2024. március 28., csütörtök

Életképek (3.)

Genius loci

Hunyorogva nézett a szép magas fiúra, mert „a Napba lehet nézni, de rá nem”.

– Az Adrián veszek egy halászházat, átalakítom, és nyáron ott alkotok.

A nő emlékezett, amikor még Abbázia volt az óhajtott város. Pontosan emlékezett arra a helyre is, ahol ezt hangosan megfogalmazta. Abbázia valamikori ismert egyéniségének a tengerre nyíló egzotikus szépségű kertje előtt mondta ki először dédelgetett álmát.

Nem értette, hogy miért ragaszkodik a fiú ennyire a tengerhez. Síkvidék a honuk, ott vannak családi gyökereik, s neki az alkotói nyugalmat mégis a szilaj tenger átmeneti csendessége hozná.

Csakhamar a fiú megtalálta a keresett helyet. Kacskaringós, a szárazföldbe hosszan benyúló öböl szinte elnéptelenedett városkáját, Dobrotát. Magyarul Jóság(ot).

A nő évekig töprengett még azon, miért is kellhet neki ennyire a tenger. Hogy lehet a fiatal férfi életének a része?

Aztán rájött. Napokig kacagott. Boldog volt. Hiszen a fiú mégis tengeri gyermek. Onnan hozta haza a szíve alatt egyetlen megfogant magzatát. Nászúton voltak Korčula szigetén. Ketten mentek, hárman jöttek.

Így pecsételődött meg az alföldinek hitt gyermek sorsa. Nemcsak a tenger vonzza, hanem a Távol-Kelet is, ahol több évig tanított. Mi köze Korčulának a Távol-Kelethez? Nem sok, csak annyi, hogy hiteles állítások szerint ott született Marco Polo, a távol-keleti nagy utazó.

Íme a bizonyság: a hely szelleme nagy úr.

 Túlélési kacskaringók

I.


1984-től fogva gyermekét egyedül nevelő anyaként a tanári fizetésem, bizony, folyamatosan és többszörösen kevésnek bizonyult. Publikációimért jelentéktelen tiszteletdíj járt. A korrepetálás is alig valamit hozott a konyhára. Nyugdíjas édesanyám erején felül segített bennünket, de ez csak napi szinten volt elegendő. Először barátnő, majd kollégák rábeszélésére kezdtem „sverckommersszel” foglalkozni. Finoman mi csak így neveztük errefelé a csencselést.
Volt egy nyomorúságos, sok-sok megpróbáltatással járó korszakunk is, amikor Romániába vittük az ottani hiánycikkeket (ugyan mi nem volt az?), elegáns harisnyákat, csokit, kakaót, Vegetát, rágógumit, pipereszappant stb. stb., amiből a végén ruhaneműt vásárolhattam a fiamnak, magamnak. Egy fizetésnyi befektetés, két fizetésnyi nyereség, ami kész vagyon.
A határon néha fél napot is rostokoltunk. Leggyakrabban a barátnőmmel és annak férjével mentem. Bizonyos idő után az ott dolgozó katonatiszt már ismert bennünket. Egy alkalommal úgy hajnali háromkor, amikor csak mi négyen maradtunk a vámövezetben, váratlanul megszólalt magyarul. Magyarul, holott csak románul beszélt addig velünk, annak ellenére, hogy mi egy kukkot sem értettünk az egészből.
– Ha megengedik, kérdezek valamit – mondta az őrnagy.
Újabb csodálkozáslavina. Semmi hangoskodás, csak előzékenység?
– Igen, tessék.
– Mi a foglalkozásuk?– Két középiskolai meg egy egyetemi tanár – válaszolom.
Az őrnagy ingatta a fejét. Kezünkbe adta az útlevelet, és hozzáfűzte: vigyázzanak magukra.

Következő alkalommal ismét közönyösen nézett ránk.

II.


Amikor már rutinra tettünk szert, sikerült hajnalra egy Temesváron túli piacra jutnunk, ahol több-kevesebb szerencsével 4-5 óra hossza alatt eladtuk az árut. Amikor valóban szerencsénk volt, akkor nem loptak el semmit tőlünk. És már gyakorlatunk volt abban, hogyan védhetjük meg magunkat a fosztogatóktól. Egyik alkalommal világosan láttam, hogy a fiatalember az utazótáskámat akarja ellopni. Lendült a karom, nyitott tenyérrel útját álltam volna, de a barátnőm elkapta a kezem.
– Kés!– sikoltotta.
Óriási szerencsém volt. Marika látta a pengét, én nem. Isten megóvott. Akkor épp a barátnőmet rendelte őrzőangyalomnak. A tenyerem, ujjaim sértetlenek maradtak, pedig…

III.

Arra már nem emlékszem, mikor mentünk először a lugosi piacra, mely sokkal biztonságosabbnak bizonyult a temesvárinál, ahol a rendőrség, ha meglátott, simán elkobozta az árut.

Egy alkalommal Lugoson órák hosszat hol közelebbről, hol távolabbról méricskélt bennünket egy idősebb ember. Nem érdekelte őt a táskák tartalma. Minket nézett. Az eladásra összpontosítva figyelmünket, nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget annak, hogy kitartóan bámul bennünket valaki.

Dolgunk végeztével indultunk az autó felé, amikor megállította a barátnőm férjét. A bácsi mondta, mondta. G. bólogatott. A barátnőmmel fáradtak voltunk, untuk is nagyon. Aztán váratlanul a két férfi hevesen kezet fogott. Elhagytuk a városkát, mire G. megszólalt. Következő alkalommal hozzájuk visszük az árut. A felesége azonnal kifizeti, sőt náluk aludhatunk is, és így eljuthatunk majd Dévára.

– Ellenszolgáltatás nélküli ez a nagylelkűség? – faggattuk G.-t.

– Majdnem.

– Mi az, hogy majdnem?

– Az öreg lánya meg a veje Svédországba szökött. A gyermekeik itthon maradtak. Csak az okmányok hiánya miatt nem mehettek eddig a szüleik után. Azokat az okmányokat mi fogjuk áthozni Romániából, s továbbküldjük Svédországba.

IV.

Minden ilyen romániai út teljesen kimerített bennünket. 24 órába kellett beleférnie a határon való macerás átjutásnak, áruértékesítésnek, bevásárlásnak. Gyakran megtörtént, hogy pl. pulóvert, cipőt, kabátot szerettünk volna venni, de nem volt. Így terven kívül vásároltunk már étkészletet, kuktát, kempingágyat, fazekakat, tányérokat, világító földgömböt…

Épp egy ilyen félig sikerült utunkon a poggyásztérbe már nem fért a cucc, ezért kellett a hátsó ülésen osztoznom a holmival. A kukta minden kátyúnál jól oldalba bökött. Világítás sehol, így szinte minden kátyú a miénk volt, a bordáim meg már lassan végveszélybe kerültek.

Akkor jöttem rá, hogy a sötétség is fokozható, amikor egy erdőhöz értünk. G. hirtelen rátaposott a fékre, mert a fák közül váratlanul elébünk lépett egy férfi.

– Na, ne! – jajdultam föl, mert a kukta nyele majdnem keresztüldöfte az oldalam.

– Egy stoppos – mondta G.

– Nehogy felvedd!– mondtuk riadtan Marikával.

Egy percen belül már nyitotta is az ismeretlen a kocsi hátsó ajtaját.

– Be akar ülni! – rémüldöztem.

– Igen, elvisszük Zsombolyáig – magyarázta G.

– De hová ül? Itt nincs hely! – mondtam volna G.-nek meg a gyanús stoppos alaknak, de egyik sem hederített rám.

– Valahogy bepréselte magát a férfi. Azonnal rápakoltam a döfős kuktát, néhány lábast, fazekat. Közénk tettem a tányérokat. Ha közeledne, a porcelán törik!

– Érdekes, a stoppos semmi jelét sem adta annak, hogy neheztelne rám. Épp azon kezdtem ügyködni, hogy még valamit rápakolok, amikor máris Zsombolyán voltunk.

A férfi kiszállt, mosolyogva megköszönte G. szívességét. Még rám is kedvesen nézett. Leszögeztem: fakír lehet az illető, ha a kukta sem zavarta.

Két óra múlva kiderült, hogy nem fakír. Vámos. Kiállította a kocsinkat. Az útleveleinket elvette. Bántam én már akkor a nagy átpakolásomat.

A mellettünk lévő kocsisor lassan haladt, mi álltunk. Álltunk. Álltunk. G.-nek megvolt rólam a véleménye, nekem is önmagamról. Szántam-bántam mindent.

Marcona arccal jött a stoppos fakírunk. Átadta az útleveleket. Intett, mehetünk.

Először léptük át idegtépő vámos mustra nélkül a határt.

 A medálos karácsonyunk

Édesanyámnak szentelve Fiamnak ajánlom

2014 decemberében vagyunk. Számomra nagymamám lánykori fényképe idézi fel legerőteljesebben a múlt karácsonyait, a torokszorítóan szépeket, torokszorítóan szomorúakat. Emberileg a legnagyobbakat! Most tudom csak igazán, hogy a jövő meg egy nagy NŐ karácsonyai voltak.

Családomban apai és anyai ágon is a nők voltak a tartópillérek. Volt köztük paraszti származású, sorsát alázattal, csendesen tűrő áldozat; vagyontalanná vált vasakaratú úrilány, aki egyformán volt szigorú önmagával, mint jó, de puhafából faragott férjével; és volt az Édesanyám. A külön zárt világ, kevésnek volt ott igazán helye. Nekem igen, nekem mindig, és valahogy mégsem. Tengeren nyaraltunk, amikor a többiek még nem. Belgrád Váci utcájában vásárolta a ruháimat. Hiányt semmiben sem szenvedtem, de… Anyu felállított egy korlátot. Nem tehetett róla. Az védőkorlát volt. 27 évesen vált a gyönyörű nő. Azzal a korláttal mindenkit távol tartott, valamiképp engem is.

1976-ot írtunk, Anyu 49 esztendős, amikor valaki ledönti a ledönthetetlent. Megváltoztatja törvényeit. Életének egyetlen értelme lesz, és marad, míg ki nem leheli a lelkét 85. évében.

1976-ban született meg egyetlen unokája, a fiam. Zolikáért mindent vállalt. Aztán én is váltam. Anyu felkarolt engem is. Apátlanul felnőtt férjetlen lányát is óvta.

Amikor elkövetkezett a hiperinfláció ideje, hogy külhonba került unokája ne éhezzen annyit, Anyu szemrebbenés nélkül aprópénzért adta el úrilány anyjának a hozományából maradt bútorokat, tárgyakat. Volt, amihez nekem nem is volt szabad hozzányúlnom, de ha akadt rá vevő, az a valami ment a házból, mert a pénzből étel kerülhetett az asztalra. Nem neki, nem nekem, hanem a vakációra hazaérkező unokájának.

A medálos (én csak így emlékszem már rá) karácsonyt nem felejtem. Repeső szívvel várta az unokáját. Szegény gyerek olyan sovány – ismételte aggódva, és sorolta Zoli kedvenc étkeit, süteményeit, pedig cukorhoz sem tudtunk akkor hozzájutni. A fizetésemből pl. reggel még vehettem 5 db tojást, estére 1-et.

A medálos karácsony előtt hazajövet az iskolából gyanús férfit látok téblábolni az udvarunkon. Hallom, alkudoznak.

– 5 márkán alul nem adom – mondja Anyu ridegen. A férfi a fejét ingatja. Majd hirtelen mozdulattal nyújtja a kért pénzt, s kikapja anyu markából a számomra még láthatatlan valamit.

Kérdezem, mit adott el.

– A medálokat – mondja, s szeme sem rebben, sőt boldog.

Nem tudom elhinni. Akkora becsben volt Ómam két aranykeretű tűzzománc Szűz Mária érme, hogy én a kezembe sem vehettem soha.

Most tudom csak igazán, milyen oktondi voltam én akkor. Jött karácsony, és ő terített asztallal akarta várni Zolikáját. A két medál meg valóban semmi, ha tudom, amit ő már akkor tudott. Unokája volt az ő jövője. Amikor megvált a múlt hirtelenül értékét, értelmét vesztett darabjaitól. Anyu minden nosztalgia nélkül unokáját, a jövőt választotta.