltárása, annak ellenére is, hogy azok, akik ismerik a művészet történetét, bőségesen találnak párhuzamokat, mert a művészeket mint szubjektív objektumokat vagy objektív szubjektumokat mindig is ez a késztetés mozgatta, akkor is, ha bevallották, és akkor is, ha nem – fogalmazott Verebes György, hozzátéve, Fejős László mindezt teljes mellszélességgel vállalja, és annak ellenére, hogy a saját élettapasztalatát igyekezett belesűríteni ezekbe az ábrázolásokba, a képein mégsem önmagáról mesél, hanem sokkal inkább egy olyan mozdulatlan mozdulatról, amely a zubogó, zajló, örvénylő időben az időnkívüliségbe, illetve az időfelettiségbe képes elvezetni az embert.
Fejős László 1971. március 30-án született Nagykátán. Szakmai iskoláit 1985-ben Szegeden, a Tömörkény István Képzőművészeti Szakközépiskolában kezdte alkalmazott grafika szakon, ahol 1989-ben érettségizett. Tanárai voltak többek között Pölös Endre, Barczánfalvi Ferenc, Szalay Ferenc és Orr Gizella. 1999-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója lett, először alkalmazott grafika, majd festő szakon, ahol mestere Klimó Károly festőművész volt. 2006-tól a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészettudományi Karára járt, ahol 2009-ben szerezett informatikus könyvtáros – információs menedzsment diplomát. Az elmúlt évek során a művészetkedvelő közönség nemcsak önálló és csoportos kiállításai révén ismerhette meg, hanem művészetszervezői tevékenysége révén is. Művészeti törekvésit korábban a következőképpen fogalmazta meg:
„Az alkotás számomra az emlékezés, az emlékeztetés tevékenysége, a meditáció ideje. Ebből adódóan az alkotásaim nem csak esztétikai élménynyújtás a grafikáim megtekintőinek, a kiállításaim látogatóinak. Arra törekszem, hogy a képzőművészet olyan »eszközöm« legyen, amely szervesen, természetesen kapcsolódik a saját és az emberek életéhez, létezéséhez, természetéhez, úgy, hogy már az alkotás közben igyekszem kifejezni a közös alapokat, értékeket, kérdéseket és az azokra adható válaszokat. A grafikákba rejtett és/vagy nyíltan kimondott, leírt idézetek, gondolatok az emberek lelkéhez tartó szavak, szimbolikus formák és színek láthatóak, amelyek képessé tehetnek engem, mint alkotót és a grafikáim megtekintőit arra, hogy magunkba nézve, azokat magunkra véve gondolkodjunk el életünk, létezésünk eredetéről, minőségéről, jellemeiről és céljairól. Ennek hitelessége és valósága érdekében az ötezer éves védikus kultúra irodalmához fordulok, és ezekből az írásokból veszek ki témákat, filozófiai, természettudományi, társadalmi és kulturális idézeteket, gondolatokat, amelyeket a magam »nyelvezete-megértése-megélése« alapján formailag és verbálisan is igyekszem megjeleníteni. A rációvizuális elnevezéssel illettem alkotásaimat. A grafikák az érzelmi-esztétikai töltődésen kívül, amelyeket képes vagyok háttérbe szorítani a témával szemben, tudást tartalmazó-közvetítő, konkrét és direkt információkat képesek eljuttatni a látáson keresztül az emberek, a lelkek számára. Az alkotás egyfajta szolgálat az egyéni lelkek számára, az egységben a legfelsőbb lélek, az abszolút igazság »örömére«. Ennek az alkotói elköteleződésemnek a létjogosultságát érzem a XXI. században is az alkotó egyén transzcendentális útra lépésének és annak elfogadásán keresztül. A védikus világszemlélet szerint minden élő-élőlény létezésének forrása a lélek, az élő energia, amely különböző testekbe költözve, amit lelki evolúciónak tartanak, a reinkarnáció törvényének alapján éli létét itt, az anyagi világban. Az anyagi világ a halott energia, amely a földi elemekből épül fel. A lelki és az anyagi energia tehát különböző minőségűek, de forrásuk egy, mégpedig mindkettő istentől, minden energia »tulajdonosától« származik örök idők óta. A védikus írások, a védák, a Bhagavad Gíta vagy a Srímad Bhagavatam, vagy amik közé a Biblia vagy a Korán is tartozik, a lélek és az anyag megismerésének tudományát tartalmazzák az élőlények számára. A művészetnek, a művésznek-alkotónak az a felelőssége a társadalomban, hogy ezt a tudományt képviselje alkotásain keresztül önmaga és embertársainak a lelki fejlődése érdekében.”
