Zsuzsa a vasúton túl lakik. Ez a választóvonal: a pesti és a zombori vasút, s vele párhuzamosan a zorkai, de ezt már nem emlegeti senki. Mintha a jólét elmúltával és teljesen reménytelenné válásával láthatatlanná, sőt nem létezővé vált volna a sín is. S némiképpen így van, hiszen a gaz derékig ér, a talpfákat tartó csavarokat a leleményesek már régóta eladták „rosszvasnak”, de a kátyús aszfalton átzötyögve azért lehet érezni, hogy itt két vasútvonal szeli át az átkelőt.
Az egykor nagy hírű szabadkai Zorka vegyiművek valamikor több mint kétezer embernek adott munkát, generációk dolgoztak a műtrágyagyárban, mára romhalmaz, akárcsak a vasúton túliak élete. Vasúton túlinak lenni azt jelenti, hogy visszalépsz az időben. Itt a homok és jobbára a nincstelenség az úr. Nincs aszfalt, nincs szennyvízelvezető, nincs városi víz, ritkán jár a busz, egy orvos dolgozik, a kisboltok méregdrágák, mert megtehetik, hiszen egyetlenegy nagyobb üzlet jelenti a konkurenciát a hatalmas területen, Szabadka legnagyobb helyi közösségében.
– Itt az számít úri sorsnak, ha valakinek sikerül munkát kapnia a sztiroporgyárba’, és a három műszakot lehúzza negyvenezeré’ – nemrégiben hallottam ezt a velős megfogalmazást, a kisbolt előtt sörözők közül mondta az egyik törzsvendég, éppen az volt a téma, hogy „hülye a Karcsi, mé’ nem mén dógozni Bécsbe, ha mán van magyar passzusa, bezzeg ha nekem lenne, basznék gűrcőni ennyi pízé’ itten”.
Zsuzsa ennek a feléért dolgozik – ha van mit. A vékony, alacsony anyuka két gyereket nevel egyedül, a kislány őszre elsős lesz, a kisfiú még csak négyéves. Egy lerobbant házban laknak, a tető foghíjas, a rozsdás csatorna lóg, a vert falú ház utcára néző oldalán nagy darabon lepotyogott a vakolat. A ház bejárati ajtajára vékony farostlemezt szegeltek, hogy ne engedje be annyira a hideget. Az ajtók-ablakok huzatosak. Bent a tüzelőkályha nagyon rossz állapotban van, Zsuzsa egész télen attól félt, hogy kigyullad tőle a ház. Szerencsére itt a tavasz – mondja megkönnyebbülten.
A tévében láttam őt először, karácsony előtt. Egy jótékonysági műsorban mutatták be. Akkor már egy hete nem volt áram náluk.
– Nagyon nagy a tartozás. Egyedül nevelem a két kicsit. Itt laknak anyukámék is, de a nagymama nagyon beteg úgyszintén. Rákos. Az adósság kicsit felhalmozódott – nyilatkozta a riporternek. Az anyagból kiderült, hogy a tartozásuk harminchatezer dinár, ennek az összegnek az összegyűjtéséhez kérték a jóakaratú emberek segítségét. Az anyukáról megtudtuk, hogy alkalmi munkákból próbálja eltartani a népes családot. A házban ugyanis velük együtt él beteg húga is, aki speciális kezelésre szorul, de erre sincs pénzük, és az öccse is, akinek szintén hol van munkája, hol nincs.
Két szervezet is segít neki, ruhával, élelemmel, néha tűzifával. Felhívom az egyiket, hosszan beszélgetek egy aktivistával.
– Zsuzsa helyzete nagyon összetett. Nem csak róla és a két gyerekről van szó. Nagyon visszahúzzák a többiek, főleg az öccse. Meg hát beteg is van a családban. Az a ház katasztrofális állapotban van. Itt-ott javítanak rajta, amikor kapnak némi épületanyagot, de mit ér az? Mi főleg ruhákat tudunk adni nekik, a gyerekeknek most vittünk kabátokat, cipőket. Zsuzsának is akad néha ez-az. Egy tagunk egy köbméter fát vett nekik, a napokban vittük ki nekik. Takarókat is kaptak, meg gyertyákat. Pénzt nem nagyon adnak az emberek, pedig az áramot fizetni kell.
Nem utasította vissza, mikor meghívtam őket szentestére. Addigra az áramadósságot kifizették, „fölajánlást nem kaptunk, hogy valaki segítene kifizetni, befizettük a felit, az öcsém egész fizetésit, tizenötezer dinárt, majd lesz valahogy”. A biciklit tolta, hátul ült a kisfiú, mellette a kislány ballagott. Jó egy órája jöttek gyalog a helyi közösség egyik végéből a másikba.
– Nem akartuk elfogadni a taxit, jó idő van – mondta, miután megismerkedtünk.
A kisfia mindjárt otthon érezte magát a gyerekszobában, zúgtak a kisautók a játszószőnyegen, a kislány viszont egy tapodtat sem mozdult az anyukája mellől. Hosszas unszolás után papírt és ceruzákat kért, mosolygó királylányok születtek a keze alatt. Időnként ránézett az édesanyjára, aztán megnyugodva folytatta.
Azon az estén szépen lassan kibontakozott a sorsuk, félmondatokból, kisebb-nagyobb mozaikkockákból állt össze, mert Zsuzsa nem panaszkodós, szinte csak akkor beszélt, amikor kérdeztem, olyankor is szenvtelenül, mintegy a tényeket közölve. Közhelyszerű, de rengeteg hasonló életút van: apuka ivott, mármint Zsuzsáé, aki csak nyolc osztályt végzett, és gyorsan férjhez ment, szült két gyereket, rengeteg verést kapott, merthogy a férje is ivott, aztán egyszer csak a férfi összepakolt és elment, Zsuzsa meg ott maradt a két kisgyerekkel, tartásdíjat nem kap, mert a gyerekek apjának most sincs munkahelye, a romos ház az anyjáé, víz sincs benne, nemhogy víz, még egy csap se, kézzel mos, hordja a vizet, dolgozik, bármit, amit csak talál, takarít, fát hasogat, a Káposzta Misinél a földön amit kell, vagy zöldséget pucol, tényleg bármit, és már rég a fene sem tudja, mi lenne velük, ha időnként nem kapnak segítséget – ruhát a gyerekeknek, élelmiszercsomagot, egy-két köbméter fát, a múltkor egy ágyat egy ügyvéd nappalijából.
Két kisgyerekkel, nyolc osztállyal nehéz rendes munkát kapni. Zsuzsa igazából semmihez sem ért, a takarításon és a fizikai munkán túl nincs számára alternatíva.
– Nem kellek sehova. Próbá’koztam itt-ott, de állandóra semmi. Csak így, ha kell valahol valamit csiná’ni. Takarítani, fát vágni, kapá’ni, gyümő’csöt szenni.
– Mihez értesz? Tudsz varrni, főzni?
– Nem. Csak amit nagyon köll, zoknit, nadrágot. Me’ van, hogy kiszakad a gyerekek ruhája az óvodába. Főzni meg amit otthun szoktam, mást nem nagyon.
– Így nehéz lesz munkát találni… Tudod, arra gondoltam, hátha van valami, amit otthon is tudnál csinálni, egy kis pénzt keresni még…
Csend van, csak néz rám, beleszív a csavart cigarettába, aztán kér még egy kávét.
Napokkal később sikerült egy takarítócégbe bekerülnie. Most feketén, majd ha lássák, hogy megy, akkó’ bejelentik. Hóba-esőbe, szélbe a város egyik végéből a másikba, biciklivel vagy gyalog, egyik emeletes házból a másikba. A hideg lépcsőházakba sem tud igazán átmelegedni. Délután családi házakat takarít, ez a „másodállás”, ott már könnyebb, meleg van, kap egy bögre forró kávét, néhol egy tányér levest is. Keveset eszik. Úgy kell noszogatni.
– Nem szoktam sokat, inkább a gyerekek egyenek.
– Van elég, szedjél nyugodtan…
– Hát jó…
Az ombudsmannál érdeklődöm, lehet-e valamit kezdeni tartásdíj ügyben.
– Nem igazán – vallja be. – Bár a törvény szerint a másik szülőnek is vannak kötelességei, nehéz érvényesíteni, ha nincs munkája, jövedelme, vagyona. Nincs miből behajtani. Lehet próbálkozni a bíróságon, de az is pénzbe kerül. Ha a nő munkanélküli, menjen be valamelyik pénteken, ha gondolja.
Legyint, mikor mondom neki. Volt már egyszer, kétezer dinárt kellett volna fizetnie, de miből? „Úgyse’ tuggyák rajta behajtani, mikó’ nem dó’gozik, hiába mon’ta a bíróság, hogy minden hónapba’ négyezer dinárt köll adnia.”
Eszembe jutnak a házvásárlási pályázatok. A tartományi csak házaspároknak szól, talán a magyar… Valamennyi önerő kellene, dokumentumokra legalább, munkahely sem lenne rossz, ha sikerül, adót kell fizetni, át kell íratni. Több száz euró – egy vagyon.
Pici ház, fürdőszobával, bárhol. Rendes munka, hogy mindig meleg legyen, és legyen mit enni. Ennyi az álma. Nem ül otthon a segélyre várva, dolgozik keményen. A gyerekek ápoltak, jól neveltek, érdeklődőek, aranyosak. Nem tudom elfelejteni, milyen csillogó szemmel ette meg a két nagy tányér bablevest szenteste a kisfiú, s azt sem, ahogyan a kislány egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni az anyja mellől. Egy szerető, kedves család. Kitörési esély nélkül. Akár normális életük is lehetne, másféle segítséggel, a szegénység konzerválásán túl.
