Megjósolható volt, legalábbis számunkra, akik immáron több mint fél évszázada nemcsak követjük, hanem folyóiratokban, könyvkiadókban szerkesztjük is Tolnai Ottó verses és prózai szövegeit, hogy meg kell születnie a szerző Palicsról szóló nagyregényének (is). Mire lehetett alapozni? Számos verseskötet után az Újvidéken töltött éveit a Virág utca 3. (1983) című, külvárosi, „telepi” regényében írta meg, majd következtek az áruháznovellák a Prózák könyvében (1987), amelyben Újvidék belvárosa kapott irodalmi emléket, s jött a szülőhely, Kanizsa regénye, A tengeri kagyló (a Híd folyóiratban 2000-től folytatásokban, majd kötetben 2011-ben jelent meg), amelyben a női mítosz fölmagasztalásán túl immáron ott vannak néhányan azok közül a szereplők közül is (mindenekelőtt T. Orbán), akikkel előzőleg már verseiben, novelláiban, esszéiben találkozhattunk.
Találkoztunk is a Kékítőgolyó (1994) prózakötetében, majd a Rothadt márványban (1997) vagy a Balkáni babér (2001) ún. katalektákat (fennmaradt részletek régi szerzők műveiből) tartalmazó köteteiben is. De feltevésünket és várakozásunkat, hogy Tolnai kiteljesíti a palicsi éveit egy nagyregényben is, csak fokozta, hogy már a Gyökérrágó (1986) jelentetett meg palicsi verset, majd 2002-ben a Magyar Szóban Serer Lenkének adott nagyinterjújában jelezte, hogy amikor nyugdíjba vonulása ideje táján átköltöztek Újvidékről, otthagyva egy kis „telepi irodalmat, szellemi életet”, tudta, hogy „ettől kezdve kivonulásom, magányom fokozódik, egyfajta magányos harcos leszek: szamuráj, pontosabban: pákász… elveszek a zöldben, felmegyek a festményre, eltűnök rajta, mint ama keleti festő, és erre nekem ideális terepnek mutatkozott Palics.” Parti Nagy Lajossal folytatott életmű-interjújában a méltán nagy érdeklődést kiváltott Költő disznózsírból (2004) is jelezte: „Tehát itt találtam magam egy idilli fürdőhelyen, miközben körös-körül háború dúlt, itt találtam magam, mint egy metafizikus festményen, egy üres fürdőhelyen, a gyönyörű, fasoros, üres, elhagyatott, szecessziós teraszokon. Két kutyával tehát itt álltam Palicson, megszakítva Újvidékkel minden kapcsolatot. Azért vonultam vissza, vonultam ki, mert valahol arra is gondoltam, megpróbálom elölről, újra, egyedül felépíteni világomat.” S kifejti, rengeteg naplóföljegyzése szaporodott föl, amelyet nem zárt le előző könyveiben, viszont palicsi fogantatásúak voltak.
Nem véletlenül említjük a Szeméremékszerek kapcsán a „rádióinterjú regényt”, mert az akkor mikrofonba mondott számos valós történet, anekdota vagy éppenséggel mítosz, immáron rengeteg fiktív elem, kap regénybeli valóságot új kötetében.
Bármennyire szövevényes is, indaszerűen kuszáló, sokszor úgy érezzük, szanaszét folyó, „pákászoló” e palicsi nagyregény, annyira megnyerő, hogy ennek ellenére mekkora kohéziós erő van benne. Egy pillanatra sem billen ki egyensúlyi állapotából, mindennek megvan az előzménye és a következménye is. Csak figyelmesen kell olvasni. S Tolnai van annyira tudatos író, hogy kulcsot is ad az olvasó kezébe. Már kötete mottóival is. Egy Csáth Géza-mondattal indít, miszerint: „Most már innen Palicsról írok”, majd Szilárd Leóval teteti fel a kérdést: „Mi az, hogy Palics?”, s mindezekre Balázs Béla ad mintegy választ, mondván „…Palics az árván hagyott tengerszem, mely mellől a hegyek elvándoroltak. Konok, gonosz, boszorkányos víz. Dacos, idegen a sámán. Színeit nem érti és nem tükrözi vissza, éjjel óriás hegyek árnyéka jelenik meg benne.” S még egy mottóbeli idézet Maurice Blanchottól (Szabó Marcell fordításában): „Ha igaz, hogy a kínai nyelvben létezik egy írásjel, mely egyszerre jelöli az embert és a kettős számot, akkor könnyű felismerni az emberben, aki mindig önmaga és a másik, a dialógus kettősségét, a kommunikáció lehetőségét…”
És elindul a terjedelmében is impozáns T. Olivér, alias T. Orbán útja a két steril pohárért a közeli gyógyszertárba, s ezzel a hatalmas, szinte százéves idősávot befutó utazás, hogy lássék, mi mindennek kellene beleférnie ama palicsi bédekkerbe. Hol reál, hol fiktív, sokszor mítoszokat kergető szövevényes világba, hogy innen a Vértó tengerszem fenékről és a Homokvárnak nevezett családi otthonból mérjen be távolságokat, s teljesítsen valami feladatot, missziót. S aztán valóban se időbeli, se térbeli korlátok nincsenek. Előbb a Palicson már nem, vagy csak nagy ritkán közlekedő vonatok állomásfőnök asszonyával álmodják meg a Konstanca–Fiume leendő vasútvonalat, amelyen hol a Fekete-tengerre, hol az Adriára lehet utazni. De Tolnai utazásai a Berlin–Párizs–Rotterdam–London–Niagara vonalon is elvisznek bennünket, sőt egészen a kínai falig és valami távolkeleti városokig is. Tehát e tengerszemfenékről és a Homokvárról belátja az egész világot, de úgy, hogy minduntalan helybeli hőseivel, a már említett állomásfőnök asszonnyal, a kéményseprővel, utcaseprővel, a kocsmai filozófussal, a temetőcsősszel, a fürdővárosi lumpenekkel… azaz Palicsi P. Howard Jenőkével (aki szintén T. Olivér egyik alteregójának képzelte magát), Kofga Ferikével, Regény Misuval vagy a Szerafim-Pöcökökkel, a Professzorral, netán a Pahulekkel vagy Czipriánnal tárgyalja meg a világ dolgait. (Ez a bizonyos Cziprián adja T. Olivér kezébe azt a sérvét védő kénszínű teniszlabdát, amely olyan szép, mintha szeméremékszer lenne.) Közben mindvégig magáról beszél az író, de úgy, hogy önmaga vagy alteregói emlegetik a valós vagy kigondolt neveket is. A valósak közül Tolnai a regényében Bartóktól kezdve Kosztolányin és Csáthon (kinek 1899-es Naplójából bőségesen is idéz) keresztül Sinkó Ervinig, Panavin Olgáig, az Afrika-kutató Vojnics Oszkárig, a Baranyi művészházaspárig, egészen a helytörténész Magyar Lászlóig vagy a néprajzos Bánszky Máriáig. De a mindenkori középpontban, akár irányítói-váltókezelői, de még inkább mindent „racionálisan” eldöntő cövekként, a ténylegesen is Palicsfürdőn született feleség, Jutka áll. S mi indokolja a bő esemény- és névlistát? Mert Tolnai nagy mesélő, és az emlékek felidézéséhez „szereplők” kellenek. A mesélés nála viszont a képzelet határtalanságával folyik.
Már e nevekből is kitűnik, hogy valójában egy sajátos kalandregényt (is) olvasunk, amelyben rengeteg a tolnaiottósan komponált mese, de ugyanakkor számos önéletrajzi esemény elevenedik meg, amelyből kitetszik az asszociációs csapongásokkal együtt is, mindig maga az élet adja az apropót. Tolnai mindezt „csak kihasználja”. Élete, Palics életének története előadása közben többnyire az utóbbi évtizedek eseményei elevenednek meg, mint pl. a hígított urániummal bombázott Palicsi-tó, az egykori Conen-, azaz a későbbi Tito-villa (amelyben Oskar Davičo, a nagy szürrealista költő és Dobrica Ćosić partizán komisszár „írták volt öblös regényeiket) pusztulása, de megtudjuk, hogy a szerző Párizsban a Magyar Műhely szerkesztőségében abban az ágyban pihen meg, amelyben az előző napon még Pilinszky János „aludt vacogva, lázasan, verejtékesen”. Vagy napjaink gondjai: megjelennek a szíriai, pakisztáni, tunéziai, afganisztáni, bangladesi… migránsok, akikkel a szerző gyeplabdacsapatokat kíván összehozni, lévén hogy Szabadkán (melynek Palicsfürdő immár csak külvárosa) annak idején 10 gyeplabdacsapat is volt. S miért ne lehetne, mielőtt felújítanák a tönkretett vállalatokat, ismét megszervezni, hogy mindegyiknek ismét legyen erős gyeplabdacsapata is. Utánpótlás jött, pontosan onnan, ahol a gyeplabda szinte nemzeti sport. Nos, mindebből előbb rendőrségi, majd börtön és végül pszichiátriai-kezelési ügy lesz. A kihallgatás során mintha azok a momentumok elevenednének meg, amelyekkel a szerzőt a hatvanas évek dereka táján perbe fogtak és komoly kihallgatásoknak vetették alá Symposion-ügyben.
Szövegdarabokból állnak össze a regény fejezetei, de azok úgy kapaszkodjanak össze, hogy szigetcsoportokat, akár egy archipelágust alkossanak, sugallja (mi azt mondanánk: történetmondási szövegfolyamokká), ki is? T. Olivér, vagy netán T. Orbán, esetleg maga a szerző, Tolnai Ottó? Ezt a rejtélyt már annak idején Bányai János fejtette meg a Pompeji szerelmesek (2007) kötetről (válogatás a szerző 1999 és 2006 között született prózájából) írva, hogy a narrátor „…mindent tud a hőseiről, ismeri eszük és életük járását, valamennyire kívülről tekint rájuk, miközben önmagát több alakban, legtöbbször a Tolnai Ottó névre köszönő névváltozatokban – T. Olivér meg T. Orbán – mutatja be.” Ami azt jelenti, egyszerre használ külső és belső nézőpontot is. Most megjelent Palics-regényében minden kínálkozó tényt fel akart tárni, s meglátásunk szerint ebben is nagy sikere lesz, mert meseszövése, szinte a mesefák technikájával élve, annyira magával ragadó, hogy nehéz letenni a könyvet. Közben nem csinál mást, mint viszi a két steril poharat, sikeresen ötvözve a próza-vers, az esszé, a napló vagy éppenséggel a novella műfajait. Mondjuk így, ettől lesz regény, s attól, hogy világunk a maga teljességében, sikereivel, kudarcaival, szépségével és kegyetlenségeivel elevenedik meg benne, nagyon is olvasmányos módon. Nem csoda, hogy kiadója az év egyik szenzációjaként hirdeti megjelenését.
